Love for Love

6.

Rose:
Szombat este az Evil and Angels nevű klubban, a VIP szekcióban állva figyelem, ahogy a Midnight Kisses felrobbantja a helyiséget a fenomenális koncertjükkel. Mondtam a srácoknak, hogy támogatásképp veszek magamnak jegyet és a nézők közül figyelem majd őket, de ők kötötték az ebed a karóhoz, miszerint már én is a banda tagja vagyok és nincs az az isten, hogy ők hagyják nekem, hogy kifizessem a jegyet. Így hát kénytelen voltam beadni a derekam és most innen végignézni a szuper előadást. A banda megint tarol és a közönség most is imádja őket. A szüleim már kevésbé imádták az ötletet, miszerint későn érek haza, de, hogy őszinte legyek, annyira nem érdekel. A bátyám már két éve nem velünk lakik, de őt sosem szabályozták úgy be, mint engem; a húgomnak pedig lényegesen több minden van megengedve, mint amennyi nekem valaha meg lesz. Engem bezzeg úgy fognak, mintha embert öltem volna még évekkel ezelőtt.
Mivel nem árultam el sokat nekik arról, hogy a héten miért szerveztem át az időbeosztásom és hova megyek ma pontosan, így durván kitört otthon a háború, szóval még az is lehet, hogy nem megyek haza ma este. Fáj a dolog, de már megszoktam és őszintén úgy gondolom, hogy megéri. A bandával olyan jól érzem magam minden nap, mint még szerintem soha életemben. Egész héten velük töltöttem a délutánokat és elkezdtem becsatlakozni a zenei dolgokba is, így az edzéseim menetét át kellett rendeznem úgy, hogy anyának is megfeleljen, szóval elég kimerítő hetem volt. Arról nem is beszélve, hogy Madison és Ron a napokban még keserűbbek, mint eddig, ami nagyon nagy teher. Az ebédeket együtt töltjük a fiúkkal, ami miattuk eszméletlenül feszkós. Szerencsére Cam általában megtöri a jeget és szórakoztat minket, amivel eltereli a figyelmem a legjobb barátnőm ijesztő tekintetéről.
Clary: Te miért nem vagy ott a színpadon velük? Már annyira hallanálak titeket együtt. :(
Az üzenet mosolyt csal az ajkaimra. Ugyan Madison és Ron elég...na jó, kimondom, seggfej módjára viselkednek, de Clary és Jackson száz százalékosan támogatnak. Szerintem még sosem voltam ennyire közel hozzájuk, mint most. Talán erre volt szükségünk ahhoz, hogy eltűnjön a köztünk lévő szakadék, amit Madisonnak és Ronnak hívnak.
Rosszul esik, hogy Mad nem támogat, vagy csak úgy, hogy közben a hangjából egyértelműen kihallatszik a rosszallás, de talán erre van szükségem. Hogy egy kicsit leváljak tőle. Elvégre jövőre egyetemre megyünk és lehet, hogy teljesen elsodródunk egymástól. Nem szeretnék, mert ezer éve a legjobb barátnőm, de ettőlmég be kell látnom, hogy ez az élet rendje.
Most sincs itt velünk. Ron és ő lemondta az utolsó pillanatban, úgyhogy megint csak Clary és Jackson vár a tömegben minket, ha vége a koncertnek, ami kábé másfél dal múlva be is következik, ugyanis a srácok már így is több, ideje nyomják, mint ami a tervben volt, mert a közönség folyamatosan visszatapsolja őket. Már vagy háromszor lettek visszazavarva a színpadra.
Én: Én nem voltam még biztos ebben a fellépésben, a fiúk nagyon szerették volna, de mégcsak egy hete vagyok velük, így jobbnak láttam, ha ezt egyelőre kihagyom. Majd legközelebb. <3
Miután elküldöm az üzenetet, visszanézek a bandára. Eszméletlen, hogy milyen erős energia árad belőlük és, hogy milyen komoly a kapocs köztük, ami itt is átjön. Amikor az éppen játszott dal véget ér, Luke vigyorogva rám pillant. Feltartott hüvelykujjal jelzem, hogy nagyon jók, de a következő pillanatban kiderül, hogy Luke más miatt küldte azt a vigyort.
