Love for Love

27.

Rose:
- Hátra raklak be, hogy fel tudd tenni a lábad az ülésre, amíg beérünk a kórházba - tájékoztat David, miközben cipel kifelé az autójához. - Már bekészítettem pár pulcsit egymásra, hogy fel is tudd polcolni egy kicsit. Kate, neked jó lesz, ha előre ülsz? - kérdezi a húgomtól, miközben ő kinyitja nekünk az ajtót, hogy be tudjak mászni hátra.
Kate a tekintetét az enyémbe fúrja, s némán azt kérdezi, hogy baj-e, ha előre ül. A szeme még mindig tele van aggodalommal és tudom, hogy szíve szerint hátul foglalna helyet, hogy a lábam az ölébe tegyem és minél közelebb legyen hozzám, de azt is tudom, hogy az neki és nekem sem tenne jót. Az ölében nem tudnám úgy tartani a lábam, ahogy csak jól esik és azt sem akarom, hogy lássa, ahogy vonaglik az arcom, ha épp megrázkódik a kocsi és elkezd fájni tőle a bokám. Így is eléggé megijedt, nem kell, hogy még jobban ráhozzam a frászt, így magamra erőltetek egy mosolyt és biccentek egy aprót, jelezve, hogy nyugodtan foglalja el az anyósülést.
- Persze, jó lesz - válaszol végül Davidnek, s be is mászik a helyére.
- Jó így? - segít nekem is elhelyezkedni az edzőm, mielőtt rám zárná az ajtót. - Nem fáj semmi?
- Megvagyok - biztosítom, miközben ő segít bekötni magam.
A csuklóm miatt a karomra felhelyezett kötés nem könnyíti meg a dolgunk, de végül sikerül bekattintani az övet a helyére, hogy aztán elinduljunk.
Kate folyamatosan forgolódik, hogy lássa, rendben vagyok-e, ezért, hogy lefoglaljam, kérek tőle egy kis apróságot.
- Kate, a telefonom bent van a táskám belső kiszsebében, megtennéd, hogy kiveszed és írsz a srácoknak, hogy kések a próbáról? Nyugodtan írd meg, hogy te vagy az - teszem hozzá, nehogy az legyen, hogy szegénynek esetleg hívást kell intéznie.
- Megírjam, hogy miért késel és hova megyünk? - kérdezi, miközben kiveszi a mobilt az említett zsebből.
Egy pillanatra elbizonytalanodom ezen. Nem szeretném, hogy azt higgyék, hogy csak lustaságból kések - bár szeretném hinni, hogy tudják, hogy nem is tennék ilyet - de esetlegesen megijeszteni sem akarom őket. Nem kell, hogy azon aggódjanak, hogy mi van velem, amikor helyette próbálhatnak nélkülem is. Ugyanakkor, bármi is lesz a vizsgálatok eredménye, kétlem, hogy megúszom minden látható nyom nélkül, így nem sok értelme lenne kamuzni vagy titkolózni. Nem akarom, hogy azt az érzést keltsem bennük, hogy nem bízom a barátságukban, mert mindazok után, amiket már tettek értem, ez biztos, hogy nem esne jól nekik. Ráadásul nem is lenne igaz.
- Igen, nem akarok előttük titkolózni - felelem végül és akaratom ellenére is kiszakad belőlem egy mély sóhaj.
- Ők is a hullámok közé tartoznak, amik összecsaptak a fejed felett?! - néz rám David a visszapillantóból, s bár kérdésnek szánja, sokkal inkább ténymegállapításnak hangzik a mondandója.
Bent az öltözőben valóban említettem a zenekart, mint egy esetleges kiváltó okot a mai bénázásomnak, de azt hiszem, hogy ha nem tettem volna, akkor ez a sóhaj amúgy is elárult volna.
