Leszek az ihleted {+18}

21.

Eve:
Hétfő délután az egyetemhez közeli bisztróhoz sétálok az óráim után és még az edzésem előtt, és közben igyekszem ellazítani magam. Ez nem olyan egyszerű feladat, ugyanis tiszta ideg vagyok, mióta megláttam, hogy a bátyám üzent tegnap, de próbálok uralkodni magamon és egy kicsit az ő oldalát is nézni. Ezért is mentem bele a mai találkozóba, hogy minél előbb lerántsam a ragtapaszt, mert ha tovább húznám ezt, akkor félő, hogy addig agyalok, amíg hivatalosan is ideggörccsé változom, az pedig nem célom. Tudom, hogy mit akarok és elszánt vagyok, biztos, hogy lefektetem a saját szabályaimat, például, hogy ne írogasson, amikor megbeszéljük, hogy én jelentkezem előbb, mert nem fogom hagyni, hogy átvegye az irányítást ebben az egészben. Lehet, hogy kegyetlennek fogok tűnni ma, de vállalom ezt a szerepet a saját biztonságom érdekében. Az egyetlen dolog, amire jó volt, hogy nem aludtam, az az volt, hogy legalább össze tudtam szedni, hogy mit akarok Jamesnek elmondani. Ugyanakkor... pont emiatt nem tudtam aludni, mert az agyam folyamatosan pörgött.
- Oké, itt vagyok - ülök le az asztalhoz, ahol James vár. - De ebből nem csinálunk rendszert! - közlöm vele keményen. - Azt ígérted, hogy hagysz nekem időt és én dönthetem el, hogy akarom-e ezt, erre te már jelentkeztél, mielőtt én tettem volna, ez így marhára nem fog működni.
- Igazad van, sajnálom - húzza el a száját a fiú. - Csak... annyi év után végre megtaláltalak és... nem tudtam kivárni, hogy jelentkezz. Attól féltem, hogy nem is fogsz egyáltalán.
Jó, ezt valahol megértem és, bár ő nem ismer, jogos volt az aggodalma, ha valakit nem akarok az életembe, akkor azt kizárom és sehogy nem hagyom visszamászni abba. Mester fokon űzöm az elszigetelődést és elengedést, talán, mert nem sok ember volt életem során, akihez volt értelme kötődnöm, az árvaházban egy nap alatt változhattak az emberek, akik körülöttem voltak, bármikor, bárkit elvihettek mellőlem és hozhattak helyette másokat. És nem mellékesen... a vérszerinti szüleim sem igyekeztek megtanítani, hogy milyen ragaszkodni, kötődni valakihez.
- Elhiszem, de jobb, ha tudod, hogy ha én valakivel nem akarok beszélni és találkozni, akkor azt semmiképp sem engedem be az életembe, ebben az esetben csak rosszabb, ha erőlködsz - húzom ki magam a széken, miközben farkasszemet nézek az ugyanolyan kék szempárral, mint amilyen nekem is van.
Ezen is sokat gondolkodtam az este és megfogadtam, hogy alaposan felmérem James külsejét, mert Harvey-nak igaza van abban, amibe én is belegondoltam már, hogy simán lehet, hogy ez az alak valójában nem a testvérem, csak valami zakkant, aki rám van pörögve és így akar a közelemben lenni. Persze erre elég kicsi az esély, hiszen honnan tudná egy teljesen idegen, hogy örökbe fogadtak, de nem akarok kockáztatni. A bizalmaskodás amúgy sem az erősségem, főleg, ha fennáll az eshetősége annak, hogy átvernek. Úgyhogy tényleg megfigyelem a velem szemben ülő férfit, minden kis jegyet az arcán és arcvonásán. Ugyanazok a sötétkék szemek, sötét haj, hasonló orr és még az arcberendezésünk is hasonlít egymásra. Nincs kizárva, hogy ha idegenek látnak minket együtt, akkor azonnal arra asszociálnak, hogy testvérek vagyunk, de nekem még több kell ennél. Hiába tartanám nagyon beteg viccnek az ezzel való szórakozást, biztosra akarok menni.
