Love for Love

26.

Luke:
Amikor kopogás harsan fel a zeneterem ajtajánál, s a hang kiszakít a gondolataimból, összerezzenek. Utálom, amikor azt mondják, hogy az ember azért ijed meg, mert rossz a lelkiismerete, hiszen ez szerintem nem felétlen igaz, de azt hiszem, hogy jelen pillanatban rám talán mégis illik ez a dolog. Határozottan nincs a topon a lelkiismeretem, pedig nem tettem semmi rosszat. Legalábbis fizikailag nem tettem semmi rosszat, az érzéseim már egészen más szinten mozognak. És Scott szerint nem is tehetek róluk. Vagyis Scott és Clary szerint. Sőt, nem is olyan régen még én is egyetértettem ezzel, mert valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez igaz, de most mégis kutyául érzem magam, amiért elkezdtem gyöngédebb érzéseket táplálni Rose irányába. Pedig nem olyan hihetetlen, mert szerintem Rose-t nem lehet nem kedvelni. Csak a fokozat nem mindegy és a tény, hogy én erősen átléptem a barátság szintjét, nem segít abban, hogy ne szégyelljem magam.
- Gyere! - szólok ki, s nem is lepődöm meg nagyon, amikor Rose dugja be a fejét.
Ellenben a szívem reakciója annál inkább meglep, ahogy a ketyegőm hevesen verni kezd, amint a lány rám mosolyog.
- Bocs a késésért, csak még előszedtem a cuccom a szekrényemből - emeli meg a füzeteket a kezében, miközben elindul felém a zongorához.
- Nincs gond, sejtettem, hogy nem ejtettél pofára - görbülnek felfelé az ajkaim, ahogy leül mellém és magamba szippanthatom az isteni illatát. - Legalábbis reménykedtem benne.
- Már a feltételezés is sértő - néz rám szigorúan, de a szemében csillogó fény elárulja, hogy ő is csak viccel. - Ha ilyesmi jutott eszedbe, amiért később jöttem, akkor komolyan át kell beszélnünk a barátságunkat - közli velem mélyen a szemembe nézve.
A barátságunkat mindenképp át kell beszélnünk, rögtön azután, hogy Chaddel beszéltem az érzéseimről irántad - jegyzem meg fejben, de persze eszem ágában sincs hangosan kimondani mindezt.
Pedig így van, azt hiszem, hogy Rose-zal is beszélnem kellene erről az egészről, csak valamiért van egy olyan érzésem, ami nem hagy nyugodni, hogy ha Rose megtudja, hogy mit érzek iránta, akkor kilép a bandából, hogy Chaddel ne menjen rá a barátságunk. Azt pedig nem bírnám elviselni, főleg, mert benne van a pakliban, hogy utána a zenekaron kívül is elveszíteném és Rose túl fontos lett ezek alatt a hetek alatt ahhoz, hogy el tudjam engedni. Éppen ezért vacillálok még mindig azon, hogy vele valóban kellene-e tisztázni az érzéseimet, ha Chad és az ő érdekében, nem teszek semmit, amivel befolyásolnám a kettőjük kapcsolatát. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha Chaddel beszélnék, Rose-nak pedig csak nem szólnék és akkor minden a régiben marad. Egy biztos, hogy ezt a részét a dolognak még alaposan át kell gondolnom.
Szóra nyitom az ajkaim, hogy válaszoljak Rose-nak, de mire kapcsolnék ehhez, addigra ő is látványosan máshova kerül fejben. Nem tudom, hogy mi járhat az agyában, de egyértelműen nincs jelen lélekben. A zongora egyik billentyűjével szórakozik és erősen arra meredve rágja az alsó ajkát. Már pontosan tudom, hogy ez mit jelent nála, ami nem segít abban, hogy ne kezdjek el aggódni.
- Rose! - érintem meg finoman a kezét, mire felkapja a fejét. - Minden rendben? Elkalandoztál.
