Love for Love

12.

Rose:
- Dalszöveg is van hozzá? - néz rám csillogó szemekkel Luke, miután befejeztem a zongorázást.
- Még nincs, de azt hiszem, hogy tudunk találni hozzá. Először a You-ra gondoltam, de nem tudom, hogy mennyire passzolna ehhez. De akkor ezekszerint tetszik?
- Hogy tetszik-e? Rose, mégcsak te zongoráztál és hihetetlenül ütött. Ha ezt összerakjuk a srácokkal, akkor egyenesen tarolni fog.
- Azért várjuk meg, hogy ők is hallják - sütöm le a tekintetem, s remélem, hogy annak ellenére, hogy az arcom égni kezd, pirosra nem változik.
- Imádni fogják - vágja rá magabiztosan.
- Ez nem biztos - rázom meg a fejem, mire Luke az állam alá nyúl és magára irányítja a tekintetem, majd felvonja a szemöldökét.
Ahogy a kék szemeibe nézek, el is veszem bennük. Amikor megjelent az ablakomban, nem hittem, hogy valaha ennyire fogok örülni a jelenlétének, de úgy néz ki, hogy az élet olykor hatalmas meglepetéseket tartogat. Pedig miután belementem a kis alkujába, biztos voltam benne, hogy meg fogom bánni. És bizonyos értelemben először meg is bántam. Abban a pillanatban, amikor gyakorlatilag kizsarolta belőlem, hogy csatlakozzak a bandájukba, de most...most az egyik leghálásabb ember vagyok, amiért a sors az utamba sodorta ezt a fiút. És nem csak azért, mert azzal, hogy vele jóban lettem, Chadhez is közelebb kerültem, hanem azért, mert Luke szerintem nagyon jó hatással van rám a maga idióta módján. Persze ezt sosem mondanám ki hangosan, mert nem hiányzik, hogy növeljem az egóját, de így van. Ha nem jött volna be hozzám, biztos vagyok benne, hogy most nem lenne jobb kedvem. Hogy nem higgadtam volna le a kiborulás miatt és tuti, hogy mástól nem hallottam volna azt, hogy különleges vagyok. Legalábbis a tesóimon kívül senkitől. Bár Chaddel ma reggel határozottan jól éreztem magam - miközben igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire haldoklom a közelségétől belül -, de messze nem tartunk ott, hogy ilyeneket mondjon. Talán soha nem is jutunk el arra a szintre, ezt nem tudhatom, viszont Luke-kal már egész sok időt töltöttünk kettesben és hallani azt, hogy szerinte különleges vagyok, valahogy új löketet adott.
- Akarsz fogadni? - kérdezi, aztán elvigyorodik. - A múltkor is igazam volt, csak mondom - emlékeztet rá, amivel az én ajkaimra is mosolyt csal.
- Nem, nem fogadok olyanra, ami nem biztos - ingatom meg a fejem, amitől a mosolya szélesebbre vált.
- Na ez a beszéd - bólogat hevesen. - De most komolyan, Rose, baromi tehetséges vagy.
- Ezt csak azért mondod, mert nem akarod, hogy valami véletlen folytán esetleg kilépjek a bandából - vonom fel a szemöldököm mosolyogva, de azonnal megrázza a fejét.
- Nem, azért mondom, mert komolyan így gondolom. Tudom, hogy hogy vagy a zenéléssel meg az énekléssel. Tudom, hogy ez az egyetlen, amit a magadénak érzel és hogy most valamilyen szinten elvettem ezt tőled azzal, hogy rávettelek erre, de...
- Nem vettél el semmit - szakítom félbe a fejemet ingatva és nem tudok nem mosolyogni, amikor feltűnik, hogy elpirul. - A banda az egyik legjobb dolog az életemben - mozdul automatikusan a kezem és az övére fonódik, ami még mindig az államon van.