- Már csak egy szám fér bele a ma estébe - kezdi felkonferálni a dolgokat. - Viszont azt az egy dalt szeretnénk, ha különleges lenne. Itt van velünk ugyanis egy lány, aki a héten csatlakozott a bandához.
Clary: Úristen! Rólad beszél! *_*
Clary üzenetét akaratom ellenére is megnézem, csakhogy leplezzem a zavarom. Ilyenkor olyan, mint egy rajongó, aki élete bandájával találkozik. Nagyon jól esik, hogy ennyire támogat. Legalább ő...
- És itt van a kulisszák mögött - folytatja Luke, mire a klub férfi tagjai huhogni kezdenek. - A srácokkal úgy gondoltuk, hogy bár ő tiltakozott, de mi hivatalosan is felavatnánk - pillant ki rám. - Így szeretnénk, ha az utolsó dal, amit ma előadunk, az az lenne, amit ő írt és ehhez őt is a színpadra hívnánk. Mit gondoltok?
A közönség egyszerre kezd tombolni, s talán csak képzelem, de mintha Clary hangja még így is kitűnne a tömegből.
- Akkor kérünk egy percet - feleli a frontember, mire én hátrálni kezdek, ahogy ő elindul felém.
Látom, hogy a színpad másik oldalán Cam behúz egy szintetizátort, amit Scott és Chad mosolyogva figyel.
Árulók!
- Rád várunk, Rose - nyújtja felém a kezét Luke, mire megrázom a fejem.
- Ne merészeld! Hallod? Úgy volt, hogy ma még nem lépek fel veletek.
- Változott a terv - ragadja meg a kezem és finoman beljebb húz.
- Én kinyírlak titeket - mutatok végig rajtuk, miközben a testemet akaratlanul is elönti az adrenalin.
Még sosem énekeltem ekkora közönség előtt. A közönség is, ami előtt igen, az a fiúkat takarta, meg még régen a húgomat, amikor rosszat álmodott és nem tudott visszaaludni. Akkor még közös szobánk volt és ilyenkor mindig én voltam a támasza. Folyamatosan megkért, hogy énekeljek neki. Aztán erre a bátyánk is átjött és végül mind a hárman együtt aludtunk. Ez nagyon hiányzik. A bátyám volt az egyetlen ember, aki tudott anyáékra hatni azzal kapcsolatban, hogy ne hajtsanak ki minket annyira, mint amennyire megteszik. Mióta elment, azóta kábé elszabadult a pokol és minden normális beszélgetés is általába hihetetlen kiabálásokba torkollik. De legalább a tesóimmal jó a kapcsolatom. Éppen ezért nem tartok most attól, hogy a húgom megmutatja majd a szüleinknek azt a rengeteg felvételt, amit ma készítettek a fiúkról és, amit most valószínűleg rólam is fognak. Tudom, hogy titokban fogja tartani.
- Ez a dal valahogy abban a pillanatban belopta magát a szívünkbe, amint meghallottuk Rose szájából - fejtegeti tovább Luke, miközben átnyújt nekem egy mikrofont. - Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog, a címe pedig Alone.
Luke egy biztató mosollyal rám pillant, aztán biccent, hogy kezdhetem. Én még várok egy kicsit, hogy a közönség ovációja lehalkuljon, s kipillantok a tömegre.  Clary barna hajzuhataga azonnal feltűnik, majd a mosolya, amit nekem küld, s feltartja a két hüvelykujját, hogy erőt adjon. Egy pillanatra lehunyom a szemem és veszek egy nagy levegőt, hogy kicsit lelassítsam a hevesen verő szívem, aztán átadom magam az eufórikus érzésnek és hagyom, hogy az ujjaim elkezdjenek mozogni a billentyűkön.
