Leszek az ihleted {+18}

22.

Eve:
- Milyen volt az edzés? - kérdezi Harvey a telefonban, miközben vezetek hazafelé.
- Elkezdtük az új koreókat, ami határozottan rám fért, mert így kiadhattam magamból azt a sok mindent, ami bennem volt a bátyámmal való találkozó óta.
- Őszintén, eléd akartam most menni, hogy legalább az úton haza kicsit nyugiban kettesben lehessünk a kocsiban, de aztán pont emiatt, amit mondtál, eszembe jutott, hogy talán egyedül szeretnél lenni most a gondolataiddal, így lebeszéltem magam, de örülök, hogy az edzés segített, ezt jó hallani, még ha magam nem is láthatom.
Érzem, hogy a mellkasomat elönti a forróság a szavaitól és a gyöngéd hangszínétől, és bizsergés lesz úrrá a testem fölött. Így is sokat gondolkozom, hogy Harvey hogyan lehet az életem része, de amikor ilyeneket mond, ráadásul ilyen hangon és hasonlóakat tesz, még inkább megnő bennem ez a kérdőjel. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki őt és azt, ahogy hozzám áll, de nem tudok elég hálás lenni, amiért az életem része és nem mond le rólam. Eddig nem is tudtam erről, de az utóbbi időben egyre többször rájövök, hogy szükségem volt Harvey-ra, hogy emlékeztessen rá, hogy nem vagyok teljesen reménytelen. És ez rávezet arra is, amit nem olyan szívesen ismerek be, hogy egyre jobban szükségem van rá is, ami nem jó, mert ha valaki, akkor én tudom, hogy mennyire nem maradnak sokáig az emberek az életünkben. Minden egyes személy csak egy múlandó pillanat az életünkben és félek, hogy ha Harvey túl fontos ilyen pillanat lesz, akkor összetör, amikor kilép majd az életemből. Mégsem vagyok képes elengedni őt úgy, mint régen, megízleltem és nem tudok betelni vele. Tudom, hogy ezzel csak a későbbi kínt növelem most, de nem bírnám elviselni, ha többet nem lehetnék vele egy-egy lopott pillanatunkban a garázsban. És ezt megint csak nehéz beismernem, de még nehezebb tagadnom most már, olyan, mintha Harvey bekúszott volna a bőröm alá, megjelölt volna és én képtelen lennék eltűntetni a nyomát... főleg anélkül, hogy ne okozzak vele bármilyen kárt.
- Most hirtelen nem tudom, hogy örüljek, hogy megadod nekem a teret és ennyire figyelsz arra, hogy nekem általában szükségem van arra, hogy magamban megemésszem a dolgokat, vagy inkább megsértődjek, amiért ennyire egyszerűen lemondtál arról, hogy meglepj - cukkolom mosolyogva, de leginkább azért, hogy leplezzem a bennem keltett érzelmeket... na meg, hogy eltereljem a saját figyelmem a gondolataimról, amik kialakultak bennem.
- Egyértelműen az első verzió - vágja rá és hallom a hangján, hogy vigyorog.
Néha azon gondolkozom, hogy vajon mi az, amivel Harvey-t ki lehet zökkenteni a magabiztosságából. Lehet, hogy én meg tudom őt rengetni és képes vagyok irányítani, de még az ilyen esetekben sem tűnik el a magabiztossága és higgadtsága. Szerintem Harvey a legmagabiztosabb ember, akivel valaha találkoztam. Bár, ha abból indulok ki, hogy leütötte az egyik csapattársát, mert elhívott engem kávézni, akkor talán annyira mégsem olyan stabil és hidegfejű, de az ilyen jellegű cselekedetei azért nem túl gyakoriak, szerintem még nem is nagyon csinált hasonló dolgot.
- Mindjárt gondoltam - bólogatok tettetett komolysággal, hiába nem láthat. - Te jobban vagy egyébként? - terelem el a témát magamról inkább. - Amikor feljöttél hozzánk, tényleg elég zaklatottnak tűntél.
- Mert tényleg aggódtam érted - feleli és a hangjába megint megjelenik a gyöngédség. - Nem akarok belefolyni a dolgaidba és irányítani azokat, hacsak te nem kérsz meg rá, amit mind a ketten tudjuk, hogy nem fogsz megtenni, de akkor is aggódtam, mert baromira nem tetszett, hogy kettesben találkozol azzal a taggal. Féltem, hogy bajod esik, vagy megint olyanokat mond, amitől kiborulsz, esetleg megbánt valamivel.
