Love for Love

3.

Rose:
Nagyon, nagyon, nagyon megbánom, hogy belementem ebbe, miközben figyelem, hogy Luke előhalássza a telefonját a zsebéből.
Nem hiszem el, hogy képes volt megfogni azzal, hogy Chadnek tetszene a dolog.
Mégis mikor süllyedtem ennyire mélyre?
- Most mit csinálsz? - Vonom fel a szemöldököm a vigyorgó fiút fürkészve.
- Írok a srácoknak, hogy óra után jöjjenek ide, hogy meghallgassanak téged és bevegyünk a bandába.
- Na várj - fonom össze a karjaim magam előtt. - Elhitetted velem, hogy biztosan bent vagyok, miután majdnem könyörgtél nekem, hogy fogadjam ezt el, majd most közlöd, hogy mégsem biztos a helyem? Miféle gonosz játok játszol az érzéseimmel, Luke - kapok a mellkasomhoz játszva a sértettet, de ezzel sem törlöm le a mosolyát.
- Gúnyolódj csak, de nem dönthetek egyedül rólad - biccent felém, majd elküldi az üzenetet. - Viszont biztos vagyok benne, hogy miután hallanak játszani és énekelni, már nem fognak ragaszkodni a hülye meghallgatáshoz.
- Most két kérdés is megfogalmazódott a fejemben - ülök a zongora előtti székre elgondolkozva.
- Akkor tedd fel - int felém lazán, majd lehuppan mellém, s elteszi a telóját.
- Oké, az egyik: Csak azért könyörögtél nekem, hogy ne kelljen megtartni a meghallgatást?
- Nem, hanem azért, mert jó vagy. És a te tehetséged új ajtókat nyithat meg a bandának, plusz megy a hangod az enyémhez. De tény, hogy nem örültem annak, hogy új énekest akarnak mellém úgy, hogy az én ötletem volt a zenekar.
- Vagyis szeretsz irányítani és még feltűnési viszketegséged is van, értem - vonom le a következtetést, mire végre eltűnik a mosolya és egy morcos arckifejezést kapok helyette.
- Nincs feltűnési viszketegségem, csak a srácokkal már jó ideje ezt csináljuk. Szinte meghalnánk a másikért és egy új tag sokat változtathat a dolgon.
- De azért Madisonnak örültél volna - jegyzem meg, mire elhúzza a száját.
- Bejön nekem - vonja meg a vállát.
- Fura szerzet vagy te, Luke Cullan - mosolyodom el halványan a kék szemébe nézve.
- Ezt bóknak veszem - mosolyodik el újra. - Mi a másik kérdésed?
- Azt mondtad, hogy amikor legutóbb láttad a fiúkat, akkor a könyvtárban voltak. Akkor miért írtál nekik? Miért nem megyünk szimplán oda?
- Egy részt, mert úgyis ide jönnénk vissza, vagyis nem lenne értelme; másrészt meg, mert elvileg órájuk van. Márha bementek, azt nem tudom - vonja meg a vállát, nekidöntve a hátát a hangszernek.
- Mi az, hogy nem tudod, hogy bementek-e? - Kerekednek el a szemeim. - Ugye tőlem nem várjátok majd el, hogy lógjak?
- Tőlük sem várja el senki. Ha elvárás lenne, akkor itt lennének és próbálnánk. Szimplán csak kémiájuk van és lássuk be, hogy azt kábé senki sem szereti, úgyhogy, ha nem muszáj, akkor nem mennek be rá.
- Szóval lógósak. Mindegyikük?
- Az érdekel, hogy Chad az-e? - Vonja fel a szemöldökét, még mindig felfelé görbülő ajkakkal.
Az arcomat akaratlanul is elönti a pír, így lesütöm a szemem és a fejemet is lehajtom.
- Elvégre azért vagyunk itt, hogy segítsünk a másiknak a kiszemeltünkkel, nem? - Nézek vissza rá egy nagy levegő vétel után.
- Elméletben igen - biccent. - De nyugalom, Chad nem olyan. Nagyon ritka esetben lóg, ha valami vészhelyzet van otthon náluk, vagy valami ilyesmi van.
