Love for Love

7.

Rose:
- Oké, mesélj még magadról - néz a szemembe Luke, amikor leülünk ebédelni, egy rakat bolt után.
Hogy őszinte legyek, nem vagyok az a nagy shopping királynő, sőt, nem is szeretek annyira vásárolni. Csakis akkor megy, ha olyan hangulatom van. Én szívesebben vagyok el a szobámban, vagy esetleg egy könyvesboltban, hamár feltétlen plázába megyek. De ahhoz, hogy ruhákat is vegyek, vagy ilyen boltokba menjek, ahhoz tényleg nagy szükségem van egy bizonyos hangulatra. Ma viszont egész jól érzem magam, pedig annyira nem volt kedvem pont ide jönni ma. Inkább mentem volna Scotték garázsába, de ez maradt. Amit most annyira nem is bánok, mert Luke igazán szórakoztató, mégis lehet vele komoly témákról is beszélni. Őszintén megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, aki nem tudja, hogy hova tanuljon tovább. Vagyis nem biztos benne, hogy mit hoz majd a jövő. Szóval végülis jót tett ez a kimozdulás. Mondjuk nem szívesen cserélem ki Luke ruháit, mert szerintem nagyon jól állnak neki, meg mégiscsak ezek az ő védjegyei, de, ha ezt akarja, akkor én aztán nem kötekedhetek, hiszen ez a megállapodásunk.
Bár még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó az, ha feláldozza saját magát, csakhogy tetszen Madisonnak. Hiába mondja azt, hogy nem erről szól, én így látom és ez nem igazán tetszik. Bár azt hiszem, hogy semmi közöm ahhoz, hogy ő mit csinál saját magával. Azért annyira nem vagyunk jóban.
- Nem azt csináltam egész idő alatt? - Vonom fel a szemöldököm halvány mosollyal. - Folyamatosan kérdezgettél, kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kihallgatáson vennék részt. Vagy ez még a beavatás része? Ha rosszul válaszolok egy kérdésre, akkor repülök a bandából?
- Nem, erről szó sincs - rázza meg a fejét mosolyogva.
- Helyes, mert még egy ilyen tehetséges és remek lányt nem is találnátok - vigyorgok rá, amivel még szélesebbé varázsolom a mosolyát.
- Ezzel nem vitatkozom - bólint, aztán oldalra biccenti a fejét. - Csak szeretnélek megismerni. A srácokat már ezer éve ismerem, de te új vagy a mi kis családunkban - magyarázza -, nem várom, hogy máris mindent elmesélj, de azért jó lenne kicsit közelebb kerülni egymáshoz - kap be egy falatot, de amikor rájön, hogy mennire félreérhető ez a kijelentés, gyorsan hozzáteszi: - Meg persze, tudnom kell, hogy milyen pozitív dolgokat kell mondanom Chadnek rólad. És, hogy esetleg miken kell csiszolni.
Ez az utolsó mondat valamiért hányingert kelt. Nem hagyom, hogy a mosolyom lehervadjon, de valahogy az étvágyam már nem is olyan erős, mint eddig volt. Sőt, szinte teljesen elment, de muszáj tartanom magam az étrendemhez, úgyhogy kénytelen leszek magamba nyomni ezt az adag salátát.
- És én miért nem kérdezhetek rólad? - Érdeklődöm, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmem a gyomromban keletkezett kellemetlen érzésről.
- De kérdezhetsz - vágja rá azonnal. - Mi lenne, ha én kezdeném? Mondjuk én felteszek egy kérdést, te válaszolsz, aztán megválaszolom a saját kérdésemet is és utána te feltehetsz egy újabbat?
Ezen elgondolkozom.
Nem is olyan rossz, de hamár felhozta az egyezségünket, akkor kicsit ezt is hozzákapcsolom ehhez.
- Oké, de van előtte egy ötletem - döntöm oldalra a fejem.
- Csupa fül vagyok.
- Madisonnak van egy...hát, nevezzük hitvallásnak, amivel még egyet is értek. Mindig azt mondja, hogy a szem a lélek tükre. Hogy egy embernek a szemeiből rengeteg mindent ki lehet olvasni. Talán kezdésnek kipróbálhatnánk.