Ha Harvey így folytatja, akkor előbb vagy utóbb forró masszaként fog szétfolyni a szívem a mellkasomban és úgy kell majd engem is összekaparni, ami nem jó, mert... a francba is, semmi nem tart örökké. Nem kellene, hogy Harvey ennyire erőteljes hatással legyen az érzelmeimre, mégis hogy lehet, hogy ő az első ember, aki így megindít bennem valamit, amikor a volt barátom szinte a csillagokat is lehozta nekem az égről és mégsem tudott bennem kötődést kialakítani.
- Azért ennyire nem volt vészes a helyzet - felelem, de reméli, hogy hallja a hangomból, hogy ezt nem támadásnak szánom. - Nem volt fegyvere, vagy ilyenek...
- De volt, csak nem pisztoly és kés formájában. Ott volt a fegyver a fejében, információk formájában, amivel néha az ember komolyabb kárt tud okozni, mint egy késsel vagy pisztollyal.
Igaza van. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire igaza van, de nem akarom, hogy miattam aggódjon, főleg nem ennyire. Nem akarom kicsinálni őt, nem akarom, hogy azért ne érezze jól magát, mert amiatt aggódik, hogy mi van velem, amikor nem vagyok mellette.
- De nem lett bajom, Harvey, jól vagyok, úgyhogy próbálj meg te is lenyugodni, rendben? - kérem finoman. - Megígérem, hogy kiengesztellek azért a stresszért, ami most ért téged miattam - mosolyodom el halványan.
- Csupa fül vagyok - feleli és a hangja már lényegesen vidámabb, mint az előbb.
Ennek örülök. Reméltem, hogy legalább ezzel sikerül elterelnem a figyelmét és esetlegesen még fel is dobni.
- Nem is tudom, talán valamikor elmehetnénk megint kettesben valahová, ahol igazán csak te és én lehetünk. Mondjuk kivehetnénk egy hotel szobát a hétvégén. Kitalálunk majd valami sztorit, hogy miért utazunk el mind a ketten és akkor megígérem, hogy kiengesztellek mindezért. Annyira, hogy nem is akarsz majd visszacsöppenni a valóságba.
- Én most sem akartam.
- Tudom - nyelek nagyot, hogy rávegyem magam, hogy kimondjam, amit érzek. - Én sem - teszem hozzá végül beharapva az alsó ajkam.
Újabb kettősség önti el a testem. Egy részem szeretne neki megnyílni az érzelmek terén és elmondani neki mindent, ami bennem van, egy másik viszont bezárkózna és még ennyit sem mondott volna. Az utóbbi az a felem, amelyik a legtöbbször dominál. Az, amelyikben mély sebként húzódik még mindig az, hogy a szülei lemondtak róla és minden, ami az árvaházban történt.
Utálom ezt. És utálom, hogy Harvey ennyire megkavart, meg azt, hogy nem tudtuk tartani a távolságot, ami az évek során olyan jól ment. És közben mégis szeretem mindezt, mert... Harvey mellett végre tényleg elhiszem, hogy nem vagyok érzelmi selejt. Nem tudom megfogalmazni rendesen, de mintha egész lennék, amikor vele vagyok. És ezt megint egyszerre szeretem és utálom.
Basszus, ha valakinek meg kéne értenie mindazt, amit érzek és gondolok egy nap, szerintem a végén egy pszichiátrián kötne ki. Csoda, hogy én még nem készültem ki teljesen.
- Tudom, hogy az nem ugyanaz és határozottan tetszik az ötlet, hogy elmenjünk megint valahova kettesben, de... később találkozunk a garázsban majd? Miután mindenki elaludt és tiszta a terep.
Beharapom az alsó ajkam, ahogy végiggondolom mindezt. Így is veszélyes játékot űzünk és ilyenkor csak még inkább feszegetjük a határokat, ami azzal járhat, hogy egyszer átlépjük azt és kilyukad a mi kis buborékunk, ami távol tart mindenkit tőlünk, de nem tudok ellenállni az érzésnek, hogy megint megízlelhetem Harvey ajkait. A délutáni két csók határozottan nem volt elég, a testemnek lényegesen többre van szüksége Harvey-ból és azt hiszem, hogy a mai napon megemelkedett stressz-szintünknek is szüksége van valami másra is. Ha az övének nem is, az enyémnek mindenképpen.
