Love for Love

11.

Rose:
- Itthon van a bátyád? - Lép mellém Clary vidáman, miután kiszálltunk a kocsiból és a húgom is csatlakozott a barátaihoz.
- Igen, tegnap délután jött - nézek vissza és integetek Regnek, aki visszaint, majd egy biztató mosoly után elhajt. - De ma este már megy is vissza az egyetemre, szóval ez rövid látogatás most. De hamarosan jön haza. A szüntet itthon tölti majd. Tegnap hirtelen lépés volt csak az egész.
- De ugye nem azért, mert találkoztál Luke-kal és nálad volt?
- Nem, dehogy, ez... - elharapom a mondatot, ahogy eszembe jut, hogy megígértem neki, hogy mesélek majd, miután Luke elmegy tőlünk. - Basszus, Clary, ne haragudj, hogy utána nem reagáltam semmire - nézek a szemébe.
- Ugyan, semmi baj - legyint halvány mosollyal, miközben a szekrényünkhöz lépdelünk.
- De igen, baj. Te ott voltál a koncerten és támogatsz ebben az egész zenekaros dologban, erre én nem válaszoltan. Sajnálom, csak...kitört a dráma otthon és minden felborult és... - ismét elharapom a mondatot, s megrázom a fejem, miközben megdörzsölöm az arcom - nem, nem magyarázkodom. Hibáztam, tényleg sajnálom és...
- Rose - szakít félbe a kezem megfogva -, nyugalom. Nincsen semmi gond. Különben is, személyesen jobb ezeket a sztorikat hallani, mint telón keresztül - vonogatja a szemöldökét perverz vigyorral, amitől belőlem kiszakad egy kacaj.
- Fékezd a fantáziád, nem történt semmi extra - rázom meg a fejem.
- Jól van na, te ünneprontó - forgatja meg a szemét mosolyogva, de aztán komolyra vált és aggodalmasan fürkészni kezdi az arcom. - Mi történt otthon?
- Hosszú történet - sóhajtok fel - és nem biztos, hogy itt osztanám meg veled - nézek végig a folyosón, ahol az emberek fáradtan lézengenek, miközben próbálják megszerezni maguknak a motivációt a mai naphoz.
- Ha nem szeretnél róla beszélni, akkor nem kell - ingatja meg a fejét.
- Nem...nem, erről szó sincs - rázom én is a fejem. - Csak tényleg a hely nem alkalmas.
Bár valóban nem osztanám meg vele a tegnap történteket itt a suliban a folyosón, de egy kicsit amúgy is tartok attól, hogy egyáltalán elmondjam mindazt, ami otthon történt. A fiúknak sem akartam, de mivel az ösztöneim automatikusan oda vittek hozzájuk és az arcomon akkor még egy kéznyom piroslott, így elég egyértelmű volt a számukra, hogy mi történt és hazudni nem akartam. Claryvel viszont más a helyzet. Most nincs ott anyám kezének a nyoma az arcomon és annyira összetört sem vagyok. Arról nem is beszélve, hogy Clary és az én kapcsolatom most kezdett el igazán alakulni, mert eddig Madison valamilyen szinten egy akadály volt köztünk, amit valamiért keményen akadályozott minket abban, hogy elmélyítsük a barátságunkat. És ezért sem akarom máris elrontani ezt. Nem tudom, hogy hogyan reagálna mindarra, ami tegnap volt és félek, hogy ez be is tenne nekünk. Márpedig nem akarom máris elveszíteni azt, ami a napokban kialakulóban van. Viszont tény, hogy eddig ott volt nekem, amikor kellett és a minimum annyi, hogy az ilyenekbe is beavatom mindazért, amit tett már értem.
Folyamatosan rágódom magamban, hogy elmondjam-e neki vagy sem, de az egyetlen biztos dolog jelenleg az, hogy a helyszín semmiképp sem megfelelő és emellől nem is igazán szeretnék tágítani. És szerencsére a szemein látom, hogy nem fog ebbe belekötni, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Clary szóra nyitja az ajkait, de mielőtt bármit is mondhatna, Madison a táskáját az alkarjára akasztva mellénk lép és két puszit nyom mind a kettőnk arcára.
