Love for Love

21.

Luke:
- Megjöttünk! - lép be vidáman Rose a garázsba, ahogy megérkeznek Chaddel. - Bocs a késésért, csak az edzés után még elugrottunk ebédelni - öleli meg a srácokat.
- Milyen volt az edzés? - kérdezem, amint hozzám ér és szorosan megölelem.
- Fárasztó, de az edzőm nagyon elégedett volt velem - mosolyog rám, amikor elválunk, majd lehuppan az egyik babzsákfotelbe. - És azt kérdezi, hogy mikor lesz a következő koncertünk, mert eljönne rá - veszi elő az irodalom könyvét.
- Akkor emiatt méregetett annyira? - ül le mellé a földre Chad és az ő ajkain is mosoly van.
Rose arca halványrózsaszín lesz, ahogy meghallja a kérdést, s hogy leplezze a zavarát, előszedi a tolltartóját is.
- Meg, mert nem sok ember szokott ott lenni az edzésemen - húzza el a száját a lány. - Leginkább anya, hogy irányítsa azt, az edzőmet és a húgommal minket, de mióta nem állok szóba vele és a bátyám beszélt a fejükkel, azóta nem jön az edzésekre, én meg erősen tartom vele a távolságot.
- Nem is beszéltek azóta? - kérdezi halkan Scott, mint aki attól fél, hogy ha túl hangosan beszél, akkor megbántja Rose-t ezzel a kérdéssel.
A lány felnéz rá, majd újra elhúzza a száját és megrázza a fejét.
- Nem, de mindenkinek jobb is ez így. Én nem akarok velük beszélni. Azután nem, ami történt. A maximális kommunikáció általában kimerül abban, hogy "elmentem, majd jövök" és ők nem is merik jobban erőltetni. Mostanában olyanok vagyunk a házban, mintha idegenek lennénk, de még ez is jobb annál, mint ami eddig volt.
Ugyan ezt mondja, de én a szemében nem ezt látom. Tudom, hogy nem volt jó kapcsolata a szüleivel eddig sem és tény, hogy az anyukája erősen túllőtt azzal a pofonnal, de mivel az én kapcsolatom sem a legjobb az őseimmel, ezért tudom, hogy minden düh, harag és elkeseredettség ellenére is szeretném valahol mélyen, ha végre megértenének és elfogadnák az utat, amit kijelölnék magamnak. Ha elfogadnának engem. És ha olyan kapcsolatom lehetne velük, mint amilyen Scottnak van az anyukájával. Szinte biztos vagyok benne, hogy Rose is vágyik valahol egy ilyen kapcsolatra a szüleivel, még ha a haragja miatt nem is mondana ilyet mostanában. De látszik a szemén, hogy nincs megbékélve ezzel és bántja a dolog. Kíváncsi lennék, hogy Chad is látja-e ezt vagy itt a garázsban csak nekem tűnik fel a bánat a szemében.
- Nem gondolod, hogy egy beszélgetés talán segítene ezen? - érkezik az óvatos kérdés Chadtől is, aki legalább annyira fürkészi Rose arcát, mint én.
- Nincs miről beszélnünk - ingatja meg ismét a fejét az új énekesünk. - Én mindent elmondtam aznap, amit egy pofonnal díjazott a saját anyám. Innentől azt hiszem, hogy el is engedhetjük egymás kezét - köszörüli meg a torkát, hogy leplezze a megremegő hangját, de szerintem mindannyian hallottuk az abban megbúvó fájdalmat és bizonytalanságot. - De nem is ez a lényeg - húzza ki magát és mosolyt erőltet magára. - A lényeg, hogy az edzőmet érdekelné, hogy mikor és hol lesz a következő fellépésünk, mert eljönne rá - néz a szemembe kíváncsian, de a saját íriszeiből nem tudja eltüntetni a kíváncsiság mellett csillogó bánatot.
- Még nem gondolkodtam a következő fellépésen - vallom be a tarkómat vakargatva. - Arra gondoltam, hogy most egy kicsit ráfeküdhetnénk az új dalokra, mielőtt megint közönség elé állunk.
