Leszek az ihleted {+18}

2.

Eve:
Nem tudok írni!
Nem hiszem el!
Itt ülök a forró vízben, egy finom bor társaságában, a laptopom a kád fölött keresztbe fektetett tálcán pihen és még időm is lenne arra, hogy folytassam a történetem, de nem megy. Már vagy tíz perce ülök itt úgy, hogy a háttérben szólnak a kedvenc dalaim, amik általában segíteni is szoktak az írásban, de én csak meredek a megnyitott Word dokumentumra és nézem, ahogy a kurzor villog a fehér lap tetején. A teljesen üres lap tetején.
Na jó, hazudtam...
Nem teljesen üres. Már felírtam, hogy huszadik fejezet. De annál tovább nem jutok.
A francba!
Pedig annyira szépen elterveztem a délutánom. Hogy az edzés után kihasználom, hogy egyedül vagyok itthon és végre egy kicsit tényleg csak magamra fordítok energiát és időt. Hogy azt csinálom, amit szeretek. És, ami nem mellesleg most eléggé kellene, hogy kiverjem a fejemből Harvey önelégült képét. Nem is értem, hogy hogy képzelte, hogy csakúgy beállít hozzánk, mert ő tisztított vizet akar.
Ez nem így működik!
Biztos vagyok benne, hogy miatta nem tudok most írni. Elszállt az ihlet, mert kizökkentett a terveimen való agyalásból. Nem vallom magam mániákus tervezőnek, de azért szeretem tudni, hogy hogy néz ki egy napom. És nagyon utálom, amikor nem jön össze, amit tervezek. De tényleg nagyon. Márpedig most nem akar összejönni. És ez Harvey Jensen miatt van.
- Az istenit - morgom idegesen, s komolyan közel vagyok ahhoz, hogy lelökjem a laptopot magam előlről.
Csak azért nem teszem, mert a saját pénzemből vettem és nem volt olcsó. Kár lenne érte. Plusz ezen van mindenem. A történetem, a jövőbeli sztorijaim és verseim, a képek a barátaimról és a családomról, alkalmazások a sulihoz, amik segíthetnek és a táblázat arról, hogy mikor mehetek az árvaházba. Persze ez megvan fejben is és a telefonomba is beírtam, de inkább legyen ott is meg, minthogy véletlenül valahogy elveszítsem. Nem vagyok szétszórt, de ettőlmég szeretem, ha többszörösen is kapok figyelmeztetést valami fontosról. Rendszerezve vannak beírva a dolgaim egy határidő naplóba, egy naptárba, a telefonomba és a gépembe is. És az, hogy mikor látogatom az árvaházat, az fontos.
Ugyan én már nem élek ott tizenhárom éves korom óta, de a mai napig visszajárok. Általában viszek játékokat a kicsiknek, ruhákat a nagyobbaknak és ott töltök néhány órát. Beszélgetek a gyerekekkel, mesét olvasok a fiatalabbaknak, elvagyok kicsit a babákkal, valamint besegítek a konyhán a nevelőimnek. Azoknak, akik anno annyit tettek azért, hogy tisztességes gyerek legyen belőlem.
Minden ilyen alkalommal vegyes érzelmek vannak bennem. Volt bőven rossz dolog, ami ott történt velem és olyankor megrohamoznak az emlékek. Azonban rengeteg jó emlékem is van onnan, amik mindig felpezsdítenek egy kicsit. Ráadásul imádok ott lenni a kisgyerekekkel és mosolyt varázsolni az arcukra. Viszont ugyanez a csapdám is, ugyanis szívbemarkoló látni, hogy mennyi szülő mond le a gyermekéről és, hogy ebből mennyire keveset fogadnak örökbe. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem hatalmas szerencsém volt a Jensen családdal és, hogy ezt valószínűleg soha nem fogom tudni eléggé megköszönni nekik. Viszont ettőlmég Harveyt most legszívesebben felképelném, amiért elterelte a figyelmem.
A számat elhagyja egy sóhaj, miközben lehunyva a szemeimet hátradőlök.
- Ez ma nem fog menni - dörzsölöm meg az arcom elkeseredetten.