- És amúgy, hogy bírjátok ezt? Mármint a sulit, az edzéseket és a bandát is egyszerre? Mi az időbeosztásotok, vagy mi? Csakmert amennyire én tudom, elég jó átlagaitok is vannak.
- Általában suli után vannak az edzések. Két órásak nagyjából, de van amikor nem. Ha nem, akkor mindig egyeztetünk, hogy tovább tart, vagy ilyenek. Aztán edzések után Scottéknál találkozunk. A garázsukban megkajálunk, közben tanulunk és megírjuk a leckéket, aztán este próbálunk és helyzettől függ, hogy ott alszunk-e, vagy sem.
- Oké...nos, nekem ezt be kell iktatnom napirendembe, szóval kérnék egy kis időt. Nem lesz egyszerű a dolog - harapok az alsó ajkamba kissé idegesen, s megint lehajtom a fejem.
Nem akarom, hogy a szemembe nézzen, mert attól azt érezném, hogy a lelkembe lát, azt pedig nagyon nem akarom. Nem akarok gyengének tűnni, főleg nem előtte, s mindazok után, hogy látott sírni tegnap.
- Ez...azzal kapcsolatos, ami miatt tegnap sírtál? - Teszi fel a kérdést, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
- Valami olyasmi - bólintok elhúzva a szám.
- Szeretnél róla beszélni esetleg?
Az egyik felem rávágná, hogy igen és kiadna magamból minden szart, ami a lelkemet nyomja; a másik viszont legszívesebben elmenekülne és dobná a bandás és szerelmi projektet is Luke-kal. Viszont egyik sem jó megoldás. Az előbbi túl rizikós, hogy kitudódik, a második viszont túlságosan bunkó lépés lenne és azt sem akarom. Úgyhogy maradok a középúton, magamra öltve a már annyira jól ismert maszkomat:
- Bocsi, de ez belsős infó. Csak a bizalom körében lévők tudhatnak róla - bokszolok a vállába, amitől újra mosoly szökik az ajkaira, de a szemében valami más csillog.
Valami teljesen megfejthetetlen érzelem.
Úgy néz rám a kék szemeivel, mint még soha, senki. Talán ezért nem tudom megfejteni az ott lévő érzelmet.
- És kik vannak a bizalom körében? A szép barátaid?
- Nem - rázom meg a fejem és kényszerítem magam, hogy ránézzek. - Nem, valójában senki.
- Ezt meg hogy érted? - Vonja össze a szemöldökét értetlenül, s most pontosan ki tudom olvasni az íriszeiből a döbbenetet. - A lányoknak nincs szükségük arra, hogy az ilyen dolgokat kibeszéljék a barátaikkal?
- Lehet, hogy másoknak igen, de nekem annyira nem. Nem szoktam beszélni nekik a hangulatomról, vagy az esetleges problémáimról. Sőt, még azt sem mondom, ha egy srác szimpatikus. Chadet most elmondtam, mert ő az első fiú, aki tényleg, komolyan tetszik, de amúgy nem szokásom - ingatom a fejem hevesen, s az ujjaimat kezdem tördelni. - Egyikük sem tud igazán rólam semmit.
Így hangosan kimondva ez elég elszomorító. Elvileg ők a barátaim, mégsem tudnak szinte semmit sem rólam. Még Madison és Clary sem igazán, pedig ők aztán régebb óta ismernek, mint a fiúk.
Persze annyira nem kéne, hogy meglepjen, hiszen általában Madison az, aki a középpontban van. Róla aztán nincs, aki ne tudna mindent. Csaképp ellene nem meri senki sem felhasználni az esetleges kompromitáló információkat. Pedig az egész suli tudja, hogy az egyik bulin részegen kavart egyszerre két sráccal, majd eltűnt velük a szobájában.
Nekünk Madison elmondta, hogy miután bezárult az ajtó a két srác kidőlt és semmi komoly nem történt, de persze voltak, akik találgatni kezdtek, hogy mi az igazság. És az én legjobb barátnőm mégis úgy jött ki belőle, hogy egy igazi királynő.
Bár nyilván nem vagyok hülye, hallom a "ribanc" megnevezéseket, amikor sétálunk a folyosón, de igazán, szemtől szemben senki sem mer kiállni ellene.