Ezúttal ő az, aki szóra nyitja az ajkait és vesz is egy nagy levegőt, de aztán, mintha elbizonytalanodna, be is csukja a száját és ismét teljes testtel elfordul tőlem a zongora irányába.
Újabb pillanatok telnek el megint úgy, hogy habozik. Már éppen újrapróbálkoznék, hogy mondjon valamit, de akkor megint nagy levegőt vesz és ismét rám néz.
- Kérdeznem kell valamit - hadarja el, s sötétkék íriszeivel rabul ejti a tekintetem. - De a reggeli dologról lenne szó, így ha nem akarsz róla beszélni, akkor szólj és nem erőltetem - teszi hozzá, még mindig hadarva, s most a szája rágása helyett a körmeit kezdi el piszkálni.
A reggeli beszélgetésünk említésével kicsit összezavar, mert nem tudom, hogy mi nyomaszthatja még őt annyira, mint amennyire süt róla, hogy teszi. Azt hittem, hogy sikerült megnyugtatnom, hogy megvagyok és rá sem haragszom. Sőt, igazából hálás vagyok, amiért őszinte volt velem és nem hagyta, hogy később esetleg jobban sérüljek. Bár akárhogy gondolom újra és újra végig azt a beszélgetést, nem érzem azt sehogy sem, hogy nagyon összetört volna a szívem a hírektől. Az már viszont annál jobban izgat, hogy Rose még mindig azon pörög és a jelek szerint eléggé égeti őt belülről.
- Kérdezz nyugodtan - fogom meg ismét a kezét, hogy ne tépkedje tovább a bőrt az ujjairól és ne törje le véletlenül a körmét. - Tudod, hogy bármit kérdezhetsz és elmondhatsz nekem.
- Oké, csak mivel a reggeli beszélgetésünkről van szó, így...
- Rose, a reggeli beszélgetésünkről is kérdezhetsz, ha valami még benned maradt - biztosítom határozottan, mégis finoman, mire ő nagyot nyel és bólint egyet.
- Egészen eddig ezen kattogtam - vallja be, valamennyivel lassabban beszélve, mint eddig. - És mivel ők látták rajtam, hogy valamin agyalok, kikértem Clary és Jackson véleményét is. Jacksonét azért is, mert tudnom kellett, hogy ti fiúk hogyan kezelitek magatokban ezt az egészet és mondta, hogy nektek is tud nagyon fájni. Nem pont így fogalmazott, de ezt szűrtem le a szavaiból. Valamint azt mondta, hogy ha tényleg mélyek voltak az érzéseid Madison iránt, akkor lehet, hogy magadban nem kezelted olyan jól ezt, mint ahogy mutattad. Én pedig nem akarom, hogy belül emészd magad emiatt - rázza meg a fejét. - Szeretném, ha nem félnél elmondani, hogy mit érzel. Azt sem, ha haragszol rám, amiért beleszóltam így ebbe. Szóval, biztosan jól vagy? És tényleg nem haragszol rám? - kezdi ismét az alsó ajkát rágcsálni, ahogy befejezi a mondandóját, de közben folyamatosan az arcomat fürkészi.
Hogyan mondjam el neki, hogy nem érintett meg annyira a tény, hogy Madison nem érdeklődik irántam, anélkül, hogy közben elmondanám azt, hogy ez azért van, mert ő már sokkal jobban érdekel?