Látom David szemében az őszinte érdeklődést, amit bent is és ez nagyon jól esik. A szüleimmel való nem túl rózsás viszony után, nem sok nem korombeli ember van, akivel erről az egészről tudnék beszélni. Csak a bátyám sorolható gyakorlatilag ebbe a kategóriába, de mivel ő nincs jelen, ellenben képes lenne azonnal hazautazni, nem szívesen borítok rá mindig mindent, ami éppen bennem folyik. Nem akarom, hogy miattam otthagyjon mindent, amikor tudom, hogy neki is megvan a maga élete, dolgai és - szerencsére kisebb arányban - gondjai. Viszont most nagyon jól esne, ha itt lenne és ha bár David nem ugyanaz, jelenleg az ő kedvességéből próbálok táplálkozni és elnyomni a Reggie iránt érzett hiányomat.
- Ha pontos akarok lenni, akkor inkább a zenekar két tagja az, aki a hullámok közé tartozik - vallom be az alsó ajkamat rágcsálva és érzem, hogy az arcom égni kezd.
Érzésre kábé olyan vörös lehetek, hogy lepipálok egy tűzoltóautót, de bárhogy szeretnék, nem tudok tenni ellene.
Nem tudom, hogy mit kellene kezdenem azzal az érzéssel, ami ma kerített a hatalmába Luke közelében és végképp nem tudom, hogy hogyan kellene megnyílnom ezzel kapcsolatban úgy, hogy ne szégyelljem magam és ne fessek rossz képet magamról a húgom és az edzőm előtt. Mindig igyekeztem elkerülni, hogy csalódást okozzak másoknak. Behódoltam Madisonnak, nem szóltam sokszor, amikor szerettem volna, még a szüleimnek is a kedvére akartam tenni azzal, hogy követtem az általuk előírt menetrendet az életemben. És folyamatosan ügyeltem arra, hogy idegeneknek se okozzak csalódást, még olyankor is, amikor én magam belül üvöltöttem és sírtam. Azt hiszem, hogy ez az oka annak is, hogy gátakat kezdtem kiépíteni magamban, amiknek hatására, sok érzést nem mondok ki és rengeteg gondolatot hallgatok el.
Jelen esetben viszont el kell mondanom a történteket, az érzéseimet be kell vallanom és a gondolataimat is ki kell mondanom, ami baromi ijesztő és új helyzet számomra.
A srácok elkezdték feloldani bennem ezeket a bizonyos gátakat. Amikor Scottékkal vagyok, már kezdem magam biztonságban érezni, s elhinni, hogy tényleg nem néznek rám másképp az érzéseim miatt. Sőt, talán ők az elsők - a bátyámon kívül - akik minden szituációban arra biztatnak, hogy osszam meg velük, hogy mi minden van bennem. Mostanában Claryvel is végre úgy érezhetem, hogy teljesen önmagam lehetek, de ez nem jelenti azt, hogy ez annyira simán megy. És mindaz, amit most mondani akarok, nem tudom, hogy milyen hatással lesz a húgomra vagy hogy milyen reakciót fog kiváltani Davidből. Hiszen azt sem tudom, hogy belőlem pontosan mit váltott ki, elképzelni sem tudom, hogy egy külső szemlélő mit gondolhat minderről. Nem szeretném, ha ez az egész bármilyen negatív hatással lenne a kapcsolatunkra akár az edzőmmel, akár a húgommal.
Tudom, hogy bent David azt mondta, hogy nem jön a szokásos szöveggel, miszerint csak engedjem el, mert elmúlik a dolog és a szemében láttam, hogy nem is fog ítélkezni, de ettől még reagálhat mégis úgy, ahogy nem lenne jó.
- Történt valami Luke-kal? - kapja fel a fejét a húgom a telefonomról, amibe eddig bele volt merülve, gondolom a fiúkkal való beszélgetés miatt.
Érzem, hogy gombóc gyűlik a torkomban és a tenyerem is izzadni kezd. Ösztönösen a nadrágomba törölném a kezem, de ahogy hozzáérek a combomhoz, megvonaglik az arcom a csuklómba nyilalló fájdalomtól.
- Volt egy kis pillanatunk, amit nem tudok hova tenni - vallom be az alsó ajkamat rágcsálva.
David a visszapillantóban valószínűleg látja rajtam, hogy mennyire tartok ettől a vallomástól, mert amikor találkozik a tekintetünk a tükörben, küld felém egy kedves mosolyt.
- Rose, egyikünk sem fog másképp nézni rád, bármit is mondasz most - teszi hozzá olyan lágy hangon, hogy egy kicsit oldódni kezd a görcs a testemben.