- Vannak új dalok? - csillan meg Cam szeme, ahogy meghallja az ötletem.
- Rose-zal dolgoztunk egyen a lyukasórában - bólogatok és Cam lelkesedése pillanatokon belül rám is átragad.
- Azóta írtam még egyet - pirul el újra a lány, amire mindannyian felkapjuk a fejünket.
- Mégis mikor? - bukik ki belőlünk egyszerre, aztán én kezdek el finomítani a reakciónkon. - Mármint... ne értsd félre, örülünk neki, csak... utána végig óráid voltak, majd az edzés és az ebéd Chaddel... mikor volt időd írni még egy dalt?
- Jó, hát az túlzás, hogy már kész is van, de a szöveg megvan hozzá. Matekon olyat vettünk, ami nekem már előre megvolt, így unatkoztam. Aztán megszállt az ihlet és jött a szöveg magától. Szinte percek alatt meglett. Vacilláltam, hogy elmondjam-e a dolgot, de ha már ennyire lelkesek vagytok, akkor gondoltam, hogy bedobom.
- Miért vacilláltál? - futnak össze a szemöldökeim értetlenül.
- Nem tudom, csak nem voltam benne biztos, hogy meg kellene mutatnom. Tudod, nem akarom átvenni az irányítást vagy ilyenek - süti le a szemeit, mire leguggolok elé.
- Rose! - szólok hozzá finoman.
- Igen? - akasztja össze a tekintetünket lassan.
- Már sokszor megbeszéltük, hogy ha van bármi ötleted vagy tipped, új dalod, akkor csak mondd. A banda tagja vagy, számít a véleményed.
Rose nagyot nyel, ahogy biccent egyet.
- Bocsánat, csak a megszokás - feleli halkan, amitől nekem megfacsarodik a szívem.
Rose már hetek óta köztünk van, mégis még mindig benne van az a fajta szorongás, amit például Ron vált ki belőle. Nem vagyok benne biztos, hogy a bulin történtek nem rontottak a helyzeten vagy hívták ezt még jobban elő, de az tuti, hogy nagyon rossz így látni. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen kisebb dolognak tűnő elnyomást könnyen fel tud dolgozni egy ember, de Rose évek óta van olyan társaságban, amiben saját bevallása szerint nem feltétlen érezte jól magát. Mostanában Clary és Jackson másik kategóriába esnek, de úgy néz ki, hogy a lánynak még több időre van szüksége, hogy elhiggye, hogy tényleg számít a véleménye és érdekel minket mindaz, ami vele van.
- Ne kérj bocsánatot - rázom meg a fejem. - Nincs miért bocsánatot kérned.
- Inkább... lépjünk is túl ezen, mert a lényeg - kezd előszedni még egy füzetet -, hogy itt van a szöveg, amit írtam, de szinte biztos, hogy van még mit csiszolni rajta és egyelőre tényleg csak egy szöveg - adja oda nekem.
Mielőtt elkezdem olvasni, váltok egy gyors pillantást a fiúkkal. Mindannyiuk szemében ugyanazt az aggodalmat látom, mint amit én is érzek, de egyikük sem meri tovább feszegetni a témát.
- Miről szól? - kérdezem lenézve a lapra.
- Arról, hogy hogyan tudod legyőzni a démonjaid, ha megtalálod a megfelelő embereket, akik segítenek benne - néz végig rajtunk és most a halvány mosoly, amit küld felénk, valódi és tele van szeretettel, ami az én ajkaimat is felfelé görbíti.
Rose összes száma nagyon erős, baromi nagy tehetsége van a dalszövegszerzéshez - mondjuk az énekléshez is és a zongorához - de ez a szöveg kifejezetten erős. Szerintem az egyik legerősebb, amit eddig tőle olvastam. A szavak szinte a lelkembe vágnak, de valami furcsa jó értelemben és feltöltik azt.