Azt hiszem, hogy ezt nem nagyon tudnám megoldani, így igyekszem erősen másképp fogalmazni és a fontosabb résszel kezdeni:
- Egyáltalán nem haragszom rád, Rose - ingatom meg a fejem. - Reggel is megmondtam, hogy nem tudnék rád haragudni, de most is elmondom, hogy ez nem menne. Arról nem is beszélve, hogy ebben a helyzetben még csak nem is lenne jogos a haragom, hiszen te nem tettél semmi rosszat, sőt, azzal, hogy elmondtad, valahol mellém álltál egy nehéz helyzetben. Elképzelni sem tudom, hogy mennyire nem lehetett egyszerű neked úgy dönteni, hogy elmondod azt, amit Madison mondott - nyelek nagyot, ahogy belegondolok ebbe, mert a ténytől, hogy így vívódott miattam, gombóc gyűlik a torkomban. - És hálás vagyok azért, hogy elmondtad mindezt, komolyan. Úgyhogy egyáltalán nem haragszom rád - szorítom meg finoman a kezét, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. - Ami pedig azt illeti, hogy hogy vagyok... azt hiszem, hogy nem érintett olyan mélyen ez, mint ahogy hittem, hogy érintene - ismerem be, s a tekintetem egy pillanatra az ajtóra siklik. - Lehet, hogy a mai próbánkat máshol tartsuk meg? - nézek vissza rá, s a kérdésemmel látványosan összezavarom.
- Miért? - vonja össze a szemöldökét értetlenül.
- Mert meg akarom mutatni, hogy mire jöttem rá a hétvégén, miért vagyok a saját ruháimban és miért nem hatott meg annyira, hogy Madison nem kér belőlem.
- És hova akarsz menni? - teszi fel az újabb kérdését, de a szája sarka elindul felfelé.
- Csak bízz bennem - fogom meg a cuccait, majd felsegítem a zongorától és ahogy hagyja, hogy kivezessem a zeneteremből, úgy kísérem át a kezét fogva az iskola uszodájába.
- Mit csinálunk itt, Luke? - néz körbe mosolyogva, de én nem válaszolok neki, csak finoman leültetem a nézőtér egyik padjára.
- Bíztál bennem - nézek a szemébe, egy fokkal lentebbi padra ülve.
- Igen, bíztam.
- És nem zavar, hogy idehoztalak.
- Nem, egyáltalán nem zavar, csak kíváncsi vagyok, hogy miért ide - néz körbe újra, s az ajkai közben felfelé görbülnek.
- Ez a hely a második otthonom - nézek a szemében, amint visszavezeti rám a tekintetét. - Amikor Madisonnak meséltem erről, szinte nem is figyelt - vallom be. - A bulin, amikor tudtam vele kettesben beszélgetni, akkor feljött az úszás is - teszem hozzá az értetlen arcát látva. - Kérdezett róla ugyan, de minden a külsőségekről szólt és a kinézetemre tért vissza folyamatosan, amikor az úszás érdemi részéről beszéltünk, ami nekem fontos, akkor még csak nem is figyelt. Te viszont megértetted és érdeklődtél, amikor nálatok aludtam - nyelek nagyot, mert már a puszta emléktől is elkezd gyorsulni a szívem. - Őszintén érdekelt téged, amiket mondtam. Ez csak tegnap fogalmazódott meg bennem - húzom el a szám, mert ahányszor eszembe jut a tény, hogy eddig mennyire nem vettem észre, hogy Rose milyen csodálatos, felmegy bennem a pumpa. - Este elmentem a tőlünk nem messze lévő uszodába és kiúsztam magamból a dolgokat. Rájöttem közben, hogy mennyire igazatok volt. Realizáltam ezt, amit most elmondtam és azt, hogy nem ér annyit az, hogy tetszek egy lánynak, akit még csak nem is érdekel egy olyan dolog, ami nekem fontos, hogy megváltozzak. Nagyban hozzájárult ehhez az is, hogy beszélgettem Claryvel egy kicsit - vallom be. - Szóval összeállt bennem mindaz, amiket eddig mondtatok, hogy nem kell feladnom magam azért, hogy szeressenek és nem kell mássá válnom ezért. Emiatt is jöttem ma a saját ruháimban és ezért sem hatott meg annyira az, hogy Madisonnal ez nem fog működni. Nem fogok hazudni, az nem tesz boldoggá, hogy még csak esélyt sem ad arra, hogy megismerje a valódi énem, mert nem érdekli őt mindaz, aki és ami vagyok, de közben azt hiszem, hogy meg is könnyebbültem valahol. Most, hogy megint a saját ruháimban vagyok és itt ülök veled, a helyen, ahol mindig önmagam lehetek és kiadhatok magamból mindent, amit érzek - nézek körbe - már tudom, hogy jobb lesz nekem Madison nélkül. Viszont azt nem bírnám így elviselni, ha valamiért téged veszítenélek el - pillantok vissza rá. - Túl fontos lettél nekem, Rose, ahhoz, hogy csak így el tudjalak engedni.