- A lényeg - nyel nagyot -, hogy tisztában vagyok azzal, hogy semmi beleszólásom nincs, de szerintem ezzel kellene foglalkoznod. Ebbe az irányba kellene tovább tanulnod. Ismétlem, tudom, hogy nincs jogom megmondani neked, csak a hétvégén mondtad, hogy mennyire bizonytalan vagy még az egyetemmel kapcsolatban és mint barátod, azt tanácsolom, hogy próbáld meg ezt. Hiszen szereted csinálni, ez látszik a szemeden, meg az egész előadásodon.
- Csak elfogult vagy - motyogom, de határozottan leint.
- Nem, nem erről van szó - vágja rá ismét a fejét rázva. - Tényleg nem. Rose, amikor a koncerten énekeltél...az, ahogy a közönség rád hangolódott és ahogy te velünk is összekapcsolódtál, pedig csak az első fellépésed volt, az...az nem jön csak úgy. Még nekem is időbe telt és még most sem feltétlenül megy, de neked ez a véredben van. Szerintem erre kéne elindulnod. Persze nem kell megfogadnod a tanácsom, csak...
- Fogd be végre, oké? - tapasztom be a száját, ugyanis az arcom már olyan szinten ég a szavaitól, hogy biztos vagyok benne, hogy ezt már ő is látja. - Elég volt.
- Csak nem zavarban vagy? - próbál beszélni és a szemén látom, hogy szinte nevet rajtam.
- Elég lesz - lököm meg, kikerülve a választ, aztán elengedem. - Inkább mesélj, hogy mi volt Madisonnal reggel?
- Csak beszélgettünk - vonja meg a vállát, de nem tűnik olyan lelkesnek, mint amilyenre számítottam.
- Beszólt neked? Vagy mondott valamit, amit nem kellett volna? Esetleg megs...
- Nem - szakít félbe ezúttal ő engem. - Nem, csak...igazából nem volt semmi extra, tényleg csak dumáltunk, de amikor neked beszólt a csoki miatt - emeli rám újra a tekintetét, s elhúzza a száját. - Annyira felment bennem a pumpa, hogy...
- Ne idegesítsd fel magad - teszem a kezem a kezére. - Nem ér ennyit. Mad csak...érdeklődött - nyögöm ki nehézkesen, bár nem tudom, hogy igazából miért védem.
Lehet, hogy csak szörnyeket látok, de úgy érzem, hogy az a beszólása nem a kedvesség vagy aggodalom miatt érkezett, ami azelőtt pár perccel még a szemében csillogott, hanem csak azért, hogy kötekedhessen.
Tény, hogy Madison kiáll a barátaiért másokkal szemben, ha azok bántják őket -, ahogy azt értem is tette, amikor megvádoltak, hogy beteg vagyok és a testképzavarból fakadó betegségem miatt nem eszem rendesen -, de azt nem tudja elviselni - vagy legalábbis nagyon nehezen -, ha nem ő van a középpontban. Márpedig ma, amikor Chad velem volt elfoglalva, akkor nem minden, akkor közvetlen jelenlévő figyelt rá és ez zavarta. Ezért hozta fel a csokit. Tudta, hogy hogyan tud kellemetlen helyzetbe hozni és ő kihasználta, mint a múltkor a plázában, amikor vissza akarta adni Chadnek a gitárpengetőt, amit én kaptam el. Csak szerencsém volt, hogy a fiú kiállt mellettem, miután nagy nehezen reagáltam.
- Az nem érdeklődés volt - ingatja meg a fejét és tisztán kihallatszik a hangján, hogy mennyire zavarja. - Csak be akart szólni, nem pedig érdeklődni.
- Ez változtat az érzéseiden? - kérdezem és nem tudom, hogy miért, de a hangom elvékonyodik és egy kicsit megremeg.
- Még mindig tartom azt, hogy meg akarom ismerni - kapja fel a fejét. - Pontosan azért, hogy megértsem, hogy ezeket miért csinálja, de...ettőlmég nagyon zavar, hogy így bánik veled.