A mellkasomat melegség önti el, ahogy belegondolok, hogy mi vagyunk a megfelelő emberek, akik segítenek neki legyőzni a démonjait. Legalábbis remélem, hogy nem csak az egóm vakít el ennyire.
- Ez a szöveg brutál jó! - jelenti ki Cam, miután a vállam fölött leskelődve elolvasta. - Basszus, Rose, te egy zseni vagy!
- Attól azért nagyon messze állok, de örülök, ha tetszik.
- Egyáltalán nem állsz tőle messze - vitatkozik vele a haverom, miközben én a gitáromhoz megyek.
Tudom, hogy még a leckével kellene foglalkoznunk, de Rose dalszövege megindított bennem valamit, amit muszáj kiadnom magamból. Ösztönösen jön, ahogy a szavak kavarognak bennem, minden mozdulat és hang, amit a gitárból kihozok magamtól, gondolkodás nélkül érkezik.
Ahogy megszólaltatom a hangszert, mindannyian felkapják a fejüket. Scott és Chad abbahagyják a szöveg olvasását, Cam és Rose pedig a vitatkozást és mindannyian nekem szentelik a figyelmüket.
Rose lassan feláll, majd visszaveszi a füzetét és mellém lép. A tekintetünk összeakad, miután Rose még egy pillantást vet a lapra, aztán küld felém egy mosolyt. Úgy tartja, hogy mind a ketten lássuk a szöveget, ha kell, de egyelőre csak én játszom és ő csatlakozik be az énekléssel. A hangja betölti a teret és libabőrt hagy maga után a testemen, miközben mosolyogva figyelem őt. A porcikáimat bizsergés keríti a hatalmába, ahogy a tekintetem összeakad Rose sötétkék íriszeivel és szinte képtelen vagyok megszakítani a szemkontaktust. A perifériámból látom, hogy Cam és Scott összenéznek, míg Chad folyamatosan az éneklő lányt nézi, de most egyikük sem érdekel, csakis Rose létezik ebben a percben számomra. S amikor becsatlakozom az éneklésbe, a lány mosolya még szélesebb lesz. Teljes az összhang, pedig semmilyen dallam nincs még megjelenítve a lapon. Úgy érzem magam, mint a filmekben, amikor valahogy mindenki ismeri fejből a teljesen friss szöveget és a koreográfiát is. Soha nem hittem ezekben, mindig tudtam, hogy csak filmes túlzás, de most olyan szinten magával ragad a dolog, hogy rájövök, hogy Rose-zal ez sem lehetetlen.
Amikor a dal végére érünk, egyszerre bukik ki belőlünk:
- Ezt azonnal le kell írni!
A lány már le is ül a zongorához és azon is lejátssza, hogy ne felejtse el, hogy mi hogy volt. én pedig mögé állva segítek be neki, ha kell.
- Ha fele annyira jól fogunk szólni a koncerteken, mint ahogy most ti szóltatok, akkor felrobbantjuk a házat - indulnak meg felénk a srácok. - Biztos, hogy csak a lyukasod után írtad ezt, Rose, olyan összhangban nyomtátok, mintha már vagy százszor elpróbáltátok volna - néz rá Cam, mire oldalba könyökölöm.
Nem kell, hogy bármi félreérthetőség legyen a dologban Chad előtt.
- Most mi van? - kapja rám a fejét összevont szemöldökkel.
- Csak ösztönös volt a dolog. Egy jól sikerült véletlen, ezt a dalt én is most látom először - rázom meg a fejem.
- Akár ösztönös volt, akár nem, tényleg eszméletlen jól szóltatok - néz Rose szemébe mosolyogva Chad, amitől a lány arca elpirul.
- Luke érdeme, ő kezdte el a dallamot.
- De a tiéd volt a szöveg, egy nagyon erős szöveg - teszem hozzá megsimogatva a hátát. - Ha kicsit ráfekszünk, akkor már ma próbálhatjuk egybe. Persze csak, ha benne vagy.
Rose mosolyogva, határozottan bólint.
- Csináljuk!