Rose percekig csak ül és fürkészi az arcom, mint aki arra számít, hogy viccelek, vagy legalábbis nem mondom teljesen komolyan. De az is lehet, hogy csak emészti a szavaim, miután egészen eddig azon parázott, hogy csak nem vallottam be, hogy nem vagyok jól a Madisonról hallott hírek után.
Végül aztán elmosolyodik és elkezd felállni.
- Nos, még szerencse, hogy nem kell elengedned - akar lejjebb lépni egy fokkal, hozzám, de a szélén megcsúszik a lába.
Ösztönösen kapom el és zárom a karjaimba, hogy ne üsse oda magát, ő pedig valószínűleg ugyanilyen ösztönösen fonja a karjait a nyakam köré, hogy megtartsa magát.
- Megvagy? - kérdezem lenézve rá, mire ő lassan felemeli a fejét a mellkasomról, amibe belefúrta az arcát az ijedtségtől.
- Persze - akasztja össze újra a tekintetünket. - Nem is én lennék, aki ilyet bénázik - mosolyodik el halványan, de az arca piros a zavarától, ami a hatalma alá vonja.
Nekem pedig nagyot kell nyelnem, mert Rose olyan közel van, hogy egy kis hang elkezdi azt suttogni, hogy hajoljak rá a centikre lévő ajkaira. A virágos illata teljesen megszédít, ahogy belopja magát a pórusaimba, s a lehelete a számat simogatja.
Vészesen közel van és ezt ő is érzékeli. Egy pillanatra lepillant az ajkaimra, mielőtt ismét a szemeimbe nézne, s a párnái közül kiszakad egy reszketeg sóhaj.
- Kösz, hogy elkaptál - teszi hozzá halkan, s látom, hogy nagyot nyel, de nem távolodik el.
- Csak nem hagyhattam, hogy összetörd magad - erőltetek mosolyt magamra. - Meg tudsz állni a lábadon?
- Lejjebb már nem tudok esni, nem? - kérdezi, de nem nézi meg, hogy valóban biztonságban van-e, nem szakítja meg a szemkontaktust.
- Nem, de ha tudnál, sem hagynám.
- Akkor, azt hiszem, hogy meg tudok állni a lábamon - engedi el lassan a nyakam, s én is kényszerítem magam, hogy el tudjam ereszteni.
Látom rajta, hogy nincs teljesen magánál. Nem tudom, hogy ugyanazt a hevesen verő szív általi zavart érzi-e, mint én, de valami megváltozik rajta. Olyan, mint aki nem teljesen akarta, hogy elengedjem őt.
- Szóval - szólal meg lassan, amint egy kicsit hátrébb lépett tőlem - itt lesz ma a próbánk?
- Csak... - meg kell köszörülnöm a torkom, hogy ne legyek olyan rekedt. - Csak ha neked is megfelel. Nagyon jó az akusztika - próbálom elviccelni a dolgot, de közben képtelen vagyok nem őt nézni és nem a bizsergéssel foglalkozni, ami hatalmába kerített, mert Rose a karjaimban volt.
- Hát, akkor talán kezdjük el - ül le a padra, de látom, hogy valami nagyon hatott rá az előbbi pillanatban.
Lehet, hogy tényleg ugyanazt érezte, amit én, ahogy eszembe jutott, hogy milyen lenne, ha megcsókolnám őt?