Love for Love

10.

Luke:
Amikor visszaérek a mosdóból, a lábaim a földbe gyökereznek, ahogy meglátom, hogy Rose Scott karjaiban sír, miközben Cam és Chad aggodalmasan figyelik őket. Ez még tegyük fel, hogy nem is olyan meglepő -, bár tekintve, hogy nem rég jöttem el tőlük, ez is eléggé váratlan -, de az, hogy Rose húga is itt van, az mindent visz a számomra érthetetlen skálán.
- Kate - szólalok meg nagy nehezen -, Katie, gyere ide - nyújtom felé a kezem, mire a lány bizonytalanul ugyan, de elém lép. - Mi történt, Kate? - Kezdem az arcát fürkészni a kezét fogva.
- Veszekedtek - nyögi ki, s a szemeibe beszöknek a könnyek - és...elfajultak a dolgok - kezdi kapkodni a levegőt -, én fel lettem zavarva a szobámba és így...nem tudtam...nem tudtam se...
- Héé - próbálom leállítani, mielőtt pánikrohamot kapna, de Rose azonnal felfigyel ránk.
Az új énekesünk finoman eltolja magát Scottól, majd egyenesen felénk lépdel, aztán kiveszi Kate kezét az enyémből.
- Gyere velem - adja ki az utasítást, miután megtörölte a szemeit, aztán kimegy a fürdőbe.
Talán nem kellene bepofátlankodnom, de a testem önálló életre kel és a lábaim maguktól bevisznek utánunk.
- Lélegezz, Kate - figyelmezteti a húgát, miközben leülteti a kád szélére és a kezét bevizezve, elkezdi megmosni az arcát. - Gyerünk, Kate, lélegezz velem egyszerre, oké? - Néz mélyen Kate szemébe, aki láthatóan küzd magával, hogy merjen-e sírni vagy sem.
Ahogy a lány hevesen pislogni kezd, csak kibuggyannak azok a sós cseppek és a légzése is megint gyorsulni kezd. Megszakad a szívem, hogy így kell látnom őket. Pedig más esetben valószínűleg menekülnék. Két síró lány határozottan nem az a helyzet, amit nekem találtak ki. Nagyon nehezen viselem ezt. Régen a barátnőmnél sem tudtam elviselni, ha sírt. Az egyszerűen összetörte a szívem. Viszont most - akárcsak az exemmel anno -, itt maradok velük. Képtelen lennék csak úgy kisétálni innen. Ugyan tehetetlen vagyok, de legalább érzik azt, hogy itt vagyok.
- Lélegezz - figyelmezteti újra Rose. - Gyere velem együtt. Be - szívja be a levegőt hosszan és lassan -, most ki - teszi amit mond, miközben a tesója kezét szorongatja. - Még egyszer, gyerünk. Be és ki. Újra - bólint határozottan. - Be és ki.
Még párszor megismétlik, mire Kate ismét normálisan veszi a levegőt, s amikor ez megtörténik, egyenesen Rose karjaiba ugrik.
- Jól van, semmi baj - simogatja Kate hátát a lány. - Semmi baj, nyugalom. Nehogy magadat kezd el hibáztatni, hallod? Nem tehettél volna semmit - suttogja, s csak ekkor tűnik fel az arcán pirosló kéznyom, amitől minden izmom megfeszül.
Megütötték.
Rose azt mondta, hogy a szülei sosem bántották őket, erre most megütötték.
Valószínűleg Rose-nak feltűnik, hogy kiszúrtam az ütés nyomot és, hogy ez milyen hatással van rám, mert miután rám nézett, finoman eltolja magától Kate-et.
- Menj be a srácokhoz - simogatja az arcát -, rendben? Mindjárt megyek én is. Nem kell tőlük tartanod, nagyon rendesek. Olyanok, mint Luke, csak némelyikük még dilisebb - mosolyodik el halványan, amivel Kate ajkaira is csal egy halovány mosolyt. - Tudod, hogy ki kicsoda, de valószínűleg így is be fognak mutatkozni. Itt nem lehet baj, oké?