- És DNS tesztet akarok - bököm ki nagyot nyelve.
James szemöldöke majdnem a hajáig ugrik.
- Mi?
- DNS tesztet szeretnék csináltatni - ismétlem valamennyivel határozottabban. - Ha valóban a bátyám vagy, akkor nincs mitől félned. Viszont meg kell értened, hogy szeretnék biztosra menni -mondom ki hangosan is.
- Persze - nyögi ki még mindig kissé meglepetten James, de nem tűnik úgy, mint aki kiakadt volna ezen. - Megértem, persze, semmi baj. Mindent megértek és úgy is járunk el, ahogy neked jó. Innentől tényleg - vakarja meg a tarkóját sután. - Ha ezt szeretnéd, akkor adok bármit, amivel ki tudják mutatni, hogy testvérek vagyunk. Szeretnél még valamit? - kérdezi őszinte érdeklődéssel, én pedig bólintok.
- Válaszokat akarok, de nem csak majd valamikor, hanem most, vagy amint felmerül bennem egy kérdés. Mindenre azonnali választ szeretnék, nem tarthatsz sakkban a válaszok visszatartásával.
- Ilyen eszembe sem jutott - rázza meg a fejét hevesen. - Azért nem mondtam el mindent azonnal az első találkozásunkkor, mert úgy gondoltam, hogy az még nagyobb sokk lenne, mint az, hogy felbukkanok az életedben.
Egy bólintással jelzem, hogy megértettem és valahol még van is ebben valami. Már attól kibuktam, hogy ő besétált az életembe, nem tudom, hogy hogyan reagáltam volna, ha az elmondottaknál - például, hogy a szüleim már nem élnek - többet is rám ömlesztett volna.
- És időt is kérek, hogy megemésszem a dolgokat majd, ezúttal rendesen - folytatom. - Tudom, hogy azt mondtad, hogy te is keresel majd idővel, de meg kell adnod a teret, amire szükségem van, addig, amíg én mást nem mondok.
Lehet, hogy ő azt mondta, hogy majd jelentkezik, de úgy gondolom, hogy ha váratlanul megjelenek valaki olyannak az életében, aki sosem tudott arról, hogy létezem, akkor a minimum az, hogy megadom neki a kellő teret és időt. Nem akarom, hogy James még egyszer rám akaszkodjon, mint most, mert akkor nem érdekel, hogy mennyit tudok, vagy mennyit nem, kizárom az életemből. Én az a típusú ember vagyok, akinek szüksége van a magányra és ezt mindenkinél tiszteletben kell tartani szerintem.
James nem úgy néz ki, mint aki kicsit is megrettent a kéréseimtől, pontosabban kijelentéseimtől, sőt, most, hogy mindet megemésztette, elmosolyodik.
- Ez minden? - kérdezi az arcomat fürkészve.
Nos, egyelőre ennyi jutott eszembe, igen, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem változhatnak a dolgok. Illetve, hogy a kapcsolatunk állapota nem alakíthat a szabályaimon és kéréseimen.
Még mindig nem teljesen tudom, hogy hogyan kezeljem ezt az egészet, így beismerni is szar, de bizonytalan vagyok és dúlnak bennem az érzelmek.
- Most még igen - biccentek olyan határozottan, amennyire csak tudok jelenlegi állapotomban.
- Rendben - bólint ő is, majd felém tolja az egyik étlapot. - Akkor mi lenne, ha most hagynád, hogy meghívjalak egy ebédre és közben kicsit megismernénk egymást? Én válaszolok a kérdéseidre, amiket most akarsz feltenni nekem, te pedig mesélsz magadról és válaszolsz az én kérdéseimre, ez így megfelelő lehet neked?
Végül is ez elég korrektnek tűnik és egyelőre James sem tűnik úgy, mintha veszélyes lenne. Nem engedem le azonnal a pajzsaim - sőt, talán soha nem is fogom tudni előtte - és nem lankad a figyelmem, mert nem tudom elfelejteni, hogy követett és rám hozta a frászt azzal, hogy felbukkant az árvaháznál és itt is, de egy esélyt azt hiszem, hogy mindenki megérdemel.