Nagyon remélem, hogy komolyan is gondolja, mert egyre jobban szorít a mellkasom és tudom, hogy ez azt jelenti, hogy minden ki fog bukni belőlem. Legalábbis majdnem minden. Azt nem szeretném reklámozni, hogy az anyám megütött. Már hetek teltek el azóta, de még mindig kiborít az emlék és ebben nem segít a tény, hogy az otthoni légkör azóta nemhogy nem javult, hanem még rosszabb lett. Már a szüleim szemébe sem tudok nézni igazán.
David tudja, hogy nem rózsás otthon a helyzet, de ezt talán mégsem kellene hangsúlyoznom.
És mégis kibukik belőlem az előbbitől eltérő, mégis az állapotomhoz szorosan kapcsolódó tény:
- Úgy érzem, hogy megfulladok otthon - mondom ki, mielőtt megállíthatnám magam. - Ezt az egészet a szüleimmel kellene megbeszélnem, de még csak nem is bírok sokáig a közelükben lenni.
Látom, hogy mind a kettőjüket összezavarom a hirtelen témaváltással, de azt is, hogy nem néznek hülyének miatta. Kate szemében dühvel vegyes szomorúság jelenik meg, Davidében pedig aggodalom. Én meg úgy érzem, hogy a bennem lévő feszültség, ami évek óta nőtt és a pofonnal halmozottan súlyos lett, végre csökkenni kezd. Utoljára akkor éreztem hasonlót, amikor Luke-kal a családjainkról beszélgettünk. Vele éreztem életemben először azt, hogy őszintén kimondhatom, amit érzek, mert ő nem fog másképp nézni rám.
- Mindaz, ami Luke-kal történt ma, csak a jéghegy csúcsa - nézek az edzőmre a tükörben, hogy megmagyarázzam és összekössem ezt a kitörést az előző témával. - Az egész hetekkel ezelőtt kezdődött, amikor volt egy nagyobb veszekedés otthon - pillantok Kate-re és látom rajta, hogy tudja, hogy a pofonra gondolok. - Akkor és amiatt is változott meg az edzések beosztása is - magyarázom Davidnek. - Bekerültem a bandába és anya ettől nem volt boldog. David, tudod, hogy sosem volt felhőtlen a viszonyunk, de azóta nem is szeretek otthon lenni - mondom ki életemben először hangosan, amitől egy pillanatra le is merevedem. - És nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne helyrehozni. Mindennap a fejem felett lebeg ez a felhő, de szeretném, ha Kate-et ez a lehető legkevésbé érintené, így tartom magam - nézek megint a húgomra, aki erre hátranyúl, hogy megfogja a kezem. - Szeretnék erős lenni a kedvéért, de néha úgy érzem, nem bírom - remeg meg a hangom.
- De, Rose, már így is a legerősebb ember vagy, akit ismerek - ingatja meg a fejét a húgom, de hallom, hogy az ő hangja is reszketeg, így finoman megszorítom a kezét.
- A zenekar egyszerre jött a legjobb és a legrosszabb pillanatban - folytatom, mielőtt bármelyikünknél is megjelennének a könnyek. - A srácokkal nagyon jól érzem magam és úgy érzem, önmagam lehetek. Claryvel és Jacksonnal is összehozott a dolog, de Madison átment azóta passzív-agresszívbe és ez is kicsinál.
- Az a lány sosem volt a legkedvesebb - jegyzi meg az edzőm, gondolom visszagondolva a ritka találkozásaikra. - Tudom, hogy miért vagytok jóban, de hidd el, Rose, hogy sokkal jobbat érdemelsz.
- Chad is hasonlóan gondolja - vallom be, amitől David ajkai halvány mosolyra húzódnak.
- Ő a fiú, aki ott volt az edzésen múlt héten, igaz?