Pedig ma igazán jó lenne, ha menne, mivel a barátnőim bármikor kitalálhatnak valami programot, amikor én itthon maradnék és így fogalmam sincs, hogy mikor lesz időm megint írni. Főleg, ha az egyetem is elkezdődik. Biztos vagyok benne, hogy az eleje nem lesz olyan könnyű, mint amilyennek tűnik és meg kell majd szoknom a ritmust.
Legalább ebben igaza volt Harveynak. Nem rohanhatok máris egy munkahelyre, amikor azt sem tudom, hogy hogy fogom bírni a sulit, az edzéseket és a magánéletemet egyszerre. Na nem mintha olyan nagy magánéletem lenne, de azért az a kicsi is az enyém és nem szeretném elveszíteni.
A laptop értesítési hangjára azonnal felkapom a fejem. Valaki privát üzenetet küldött a felületen, ahova írok. Még egyszer veszek egy mély levegőt, majd belépek a beszélgetéshez, hogy válaszolhassak.
ÉjjeliSzerelmek02: Szia, ne haragudj a zavarásért, csak el szeretném mondani, hogy mennyire imádom a sztoridat. Komolyan sokat segít a hétköznapokban, amikor el akarok szabadulni. Csodálatosan írsz. Utólag találtam meg a sztorid és egy éjszaka alatt bedaráltam az összes kint lévő részt. Sose hagyd abba.❤
Ja és szeretném megkérdezni, hogy mikorra várható az új rész?
Már alig várom.
Még egyszer sajnálom, hogy zavartalak, remélem, hogy válaszolsz.
Más esetben ez a kis üzenet mosolyra húzná az ajkaimat, de most...most csak engem húz fel. Nem az olvasóval van a bajom, mert őszintén örülök, hogy tetszik neki, amit csinálok. Na, de a kérdése...a lehető legrosszabbkor érkezett.
Legszívesebben ordítanék és visszaírnék neki, hogy nekem is van életem, szóval jó lenne, ha nem siettetne, de tudom, hogy nem akart rosszat és valójában már nekem is hiányzik az írás. Ez a másik ok, amiért nagyon zavar, hogy most képtelen vagyok. Komolyan alig vártam. Van időm és kedvem hozzá és képtelen vagyok rá.
Cserben hagyom az olvasóimat...
Már hosszú napok óta nem volt új fejezet, pedig van, hogy egy héten legalább három részt tudok írni. Persze csak akkor, ha Kayla és Maxine nem rángatnak el valahova bulizni, mert olyankor éjjelente tudok írni. Viszont most teljesen tehetetlennek érzem magam.
- A francba már - csapok a kád szélére, aztán veszek egy újabb mély levegőt.
Én: Szia, aranyos vagy.❤
Nagyon örülök, hogy így tetszik a történet. Sajnos pontos időpontot nem tudok mondani. Ígérem, hogy igyekszem vele, amennyire csak tudok és nagyon remélem, hogy a későbbiekben is tetszeni fog majd, amit írok.❤
A számat elhagyja egy fájdalmas nyögés. Tényleg jól esnek az ilyesfajta üzenetek, de most valahogy egy kisebb nyomást is helyez rám.
Ám aztán megint ír és ez tényleg megmosolyogtat egy kicsit.
ÉjjeliSzerelmek02: Biztos, hogy fog.❤❤
Köszönöm a válaszod, várom az értesítést, hogy kint van.❤
Erre nem tudok mit válaszolni, így küldök két szivet, aztán kilépve lecsukom a laptopot.
A tekintetem a borra siklik, majd az ablakra és azon keresztül kifelé.
- Akkor csináljuk a másik dolgot, amit szeretek - motyogom magam elé, majd fogom a maradék borom és adva magamnak még tíz percet hátradőlök a kádban, hogy lehiggadjak.