- Igen, azt hiszem, hogy ez így jó lesz - veszem fel az étlapot. - De utálom, ha valaki helyettem fizet - vallom be, mire a bátyám felnevet.
- Sejtettem. A testvérednek sem hagyod most, hogy fizessen és ezzel kiengeszteljen, amiért ilyen állati hülye módon vette fel veled a kapcsolatot és nem hagyott elég időt neked?
Nem hittem, hogy ez lesz, de az ajkaimra halvány mosoly szökik.
- Talán lehet róla szó - nézek fel rá az étlap mögül. - Az ebéd végéig eldöntöm - ígérem, aztán az étlapnak szentelem a figyelmem, amíg a pincér fel nem bukkan, hogy felvegye a rendelésünket.
Elég kínos csend ül rajtunk, mintha egyikünk sem tudna mit kezdeni a másikkal. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem csak mintha... Én egyelőre biztosan nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Basszus, hiszen nem véletlen, hogy randizni sem szoktam, nem tudok csak úgy csevegni és azonnal megnyílni valakinek, nekem ehhez idő kell és nem ritka, hogy sok idő után sem sikerül. A volt barátom valamennyire fel tudta oldani bennem ezt a blokkot, de ő sem eléggé és ahogy ez sem sikerült neki, úgy igazi kötődést sem alakított ki bennem, nem is csodálom, hogy vége lett. Jobban belegondolva... mindenkinek jobb volt ez így, jó srác volt, megérdemel valakit, aki tudja viszonozni az érzéseit, mivel én egyértelműen nem vagyok erre alkalmas.
- Szóval... - próbálkozom a krumplimban turkálva a villámmal, de nem igazán tudom, hogy hogyan kezdjem.
Szeretném feltenni a kérdéseimet, de talán nem kellene rögtön azokkal indítani, főleg, amíg nincs papíron is igazolva, hogy ő a bátyám, simán lehet, hogy mindent csak össze kamuzik. És beismerni is rossz, de talán félek is. Nem nagyon szoktam hagyni, hogy a félelem lebénítson, de most először értem, hogy az emberek miért nem teszik fel simán a kérdéseiket és hagyják inkább magukat bizonytalanságban: mert félnek a választól. Ijesztő nem tudni, hogy mi vár ránk és tudni, hogy az a válasz talán teljesen lever a lábunkról. És nekem most rengeteg kérdésem van, amire nem tudom, hogy milyen választ fogok kapni.
- Mi lenne, ha én kezdeném, teljesen az alapoktól? - kérdezi kedves mosollyal James. - És ha szeretnéd, akkor neked ma nem is kell magadról mesélned, csak én dumálok, ha neked úgy könnyebb.
Egy kicsit megnyugtat és a mellkasomban lévő szorítás is enged a mosolyától és a rugalmasságától.
- Az alapoktól - biccentek magamba diktálva pár szem krumplit.
Igazából marhára nincs étvágyam, mert olyan gyomorgörcsöm van ettől a helyzettől, hogy alig megy le bármi a torkomon, de kénytelen leszek enni, egyrészt, mert ha már kikértem, akkor nem hagyom kárba veszni, másrészt meg, mert ezután még edzésre kell mennem és nem kellene összeesnem egy alacsony vércukorszint miatt az új koreográfia tanulása közben.
- Oké, szóval - kortyol a vizéből James, kihúzva magát a széken -, a nevem James Blake, ahogy már mondtam, huszonhárom éves vagyok, tavaly végeztem a Boston College-ban, mint biológia tanár. Jelenleg a város másik végén lévő általánosban tanítok és onnan nem messze van egy lakásom. Ja, és benne voltam az egyetemi focicsapatban.
- Igen, azt látom - csúszik ki a számon, végigmérve a felsőtestét, amire tökéletesen rásimul a szürke felső, amit visel.
- Most már csak eljárok az edzőterembe, amikor van időm - nevet fel - de ezt most bóknak veszem.
- Soha nem is akartál profi csapatban játszani? - kérdezem összeakasztva a tekintetünket.