- Még a Backstreet Boys utánzatok sem? - Teszi fel az újabb kérdését, s nekem kell pár másodperc, mire rájövök, hogy Ronékról beszél.
- Backstreet Boys utánzatok? - Nevetek fel. - Ez meg honnan jött?
- Hát...nem olyanok? A suli szépfiújai, vagy mik.
- Nem gondolod, hogy a Backstreet Boys megnevezés jobban találóbb rátok?
- Ezt kikérem magunknak - kap a mellkasához sértődött arckifejezéssel, amivel újabb kacajt vált ki belőlem.
- Sajnálom, csak kérdeztem. A lényeg, hogy nem, ők sem. Barátok vagyunk, de mi nem úgy, ahogy ti. A szavaiddal élve, mi nem halnánk meg a másikért - rázom meg a fejem, aztán elgondolkozom. - Nos...valószínűleg Clary és én még igen. De értünk úgy igazán senki.
- Furcsa egy barátság az ilyen - biccenti oldalra a fejét. - Akkor ez hogy is működik nálatok?
- Őszintén? Mellékszereplők vagyunk a Madison show-ban. Vagy legalábbis valami ilyesmi.
- Ha ez zavar, akkor miért barátkozol vele?
Igazából jó kérdés. És ezt be is ismerném, de aztán eszembe jut, amikor a suli vécéjében zokogtam, mert valaki elindított egy pletykát, miszerint anorexiás és bulimiás vagyok. Mindezt azért, mert Madisont valaki feldühítette, én megvédtem és ez lett a vége. Pedig erről szó sincs, csak speciális az étrendem a kori miatt. De ez nyilván nem olyan lényeges. A pletyka addig fajult, hogy különféle képeket szerkesztettek rólam és küldözgették mindenkinek. Az egész suli roserexiának hívott vagy egy hétig. Nekem pedig betelt a pohár. Otthon is megint veszekedés volt és nyilván én lettem a rossz, aztán a suliban teljesen kiborultam. Bezárkóztam a vécébe és csak zokogtam és zokogtam.
Igen...a menő lány barátnőjét is érhetik zaklatások...
Madison utánam jött és segített összekaparni magam a padlóról. Aztán az ebédnél felállt az asztalra és mindenkit elküldött a pokolba. Elmondta, hogy miért eszem annyit, amennyit és olyat, amilyet. Majd valahogy elintézte, hogy a suli honlapján kint legyek, mint büszkeség a sportteljesítményem miatt. Az pedig, aki elkezdte a pletykát...fogalmam sincs, hogy pontosan miért, de sulit váltott.
- Azért, mert Madisonnak van egy másik oldala is. Talán tévedtem és hajlandó lenne meghalni értünk - mosolyodom el halványan. - Ez az oldala kedves és szép és megvéd, ha kell. Emlékszel az anorexiás pletykára rólam?
- Sajnos igen - húzza el a száját szomorúan.
- Valójában azt is ő intézte el nekem, hogy vége legyen. Tény, hogy olykor hárpia tud lenni...nos...az esetek többségében, de közben van egy másik oldala is. Gondolom ezt látod te benne - nézek mélyen a szemébe.
- A srácok szerint hülye vagyok, amiért bejön nekem, de nem tudom...egyszerűen valami megfogott benne.
- Nem mi választjuk ki, hogy ki tetszen - vonom meg a vállam, egy együttérző mosollyal. - Csak kíváncsiságból, mennyit vagy hajlandó változtatni magadon, hogy bevágódj nála?
- Ez a kérdés semmi jót nem ígér, ezt már most látom - sóhajt fel az arcát megdörzsölve. - Nem tudom? Sokat kéne?
- Talán kezdhetnénk pár új ruhával - nézek végig rajta, bár nekem bejön a stílusa.
Mármint...nem úgy jön be. De a koptatott, kissé szakadt farmer, a laza trikó, a sapka és a csuklóin sorakozó férfi karkötők elég menők. Olyan tipikusan ő.
- El akarsz vinni vásárolni? - Vonja fel a szemöldökét, mire vigyorogva bólintok.
- Vasárnap kettőre várlak a plázában.