- De ezúttal nem lesz együtt alvás a garázsban, ha valamelyikünk fárad, akkor mind a ketten visszatérünk a saját szobánkba - fektetem le a szabályokat.
Talán Harvey nagy hatással van rám és el tudja érni, hogy elgyengüljek mellette, de ez még nem jelenti azt, hogy nem akarok irányítani és nyeregben maradni. Még Harvey sem fogja tudni elvenni tőlem mindezt. Szerencse, hogy nem is érzem nála azt, hogy akarná. Ugyan van hatalma felettem, de sosem érezteti azt velem, hogy át akarja venni az irányítást.
- Ha ez azt jelenti, hogy benne vagy, akkor elfogadom a feltételeket - válaszolja és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Akkor később a garázsban - görbülnek felfelé az én ajkaim is. - Most leteszem, mindjárt hazaérek, majd beszélünk.
- Okés, várom az üzeneted, hogy mi legyen - feleli gyöngéden, majd lerakja a telefont, de ahogy ez megtörténik, felvillan a képernyőn az anyukája neve.
- Mrs. Jensen! - veszem fel a telefont azonnal, mert félő, hogy ha sokáig váratom, akkor aggódni kezd, azt pedig nem akarok.
- Szia, kicsim! - szól bele kedvesen, de nekem összefacsarodik a szívem.
Ő mindig sajátjaként kezel, én meg még csak anyának sem tudom hívni, pedig igazán megérdemelné, de egyszerűen nem megy. Ha kimondom, akkor valósággá válik és ha valósággá válik, akkor utána biztos, hogy beüt a krach és elveszítem. Mégis bűntudatom van mindig ilyenkor és hihetetlenül hálátlannak érzem magam, még ha Mrs. Jensen és a férje nem is borulnak ki, hogy még mindig, évekkel később sem tudom őket a szüleimnek nevezni.
- Olyan rég hallottam a hangodat - folytatja még mindig kedves hangon - szerettem volna megtudni, hogy minden rendben van-e veled. Meg szólni, hogy a nagyiék a hétvégén szeretnék, ha náluk ebédelnénk, így ha nincsen programotok, akkor haza kellene jönnötök.
- Tudtommal egyikünknek sincs programja - rázom a fejem, miközben bekanyarodom az utcánkba - de persze a többiek nevében nem beszélhetek biztosan, majd mindenképp megbeszélem velük.
Ugyan jó lett volna, ha Harvey-val valahogy el tudunk bújni a világ elől megint a hétvégén, de határozottan nem bánom, ha találkozhatok a nagyiékkal.
És nem, nem tudom megmagyarázni, hogy őket miért tudom a nagyszüleimnek nevezni, lehet, hogy a papa laza, erős stílusa miatt, amivel azonosulni tudok, vagy azért... mert ők nem mondhatnak le rólam úgy, ahogy Mr. és Mrs. Jensen. Bár hivatalosan is a családjuk tagja lettem a papírok által, ez nem jelenti azt, hogy nem tehetnek utcára, ha egyszer elegük lesz belőlem, a mamáék nem tudnak ilyet, amíg a Jensenék nem döntenek így. Persze most nem azt mondom, hogy megtennének ilyesmit, hiszen jó emberek és ragaszkodnak hozzám - magam sem tudom, miért -, de... ki tudja, hogy mennyi az az idő, ami után megunnak, elvégre történt már hasonló az életemben.
- Jaj, ne fáradj, mindegyik gyerekemmel beszélni akarok, úgy is beszélek Kayláékkal erről is majd, de most válaszolj az előbbi dologra, kérlek. Minden rendben van veled? Jól érzed magad még mindig az egyetemen?