Azta! Egész könnyen ment ez a kérdés. Mondjuk lényegesen könnyíti a helyzetemet, hogy nem én vagyok porondon, hanem most ő. Másokról megtudni információkat sokkal egyszerűbb nekem, mint magamról kiadni azokat.
- Volt idő, amikor akartam. Apa mindig szerette volna, ha kihasználom a tehetségem, de aztán jött egy sérülés, ami elvágta ezt a lehetőséget - meséli, de aztán az állkapcsa megfeszül és összeszorítja a szemét. - Ne haragudj! Nem akartam máris ráfordulni a szülő témára és esetleg kellemetlenséget okozni, vagy...
- Jaj, nem, nem történt semmi - nyugtatom meg és csak most esik le, hogy meg kellett volna, hogy legalább egy kicsit érintsen ez, de még csak fájdalmat sem érzek az említésére.
Újabb pont amellett, hogy érzelmileg igazi csődtömeg vagyok, egy jégcsap. Nem is értem, hogy Harvey hogyan gondolhatja másképp, amikor nyilvánvaló, hogy kábé annyi közöm van az érzelmekhez, mint egy robotnak. Néha komolyan nem értem, hogy Harvey hogyan láthat ennyire hibátlannak, mint amilyennek lefest, főleg azok után, hogy mennyi ideig próbáltam magam tőle is távoltartani és milyen rögös utat jártunk be, mire engedtünk a vágynak.
- Biztosan? - kérdezi és a szemében tényleg aggodalom csillog.
- Persze, nem mondtál semmi rosszat - bólintok, majd inkább visszaterelem a témát. - Szóval lett volna esélyed bejutni a profikhoz.
- A gimiben az egyik legjobb voltam - vakarja meg a tarkóját, mintha zavarban lenne. - De az utolsó évemben megsérült a térdem, műteni kellett, úgyhogy ezek az esélyek szertefoszlottak. Az egyetemen még beálltam játszani, mert nagyon szerettem magát a játékot, de az egész csapatom tudta, hogy nem vagyok már a régi formámban. Ettől függetlenül jó kis csapat voltunk és soha egyik csapattársam sem éreztette velem azt, hogy nem lennék elég jó.
- És a biológia tanári szak? - biccentem oldalra a fejem kíváncsian.
Sok dolog eszembe jutott arról, hogy mi lehet a foglalkozása, de eszembe sem jutott volna, hogy biológia tanár egy gimnáziumban.
- Ez van, Eve, a bátyád mélyen belül egy kocka, aki imád gyerekeket tanítani - nevet fel újra. - A volt tanáromnak köszönhetem ezt a szerelmet igazából. Nagyon jó biosz tanárom volt, sokat gyakorlatoztunk, kísérleteztünk és állati jó órákat tartott, megszerettem a biológiát, biztos voltam benne, hogy ezzel akarok majd foglalkozni, csak azt nem tudtam, hogy hogyan. Aztán egyszer, amikor sétáltam haza a suliból és elmentem az általános iskola mellett, láttam, hogy a gyerekek mennyire felnéznek a tanárukra és hogy imádják a pasit, akivel a suli előtt beszélgettek, amíg várták a buszt. Akkor rájöttem, hogy én is ezt akarom csinálni. Tök véletlenül jött a dolog, de eddig határozottan mondom, hogy nem bántam meg, a kicsik annyira lelkesek a suliban, hogy azt elmondani sem lehet.
A szeme csillog, miközben ezt meséli, úgy tűnik, hogy tényleg szereti ezt csinálni és valóban fontos neki a tanítás.
- És milyen a hely, ahol laksz?
- Üres - kap be egy falatot a húsából. - Nagy a lakás és egyedül vagyok benne. Miután megbizonyosodtál róla, hogy a bátyád vagyok és úgy alakul a kapcsolatunk, akkor boldogan látlak majd ott bármikor, amikor feljönnél. Van a közelben egy park és szép a környék, szerintem tetszene.
Erre egyelőre nem tudok mit mondani és határozottan nem tartunk még ott, hogy simán felmászkáljak a lakására, de eddig egész pozitív ez a találka, így ígérni, nem ígérek semmit, de kierőszakolok magamból egy újabb biccentést.