Tizenöt perccel később - a nedves testemre való ruharátornázás több időt vett el, mint terveztem - viszont már belépek a kisebbik garázsba, ahol Harvey motorja mellett ott pihen az enyém is. Eszembe jut, hogy mennyit könyörögtem azért, hogy én is kaphassak egyet - természetesen a saját pénzemből - és ez mosolyt csal az ajkaimra. A nevelőszüleim eleinte nem akarták, hogy én is elkezdjek motorozni. Valójában azt sem szerették, hogy Harvey csinálta, mert féltették. Az pedig, hogy egy alacsony, törékenynek tűnő lány egy hatalmas motoron száguldozzon, teljesen kizárt volt. De végül a tizenhatodik szülinapomra ezt kaptam az egész családtól. A nagyszüleim, a nagynénéim és nagybácsiaim is beleszálltak, hogy egy olyat vegyenek nekem, ami kevésbé veszélyes, mint a többi. Azóta pedig én mindig ezt bütykölöm, amikor ki akarom engedni a gőzt. Amire most nagyon nagy szükségem van.
- Ez gyors pihenő volt - hallom meg magam mögül Harvey hangját. - Ilyen gyorsan megírtad azt a fejezetet és utána nem tudtál a formás kis popódon maradni?
- Ne is említsd az írást - rázom meg a fejem idegesen, s felmérem, hogy a ledsort hova kéne tennem, hogy elég jól nézzen ki.
- Mióta nem szeretsz te az írásról beszélni? - Lép mellém, majd leül mellém a földre.
- Most nem akarok róla beszélni - felelem elhúzva a szám.
Komolyan kiborít, hogy nincs ihletem folytatni...
- Miért? Ne csináld már, Eve - kezdi az arcom fürkészni, s mintha komolyan elsápadna. - Legalább adj valamit az új fejezetből. Egy kis ízelítőt, vagy részletet. Muszáj elmondanod, hogy mi lesz tovább és...
- Nem tudom - szakítom félve, s a kezeim ökölbe szorulnak. - Nem tudom, érted? Nem tudok ízelítőt adni, sem pedig részletet mutatni, mert nincs. Egy lúzer vagyok, aki nem tud összehozni egy fejezetet, pedig az olvasók várják és a poén kedvéért...irodalom lesz a főszakom úgy egy hét múlva. Egy irodalom főszakos, aki nem tud megírni egy fejezetet - rázom meg a fejem és tudom, hogy nem kéne ennyire kibuknom, de a hangom is megremeg.
A belem kidolgoztam azért, hogy bejussak erre a szakra. Az utolsó évem szinte csak tanulásból állt és olykor komoly kiborulásokból. Csak az írás volt, amibe menekültem, mert nem akartam a barátaimnak és a családomnak terhet jelenteni. És most...csődöt mondok abban, ami alapvetően a szenvedélyem és az életem fontos része.
- Hé, nyugalom - teszi nagy kezét a vállamra. - Nem akartalak kiborítani, csak már izgatott vagyok. Komolyan bírom az írásaid és mivel azt mondtad, hogy szeretnél ma délután írni, ezért meglepett, hogy itt vagy.
- Ja, rajtad kívül még sok ember izgatott az új rész miatt és komolyan akartam is írni, de aztán csak ültem a gépem előtt és nem ment - hajtom le a fejem egy elkeseredett sóhaj kíséretében. - Aztán rám írt az egyik olvasóm és végleg kibuktam, úgyhogy lejöttem ide a motoromhoz - nézek fel a járműre és megveregetem az ülését. - Bocsi, nem akartam bunkó lenni, csak ez kikészít. Alig vártam, hogy folytassam a sztorit, de elolvastam az utolsó fejezetet és teljesen leblokkoltam.
- Hát akkor hagyj időt magadnak - vonja meg a vállát halvány mosollyal. - Senki sem kényszerít erre és az irodalom főszak sem arról fog szólni, hogy te hogy haladsz a saját történeteddel, ami egyébként nagyon jó. Úgyhogy ne hívd magad lúzernek, mert az messze nem vagy. Plusz nem megszokott ez a bizonytalanság tőled.
- Mert ritka - húzom el a szám. - De köszönöm, ez jól esett - mosolygok rá halványan, mire egy tőle már olyan jól ismert vigyorral rám kacsint.
- Majd egyszer megköszönöd úgy, ahogy én mondom.
- Álmaidban - forgatom meg a szemem mosolyogva, de valójában egy pillanatra komolyan elgondolkozom a dolgon.