Kate egy kis ideig habozik, de aztán bólint, majd elindul be a fiúkhoz, de amikor elhalad mellettem, egy pillanatra megtorpan, majd szorosan megölel. Alig van időm visszaölelni, mert egy pillanattal később már el is válik tőlem és bemegy a többiekhez.
- Mindez miattam van? - Nézek Rose szemébe, de ő szinte azonnal lesüti kék íriszeit.
- Nem - feleli halkan, s nagy nehezen feltápászkodik, aztán a kád szélére ül. - Nem, ez...ez csak a veszekedés hatása.
- A veszekedésé, amit én váltottam ki - indulok el felé, majd leguggolok elé, hogy ne tudja elrejteni előlem a pillantását.
- Az az egész nem is igazán rólad szólt - ingatja meg a fejét. - Luke, komolyan nem miattad volt.
- Akkor mi történt? - Kezdem az arcát fürkészni, de ahányszor csak visszasiklik a tekintetem a piros foltra, egyre jobban felmegy bennem a pumpa és gyorsul a pulzusom. - Ott kellett volna maradnom és akkor...
- Nem - szakít félbe. - Luke, ez - mutogat az arcára -, azért történt, mert kiborítottam a bilit és anyám nem viselte jól. Elmondtam neki, hogy Kate-tel hogy érzünk és neki nem tetszett - vonja meg a vállát, mintha semmiség lenne, de én egyszerűen érzem rajta és látom a szemén, hogy mennyire fáj neki. - El kellett jönnöm otthonról ezek után, de nem tudtam, hogy hova mehetnék. Rögtön ti jutottatok eszembe és a garázs. Kate-et pedig képtelen voltam otthon hagyni, mégha anyáék el is mentek a veszekedés után - remeg meg a hangja, s bekönnyezik, de nem hagyja azokat a könnyeket le is folyni az arcán. - Úgyhogy fogtam pár cuccom és eljöttem - törli meg a szemét erőszakosan. - De este mennünk is kell haza, mert jön a bátyánk, hogy rendet rakjon, csak...most egyszerűen el kellett jönnöm. Azt éreztem, hogy ott fojtogatnak, így képtelen voltam ott maradni - ingatja a fejét újra.
- Rose - fogom meg a kezét és finoman megszorítom -, ide bármikor jöhetsz. Te és a húgod is, oké?
- Csak ne hibáztasd magad, kérlek - remeg meg a hangja.
Ugyan nem győzött meg teljesen, de nagy nehezen kipréselek magamból egy bólintást, aztán csendbe burkolózunk. Egyikünk sem szól semmit, csak nézünk egymás szemébe, egészen addig, amíg Rose vállai előre nem esnek.
- Nem hiszem el, hogy anya megütött - nyögi ki, s végül csak kicsordulnak a sós cseppjei.
Képtelen vagyok csak figyelni, ahogy sír, így felkelek, majd leülve mellé a kád szélére, magamhoz szorítom őt. Rose úgy bújik hozzám, mintha én lennék a pajzs, ami megvédi őt a világon mindentől, pedig ez szinte biztos, hogy nem így van. Sőt, egy kis hang azt is mondja a fejemben, hogy be kéne hívnom Chadet, hogy ő segítsen neki, de valahogy erre képtelen vagyok rávenni magam. Úgyhogy csak ölelem a lányt, aki elmondásai szerint még sosem kapott igazi ölelést és elhitetem vele, hogy valóban én vagyok az a pajzs, ami megvédi. Egészen addig szorítom magamhoz, amíg neki szüksége van rá, aztán pedig nem mozdulok el mellőle, amikor visszamegyünk a többiekhez. Mellé ülök a kanapén, miközben ő magához öleli Kate-et és minden mozdulatát figyelem, nehogy valami újabb rossz történjen vele. Azt egyszerűen nem érdemelné meg.
- Ne haragudjatok, hogy csak úgy beállítottunk - szipog a fiúkra nézve, s kifújja az orrát, majd megtörli a szemét és csak most tűnik fel, hogy az a pulcsi van rajta, amit a múltkor adtunk neki. - Én csak...