- Olvassak a lelkedből a szemeden át? - Vonja fel a szemöldökét meglepetten.
- Csak, ha nem félsz - cukkolom, de valójában csak a saját szorongásomat szeretném oldani, ugyanis nem tetszik a gondolat, hogy a lelkemben olvashatnak.
Alapvetően nem vagyok olyan ember, aki nem néz a másik szemébe. De sok esetben nem tudok sokáig szemkontaktust tartani, mert zavarba jövök tőle, ugyanis ilyenkor mindig azt érzem, hogy belém látnak. Azt pedig nem szeretném. Túl sok minden kavarog bennem. Olyan dolgok, amiket nem mutatnék meg bárkinek. Gyakorlatilag senkinek sem. Bár Luke már most több mindent szedett ki belőlem néhány nap alatt, mint amennyit egy-két állítólagos barátom valaha próbált. És most a hangsúly a próbálton van, ugyanis Ron például mégcsak nem is próbálkozott.
- Én? Félni? Ugyanmár - legyint. - Csak azt mondd, hogy hogyan működik.
Talán nem kellene ettől tartanom. Sokan próbálkoztak már ezzel és soha, semmi olyat nem láttak bennem, amit én ne hagytam volna.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon Chad mit látna bennem egy ilyen helyzetben. Bár kétlem, hogy vele sokáig tudnék szemezni, ugyanis szerintem kábé három másodperc alatt jönnék zavarba és kapnám el a tekintetem a gyönyörű zöld íriszeitől.
- Csak pár percig egymás szemébe nézünk, csendben, aztán utána elmondjuk, hogy mit látunk.
Párszor próbáltam már és meglepően pontosan láttam a dolgokat. Kíváncsi vagyok, hogy most vajon Luke esetében is ez lesz-e, vagy teljesen mellélövök. Még nem ismertem ki teljesen és így nem tudom, hogy vajon mi vár majd rám a szemeiben.
- Oké, akkor kezdjük - dől hátra összefonva a karjait a mellkasa előtt és mélyen a szemembe néz.
Én is hátradőlök és keresztezem a karjaim a melleim előtt, majd farkasszemet nézve vele megpróbálom megfejteni, hogy mi van benne és milyen is lehet ő pontosan. Eleinte nehezen megy, de egy idő után meglepően sok mindent látok. Nem is feltétlenül tudnám pontosan megnevezni ezt a rengeteg érzelmet, de az biztos, hogy Luke-nak sincs egyszerű élete. Nem csoda, hogy a banda mindent jelent a számára.
Amikor felmászott hozzám a szobámba és Madison felől kérdezősködött, hatalmasat esett a szememben. Nagyon nagyot csalódtam benne és azt gondoltam, hogy egy igazi seggfej. És nem a jó fajtából. Viszont azóta már messze nem így látom. Nem is tudom, hogy pontosan hogyan írnám le őt. Az az egy biztos, hogy nem úgy, mint a világ legnagyobb seggfeje. Pedig csak néhány nap telt el a két dátum között. Egészen pontosan hét. Egy héttel ezelőtt nem hittem, hogy Luke Cullen oldalán fogok a plázában ebédelni és közben megpróbálom majd megfejteni, hogy pontosan milyen is ő valójában, de úgy néz ki, hogy az élet tele van meglepetésekkel és tényleg teljesen kiszámíthatatlan.
- Nos? - Kérdezi egy idő után. - Sikerült bepillantanod a lelkembe?
- Na és neked az enyémbe? - Harapom be az alsó ajkam az idegesség miatt.
Eddig meglepően meghitt volt a pillanat. Még azt is elfelejtettem egy kicsit, hogy a plázában ülünk. Olyan szokatlan volt és nem éreztem annyira kellemetlennek. Viszont most határozottan izgulok.
- Azt hiszem - bólint határozottan.
- Akkor ne kímélj - támaszkodom az asztalra. - Mit láttál bennem?
- Komolyan mondjam el? - Vonja fel a szemöldökét kissé meglepetten.