Nem akarom letörni Luke-ot és rosszat mondani a barátnőmről, mert tény, hogy sokat köszönhetek Madisonnak, de van egy olyan érzésem, hogy Luke valamilyen szinten csalódni fog. Nem csak azért, mert gyakorlatilag szép lassan teljesen át kell változnia valaki mássá, ahogy azt a ruháival el is kezdte, hanem azért, mert szerintem ő egy nagy dologra vár. Gondolom azt hiszi, hogy Madison azért ilyen, mert nem kapott és nem kap elég szeretet a szüleitől, de ez nincs így. Madison mindent megkap, amit csak akar és ezt ki is szokta használni. Emellett pedig, a szülei imádják. Az összes fellépésén ott vannak, minden nap elmondják, hogy mennyire büszkék rá és folyamatosan szerveznek közös programokat, amit csak akkor fújnak le, ha Madison nemet mond. Sőt, a munka miatt is csak akkor hajlandóak elutazni, ha minden kötél szakad. Tudom, mert láttam az évek alatt nem is egyszer. Még mindig látom, ahányszor csak náluk vagyunk. Talán pontosan ez az, ami miatt a lány ilyen lett. Túl sok mindent kapott és ezért már nem tudja elviselni, ha nem kap meg mindent. Beleértve az emberek figyelmét, akár negatív figyelmet kap, akár pozitívat tőlük. Ez viszont a totális ellentetje annak, amit Luke hisz vagy hinni akar. Vagyis, szerintem hisz. Annyira hajtogatja, hogy meg akarja ismerni, mielőtt ítélkezik -, ami egyébként szerintem nagyon szép dolog és kedves -, hogy egyszerűen érzem, hogy azt akarja, hogy valami rossz dolog miatt legyen ilyen Madison.
Miközben figyelem a savanyú arckifejezését, rájövök, hogy nem akarom, hogy csalódjon. Természetesen nem azt akarom, hogy Madnek legyen valami baja, amire ezt a viselkedését foghatja. Nem kívánom neki, hogy olyan legyen a kapcsolata a szüleivel, mint amilyen nekem, de azt sem akarom, hogy Luke-ot megbántsa vagy esetleg a fiú csalódjon miatta. Ahhoz túl rendes srác.
- Igen, elhiszem, de közben van egy másik oldala is - felelem kissé csalódottan.
Nem tudom, hogy miért védem ennyire, amikor reggel rosszul esett, ahogy beszólt és tartok tőle, hogy nem lesz elég kedves Luke-hoz, de ezt nem tudom eldobni. Akkor is a barátnőm és rengeteget köszönhetek neki, mégha olykor szívtelen libaként viselkedik.
- Tudom - hajtja le a fejét Luke egy szomorú mosollyal az ajkain. - Épp ezért szeretném, ha végre elindulhatnék vele valami felé. De ne csak rólam legyen szó - néz fel rám újra. - Ti Chaddel mit csináltatok, amikor leléptetek tőlünk?
Furcsa, de mintha a hangjában lenne egy kis él. De lehet, hogy ez csak a Madison-téma miatt még mindig.
Próbálok tenni ellene, de az arcom megint égni kezd, miközben megvonom a vállam, mintha semmi extráról nem lenne szó. Pedig a gyomromban a lepkék megint megjelennek, mint minden alkalommal, amikor róla van szó vagy vele beszélek.
- Csak beszélgettünk - teszem hozzá, s képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. - Ettünk a csokiból és beszélgettünk. Megkérdezte, hogy hogy vagyok, meg egy kicsit szó volt róla is. De semmi nagyon komoly. Kezdetnek viszont azt hiszem, hogy jó. Ja, meg nem engedte, hogy visszaadjam neki a pulcsiját - jut eszembe, amitől a testem bizseregni kezd.
Rajtad jobban áll.
Ez a mondat úgy megragadt a fejemben, mintha belevésték volna és újra és újra megremegteti a gyomrom.
- Hát akkor - bök meg finoman a könyökével -, azt hiszem, hogy mind a ketten haladunk. Mondtam én, hogy jó lesz ez az egyezség - mosolyog rám, de ez nem tűnik olyan őszintének, mint amilyen szokott.
Komolyan ennyire zavarja a Madisonnal történt dolog?