- Sziasztok - mosolyog ránk, de amint találkozik a tekintetünk, el is tűnik a mosoly az arcáról. - Rose, minden rendben? Nem nézel ki jól?
Először komolyan nem tudom eldönteni, hogy gúnyos megjegyzésnek szánta-e vagy figyelmes megjegyzésnek, de amikor a szemébe nézek, rájövök, hogy komolyan érdekli, ugyanis abban aggodalom csillog.
- Csak nem volt jó a tegnapi délutánom, per estém, de jól vagyok - erőltetek mosolyt magamra.
- Biztos vagy benne? - kezdi fürkészni az arcom, én pedig kényszerítem magam, hogy a mosolyom fent maradjon az arcomon.
- Igen, nincs gond - legyintek, majd a szekrényem felé fordulok, hogy átpakoljam a cuccaim.
Hallom, hogy a lányok elkezdenek beszélgetni valamiről, de a tudatomig nem igazán jutnak el a dolgok. A ma reggeli kínos és feszült készülődés sajnos a napomra is rányomta a bélyegét, hiába igyekeztem elengedni a tegnapi napot és Reggie hiába próbált segíteni nekünk. Anya és apa próbáltak beszélni velem és úgy tenni, mintha meg sem történt volna a dolog, de én...képtelen voltam bármit is mondani. És nem is igazán akartam. Egyszerűen a gyomorgörcs és a dühvel vegyes fájdalom annyira emésztett, hogy teljesen lebénította a számat. Nem tudok csak úgy tovább lépni azon, ami tegnap történt, hiába hallottam, ahogy anya tegnap zokogva veszekedett ezen apával. Egészen véletlenül hallottam, de nem kerülte el a figyelmem. És, bár azt hinné az ember, hogy ez talán nekem egy elégtétel volt vagy valami olyasmi, ami segített abban, hogy jobban legyek, valamiért csak rontott mindenen. Amikor meghallottam őket újra sírni kezdtem és nem tudtam, hogy pontosan miért. Hiába szeretnék úgy tenni, mintha tegnap semmi sem történt volna, egyelőre az egyetlen dolog, amire képes vagyok az az, hogy kerülöm a szüleim tekintetét. Ugyanis a szemükbe nézni képtelen vagyok. Ha próbálkozom sem megy.
Az viszont feltűnik, amikor a folyosó komplett hangulata megváltozik. Nem tudnám megmagyarázni, de mire kihajolok a szekrényem mögül, mindent másnak látok. Sokan pillantanak felém is, de az igazi érdeklődést a fiúk váltják ki, akik a főbejáraton belépve, szinte filmbe illően kezdenek el lépdelni felénk. Luke azon ruhák egyikében van, amit összeválogattam neki tegnap, ami Madisonnak is feltűnik.
- Új cuccok?
- Nagyon úgy fest - bólint Clary is, a hátát a szekrényeknek vetve.
Nem tetszik ez a sok tekintet rajta, csakmert másik ruhát vett fel. Sőt, az sem tetszik, hogy másik ruhát vett fel. Tudom, hogy nekem semmi közöm nincs hozzá, hiszen nem túl rég óta vagyunk jóban és Madisonnak "kell" tetszenie, de akkor sem jön be ez a dolog. Még mindig nem támogatom azt, hogy változzunk meg, csak, hogy tetszünk két embernek, aki semmi jelét nem adta eddig az érdeklődésnek az irányunkba. Bár az is igaz, hogy eddig esélyünk sem volt felkelteni az érdeklősüket és nekem eddig nem úgy tűnik, mintha nagyon meg kellene változnom Chad miatt. Kicsit átgondoltam mindazt, amit Kate tegnap mondott róla és arra jutottam, hogy talán van egy kis igaza abban, hogy cseppett félreérthetők voltak a szavai. De Luke...ő...ő most teljesen másnak néz ki. Még a már-már védjegyévé vált sapkáját is elhagyta, ami most nekem baromira hiányzik. Nem jó olyan ruhákban látni, amilyenekben Ron és Jackson szokott mászkálni. Igaza volt...tényleg nyálas-fiúbanda beütése van, az pedig rá kicsit sem jellemző. Szar ügy, de azon kapom magam hiányolom az ő ruháit és bánom, hogy elvittem vásárolni tegnap. Vagyis, hogy elmentem vele vásárolni. És nem, nem azért mert vele kellett lennem, hanem, mert belement ebbe a hülyeségbe és így most...szinte alig ismerek rá.