- Szerinted miért csináltuk? - Nevetek fel bólogatva. - Hogy utána ne derítsük ki, hogy jó irányba kapizskálunk-e?
- Csak nem tudtam, hogy mennyire akarod ezt komolyan - vonja meg a vállát. - Nem lesz sértődés belőle?
- Jesszus, miket láttál te bennem? - Kapok a mellkasomhoz kissé teátrálisan, amitől most ő nevet fel.
- Semmi rosszat, nyugalom. Csak nem tudom, hogy mi mennyire érint meg téged és nem akarom, hogy megint elzavarj a közeledből. Az elég kellemetlen lenne a banda miatt.
- Nem foglak - ígérem komolyan, majd oldalra biccentem a fejem.
- Oké - préseli össze az ajkait, ahogy elgondolkozik, s még egy kicsit fürkészi az arcom. - Egy lányt látok, aki rengeteg fájdalmat tart magában, de még így is képes őszintén mosolyogni. Valakit, akiben sok minden van, de inkább csendben hallgat, semmint kimondaná mindazt, amit elfojt.
Képtelen vagyok tovább nézni az arcát. Nem hittem, hogy Luke képes lesz ennyire komolyan venni majd ezt. Őszintén, arra számítottam, hogy ezt is elvicceli, mivel hajlamos poénkodással elütni a dolgok élét. Viszont most nem ez történt és nem tudom, hogy ebben csalódjak, vagy inkább meglepődjek. Így végül mind a két érzelem megjelenik.
Nem benne csalódtam, sőt, újabbat nőtt a szememben, de abban igen, hogy ennyire látja mindazt, ami bennem van. Reménykedtem, hogy mellé lő. Hogy azt hiszi majd, hogy az a lány vagyok, akinek valószínűleg a legtöbb osztálytársam lát: a gondtalan, boldog, menő lánynak.
Na nem, mintha annyira örülnék ezeknek a címkéknek, de jobbak, mint az igazság.
- Egy lányt, aki keresi a helyét - teszi hozzá komolyan.
A számat elhagyja egy sóhaj, amivel összeszedem magam és mielőtt megkérdezhetné, hogy igaza volt-e, gyorsan visszanézek rá.
- Én jövök - erőltetek mosolyt magamra, s kihúzom magam. - Én egy fiút láttam. Egy fiút, aki el van veszve és küzd a saját érzelmeivel is. Rengeteg érzelemmel. Jók és rosszak egyaránt benne vannak és ezekkel kell naponta csatároznia, mert nem akarja, hogy a negatív érzelmek törjenek felszínre. Ha a lány keresi a helyét, akkor a fiú sem csinálja másképp. De van ott még valami - fürkészem az arcát. - Egyetlen rossz érzelem, amit képtelen legyőzni a sok jó ellenére sem. Valamiért az őszinte mosolyban is, amit a szemeivel közvetít, mutat egy kis szomorúságot is. A szüleid? - Csúszik ki a számon a kérdés, mielőtt megállíthatnám magam.
Luke lesüti a szemeit, majd mereven bólint.
- Próbálom azt mondogatni magamban, hogy nem érdekel, de az igazság az, hogy nagyon is - húzza el a száját, majd visszanéz rám. - Nem csak téged érint meg az, hogy Scott anyukája ott van a koncerteken, de a tiéd nem. Sokszor azt kívánom, hogy bár az én szüleim is így támogatnának. Meglepett, hogy aznap kiborultál, de átéreztem.
- Aznap - kezdem kissé kiszáradt torokkal -, hosszú idő óta először kaptam rendes ölelést. Ha nem az elsőt.
- Még senki sem ölelt meg? - Kérdezi meglepetten, mire megrázom a fejem.
- Mármint...rokonok de. De úgy, ahogy te...barátilag, vagy ilyenek...nem igazán rémlik, hogy lett volna ilyen. Ez nagyon gáz, igaz? - Vakarom a tarkóm zavaromban, de most ő ingatja a fejét.
- Nem, csak meglepő. Ezt az infót észben tartom a későbbiekre.