- Rose - szakítja félbe Scott finoman -, már mondtuk, hogy a zenekar tagja vagy. Az pedig azt is jelenti, hogy a családunk tagja vagy. Ide akkor jössz, amikor csak akarsz. Nem kell előre szólnod és nem kell bocsánatot kérned. Sőt, Kate is akkor jön, amikor kedve tartja. És nem akarjuk, hogy azt hidd, hogy csak elviselünk - ingatja meg a fejét, mire Rose rám kapja a tekintetét.
- Elmondtad nekik? - Kérdezi felvont szemöldökkel, én pedig ártatlanul megvonom a vállam.
- Gondoltam elhiszed majd, ha tőlük is hallod, de ehhez el kellett mondanom nekik az aggodalmaid. De amúgy Rose-nak nem csak ez van a fejében - fordulok a srácok felé. - Van egy tök jó ötlete ahhoz, hogy hogyan népszerűsítsük a zenekart.
- Mégpedig? - Kérdezi Cam, de az aggodalom az ő szeméből sem tud eltűnni.
Úgy nem, ahogy az én mellkasomból sem tud.
- Egy instagram oldallal - feleli Rose, s végre az ajkai elindulnak felfelé. - Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk a bandának egy saját oldalt és akkor oda tölthetnénk fel képeket, meg videókat rólunk, a próbákról vagy akár a koncertekről. Clary azt mondta, hogy szívesen jön fotózni, amikor csak kell. Van hozzá profi gépe és bármikor besegít. De persze csak, ha tetszik az ötlet. Nem akarom megreformálni a dolgokat vagy...
- Nekem tetszik - szakítja félbe Chad egy halovány mosollyal, ám az ő arcán is ugyanazt látom, amit én érzek még mindig. - Benne vagyok.
- Szerintem is jó ötlet - bólint Cam és Scott is egyszerre, amitől nekem mosoly szökik az arcomra.
- Látod? Mondtam, hogy tetszeni fog nekik. Igazam volt, megint.
- Hát persze - forgatja meg a szemét Rose. - Lehet egy kérdésem?
- Csak nyugodtan - biccentek, mire Rose szemében megjelenik az a pimaszság, amit annyira csípek benne.
- Ha ez egy nagy család és négyen vagytok fiúk, akkor pontosan kit is kell anyunak hívni? És kit apunak?
- Nagyon vicces - bököm meg, mire ugrik egyet.
- Azt mondtad, hogy kérdezhetek - tartja fel a kezeit ártatlanul.
- Hát persze - bólintok, de Kate kuncogása egy kicsit oldja a feszültséget, ami beállt, mióta itt vannak a lányok.
Nem azért lett feszült, mert ide jöttek, hanem azért, mert mindannyian látjuk az arcán lévő kéznyomot és ez mind a négyünket kikészíti. Nincs túl jó hátterünk, de minket sosem bántottak a szüleink. Ráadásul Rose lány. Egy lányra amúgy sem emelünk kezet, nemhogy azért, mert elmondja az érzéseit. Ezek után nem csodálom, hogy szinte sosem hajlandó szerepelni vagy egyáltalán megszólalni, csak, ha biztonságban érzi magát vagy, ha nagyon elpattan a húr nála.
- Pedig a kérdés jogos - jegyzi meg Kate, s jobban hozzábújik a nővéréhez.
- Szerintem is, de úgy tűnik, hogy nem kapunk választ.
- Hát - szólal meg Chad -, a legidősebb én vagyok, szóval vállalom az apuka szerepét, ha muszáj. Viszont...egyetlen lány lévén, talán neked kéne az anyukának lenned, nem gondolod? - Mosolyodik el, amitől feltűnik, hogy Rose elpirul.
- Ez egy komoly döntés - feleli, játszva a komolyat -, még át kell gondolnom.
- Annyit gondolkozol rajta, amennyit csak szeretnél - kacsint rá a fiú, de aztán komolyra vált. - Mondd, máskor is bántottak már otthon? - Kérdezi, s a hangjából most egyértelműen kivehető az, amit érez.
- Nem - rázza meg a fejét Rose. - Nem, ez volt az első alkalom.