- Igen - bólintok - és ő az, aki miatt borzalmasan érzem magam a Luke-kal átélt pillanatom miatt - csatolok vissza az első vallomásomhoz. - Ezen a napon kettesben szoktunk próbálni Luke-kal a lyukasunkban, de ma nem a szokásos volt a dolog. Luke és én az iskola uszodájába mentünk egyéb okok miatt - térek rögtön a lényegre. - Megcsúsztam, ő meg elkapott, hogy ne üssem be magam. Hétvégén randiztam Chaddel, aki már jó ideje tetszik és nem mellesleg Luke egyik legjobb barátja. Nagyon jól éreztem magam vele és várom, hogy legyen folytatása, mégis, amikor ma Luke elkapott, én... - elharapom a mondatot, mert égni kezd az arcom a zavaromtól.
Éreztem már vágyat életemben, ez természetes. Tizennyolc éves fiatal vagyok, nyilván vannak fantáziáim és vágyaim, de ez most más volt.
A hétvégi randin fantáziálgattam arról, hogy milyen lenne, ha Chad megcsókolna, ugyanakkor volt bennem félsz is. Viszont ma Luke karjaiban melegség és vágy öntött el, amikor az ajkaira néztem, olyan, amilyet nem kéne éreznem. Olyan, amivel még magamat is megleptem.
- Szeretted volna, ha megcsókol - fejezi be a mondatot helyettem David, amitől még jobban lángolni kezd az arcom.
Ha nem ő lenne az edzőm, meglepődnék ezen a kijelentésen. Sőt, ha nem ő lenne az edzőm, nem is beszélgetnék vele ilyenekről, de David fiatal és a jégen kívül inkább számíthattam rá úgy, mint egy barátra. A nem túlságosan nagy korkülönbség alapján még akár azok is lehetnénk, ha nem figyelnénk mégis bizonyos szintig a munkakapcsolatra. Bár azért is szeretek vele dolgozni, mert nála nem érzem azt az alá-fölérendelt viszonyt, amit más edzők komolyan kialakítanak és tartanak is.
- Tény, hogy volt bennem egy ilyen gondolat - ismerem be, amire most Kate az, aki finoman megszorítja a kezem, bár kétlem, hogy ő most tudatosan teszi ezt. - Viszont Chad miatt nagyon rosszul érzem magam és... azt hiszem, hogy ez volt ma az utolsó csepp a pohárban. Túl sok minden rakódik bennem, túl régóta és most az edzésen lett meg ennek a böjtje - pillantok a sérült bokámra, majd a csuklómra is. - Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam ráadásul ilyenek miatt - pillantok ismét Davidre, aki határozottan megrázza a fejét.
- Nem okoztál semmilyen kellemetlenséget és ne is gondolj ilyenre. Te most arra gondolj, hogy minél előbb meggyógyulj. És ne nézd le az érzéseidet és a gondjaidat. Ahogy ne félj kimondani sem őket - néz a szemembe a pirosnál. - Akár nekem, akár másnak, de merd kimondani, hogy hogyan érzel, rendben? Nem tesz jót, ha visszatartod. Én ezt tettem és tudod, hogy mi lett a vége. Odalett a karrierem, mert a testem jelzett, hogy elég volt, túl sokáig cipeltem terheket. Nem akarom, hogy te is így járj, még ha imádok is együtt dolgozni veletek. Egyikőtöket sem akarom, hogy így járjon - pillant Kate-re, mielőtt visszanézne rám. - Ha bármire szükségetek van, bármiben segítség kell, azonnal keressetek meg, mind a ketten, világos? - kapkodja köztünk a tekintetét, amíg mind a ketten nem bólintunk. - Ami az otthoni helyzeteteket illeti, annyit tudok tenni, hogy beszélek a szüleitekkel, ha szeretnétek. Felajánlanám a vendégszobám nektek, de kétlem, hogy a szüleitek és a törvény engedne bármi ilyesmit. Viszont beszélni, bármikor beszélek velük, amikor ti megkértek erre. És titeket is meghallgatlak, akármikor. Ami pedig a srácokkal van... szerintem adj időt magadnak. Lehet, hogy Luke-kal ez ma csak egy pillanatnyi fellángolás volt, akkor pedig nem szabad emésztened magad. Ha másról van szó, akkor sem, de úgy legalább lesz időd átgondolni mindezt. De egy dolgot ne feledj: bárhogy is érzel, soha ne gondold, hogy az rossz, Rose. Értem, hogy miért aggódsz, de soha, senkit nem lehet elítélni az érzései miatt, hiába mondanak egyesek mást.