Ezt a dalt a héten többször is elpróbáltuk Scotték garázsában. Minden nap legalább ötször, mert a fiúk tényleg teljesen rákaptak, így tudom, hogy el tudjuk játszani, de én azért jobban szerettem volna, ha előre tudom, hogy felrángatnak ide ma. Viszont mostmár nincs visszaút. Mivel a szobámban és az ének teremben szoktam énekelni és zenélni csak, így a közönséggel és a társaimmal való kapcsolatteremtés még új nekem, de most határozottan tetszik. Legalábbis egyelőre. Az, hogy érzem, hogy itt vannak velem és mellettem, bizsergeti a testem összes porcikáját. Olyan, mintha hosszú idő után végre hazaérnék.
Amikor énekelni kezdek, kinyitom a szemem, egy időben a közönség ujjongásával, ami felpezsdíti a vérem. Amint megint látok, szembe találom magam Luke csillogó, kék szemével. Mióta fent van a színpadon, az íriszei így csillognak, ami elárulja, hogy mennyire imádja ezt csinálni.
Ez eredetileg egy lassabb számnak írtam meg, de a fiúkkal gyorsítottunk rajta valamennyit és Luke segített megírni két szólamra, hogy mind a ketten jól tudjuk énekelni. És be kellett látnom, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy az ő és az én hangom nagyon jó összhangot alkotnak.
Ahogy érzékelem, a közönség is imádja a dalt. Amikor vége a lassú résznek, ellépek a szintetizátortól és átadom a stafétát a fiúknak, akik a gyors részekért a felelősek. Miközben tovább énekelek, elindulok a színpadon. Beállok Camhez és rázom a hajam, ahogy ő gitározik, majd egy kicsit megállok Scott előtt is és mosolyogva összenézek vele. Aztán a szívem még gyorsabb lesz, ahogy Chad felé indulok. Amikor a zöld szemeiben megjelenik az a jól ismert huncutság, össze kell szednem magam, hogy ne aléljak el ott helyben a dal majdnem közepén. Felé is küldök egy mosolyt, majd tovább állok Luke felé, aki úgy pattog a gitárral a kezében a mikrofon álvány előtt, mint aki erre született. Ám, amikor odaérek hozzá a kellő résznél, Luke a hátára csúsztatja a gitárt, kikapja a mikrofont a tartójából, majd teljes testével felém fordul. Tartva a szemkontaktust, elindul felém éneklés közben, amire a közönség még hangosabb visítással reagál.
Az egész érzés új, felemelő és vibráló.
Az előbb azt mondtam Luke-nak, hogy kinyírom, amiért belerángatott ebbe, de már nem így gondolom. Ha kinyírom, az azért lesz, mert nem szólt előre, nem azért, mert felrángatott a színpadra. Ezt meg kell majd köszönnöm neki.
Amikor a dal a vége felé közeledik, a fiúk elhallgatnak, én pedig visszatérek a szintetizátorhoz. Luke még énekel velem, de amint az ő része elfogy, megint az én feladatom tartani magam a közönség előtt. Ismét lehunyom a szemem, hogy biztosan ki tudjam énekelni a magas hangot, ám amikor meghallom, hogy Luke beszáll a gitárral, kipattannak a szemeim. Ez nem volt a tervben, de így határozottan jobban szól. A szintetizátor és a gitár szokatlan, mégis libabőrt okozó kombinációja különlegessé teszi a dalt, ami arról szól, hogy néha a tömegben is mennyire egyedül érzi magát az ember valaki nélkül, akit igazán szeret.
Ezt anno a testvéreimről írtam, s az, hogy most ezt előadhattam, nekik címezem.
Miután elhallgatunk, a hely némaságba burkolózik, aztán hirtelen olyan szintű taps és ujjongás harsan fel, hogy attól tartok, hogy lerepül a tető felőlünk.
Tetszett nekik, amit csináltam. Amit csináltunk. És nem azért, hogy pénzt keressenek velünk, hanem, mert komolyan értékelték a dalunkat.