- Sziasztok - lépnek hozzánk, s Luke szorosan megölel.
Elmotyogok egy köszönést, de utána Madison átveszi az irányítást és belépve kettőnk közé, elkezd Luke-hoz beszélni az új ruháiról. Egy darabig hallgatom őket, meg figyelem, ahogy Clary elkezdi mondani Scottnak és Camnek, hogy még mindig a koncert hatása alatt áll, de aztán az agyam megint kikapcsol és kizár mindent. Van egy olyan érzésem, hogy így baromi nehezen fogom átvészelni a mai napot.
- Mondd csak, jobban vagy?
Az a kellemes, bizsergető hang abban a pillanatban kapcsolja vissza a gondolkozásra kitalált szervem, ahogy az illata is megcsap. Amint felkapom a fejem és szembe találom magam Chaddel, a gyomrom megremeg és a szívem zakatolni kezd.
- Persze - bólintok, bár nem tudom, hogy mennyire hihető, amit mondok. - És vissza is hoztam a pulcsid - kezdem előkotorni a táskámból, de ő finoman megfogja a kezem.
- Hagyd csak - rázza meg a fejét, amint rákapom a tekintetem. - Mondtam, hogy neked jobban áll, mint nekem - mosolyodik el halványan, de látom a szemében azt az aggodalmat, amit tegnap is láttam, miután beállítottam hozzájuk, a húgommal az oldalamon.
Érzem, hogy az arcomat elönti a pír, de ezzel most mégsem tudok annyira foglalkozni. Nem, amíg így pillant rám.
- Kérlek, ne nézz így rám - ingatom meg a fejem hevesen.
- Hogy? - Vonja össze a szemöldökét értetlenül.
- Hát így - hadonászom -, az aggodalom, a sajnálat, én...
- Eszemben sincs sajnálni - rázza meg ismét a fejét és közelebb lép -, legalábbis nem úgy, ahogy azt te gondolod. És amúgy - nyúl a táskájába, majd kivesz egy nagy tábla csokit -, ezt neked hoztam, de ha így állunk, akkor nem kell elfogadnod, megeszem én egyedül - kezdi visszatenni és a szemein látom, hogy cukkolni próbál, ugyanis zöld íriszeiben huncutság csillan.
- Hé, azt nem mondtam, hogy csokit nem kérek - kapok érte, mire felemeli, hogy ne érjem el. - Ez egyáltalán nem szép dolog, hallod? Kérek a csokiból.
- Rose - szólal meg Mad felém fordulva -, mi lesz azzal, hogy nem eszel édességet a kori miatt?
Abban a pillanatban lefagyok, ahogy Madison kimondja a szavakat, s nagyot kell nyelnem, hogy eltűntessem a torkomban lévő gombócot.
- Változnak az idők - felelem halkan, s látom, hogy Luke szóra nyitja a száját, de Chad megelőzi a reagálásban.
- Ezek szerint nincs akadály - vigyorog rá Madre, aztán rám néz. - Vagyis akkor elkísérhetlek a termedig, miközben megesszük a csokit?
Esküszöm, hogy megremegnek a térdeim a pillantásától, s hirtelen valahogy elfelejtem mindazt, ami tegnap történt. Megnedvesítem az ajkaim, majd egy halvány mosollyal az arcomon, bólintok.
- Annak nagyon örülnék - teszem hozzá, s mielőtt még elindulunk, látom, ahogy Clary küld felém egy sokatmondó pillantást.
Azt hiszem, hogy sok mindenről fog majd kérdezni, amint kettesben maradunk...