Mióta kiköltöztünk otthonról, Mr. és Mrs. Jensen is igyekeznek legalább heti egy telefont összehozni velünk, ha nem többet, így folyamatosan érdeklődnek felőlünk, ami nagyon aranyos dolog, de azzal is együtt jár, hogy nem tudok sok újjal szolgálni nekik, ahányszor csak felhívnak. Elvégre azt mégsem mesélhetem el nekik, hogy a fiukkal életem legjobb randiján vettem részt egy rég nem használt kilátóban, azzal biztos, hogy kicsinálnám a családot és ez határozottan nem áll a szándékomban. Azt sem mesélhetem el nekik, hogy minden héten meglátogatom az árvaházat, hiszen nem akarom összetörni a szívüket, sem pedig csalódást okozni nekik. Viszont most van egy dolog, amivel esetleg szolgálhatok.
- Igen, még mindig szeretem és minden rendben, épp most érek haza edzésről - szállok ki a kocsiból, miután leparkoltam. - És ismerkedem is, a szaktársaim jófejek, a héten pedig elmegyek kávézni Harvey egyik csapattársával.
- Felteszem, a bátyád nem annyira örül ennek - jegyzi meg vidáman a vonal túloldalán Mrs. Jensen. - De melyik a szerencsés fiú?
- Kinek van szerencsés fiúja? - csendül fel a háttérben Mr. Jensen hangja. - Melyik lányomra kell jobban vigyáznom?
Egyszerre mosolygok és tudnék sírni. Képtelen vagyok felfogni, hogy ők hogyan tudnak így kezelni, amikor én látványosan béna vagyok ebben az egészben. Ettől biztonságban is érzem magam és közben hihetetlenül nagy veszélyben is, mert csak még fájdalmasabb, ha belegondolok, hogy elveszíthetem őket.
- Épp Eve-vel beszélek, gyere, Jay! - magyaráz a férjének Mrs. Jensen, miközben én elindulok felfelé a lakrészünkbe.
- Szia, kincsem! - csendül fel Mr. Jensen hangja is. - Szóval kinek a fejét csavartad el?
A fiatokét?
Jó, ilyet csak nem mondhatok és amúgy is kétlem, hogy Harvey fejét komolyabban is elcsavartam volna, mint testi vágyként és aprócska törődésként, de azért kicsit ironikus a kérdés az én szemszögemből nézve.
- Azért a fej elcsavarástól igen messze állunk, csak elmegyünk kávézni egyet, semmi komoly. És különben is Harvey csapattársa, szóval amúgyis bonyolult lenne a dolog. Szimpla baráti találkozóról van szó - lépek be a nappalinkba, ahol Kayla olyan csillogó szemekkel néz rám, mint aki a világ legboldogabb hírét akarná megosztani velem és a kezével hadonászva jelzi, hogy siessek oda hozzá.
- Azért csak remélem, hogy jól bánik veled azon a találkozón, különben elkapom a grabancát.
- Ugyan, mindannyian tudjuk, hogy tőlem kell jobban félteni szegény srácot, nem engem tőle - biccentem oldalra a fejem, hiába nem láthatják és leülök Kayla mellé. - Anyukádék - suttogom neki, picit eltartva a telefont a fülemtől, mire ő biccent egyet és a vállamra hajtva a fejét, kivárja a sorát. - Különben is, ahogy hallottam, Harvey már lerendezte szegény srácot, úgyhogy biztos, hogy Xander úriemberként fog viselkedni - térek vissza a beszélgetésünkhöz.
- Azért csak beszélek Harvey-val erről a Xander gyerekről - feleli Mr. Jensen, amitől kiszakad belőlem egy kis kacaj.
- Ha ettől jobb lesz - ingatom a fejem. - Otthon minden rendben van? - terelem inkább tovább a témát erről.
Már nem mintha lenne miről beszélni Xanderrel kapcsolatban, de ezt inkább nem fejtem ki jobban nekik, ahogy azt sem, hogy felbukkant a bátyám az életemben. Helyette boldogan hallgatom, ahogy elmesélik, hogy Mrs. Jensen milyen cikken dolgozik most éppen és Mr. Jensen hogy halad az építkezéssel, amit valami pénzes tag rendelt be tőle. Kayla pedig legalább ennyire boldogan hallgatózik és mosolyog a szüleit hallgatva, amíg le nem tesszük.
- Most már hallgatlak - pillantok rá, amikor ez bekövetkezik. - Várj! Hol van Maxine?
- Bent kellett maradnia a suliban valami miatt, én meg nem bírok magammal, így muszáj vagyok kétszer elmondani majd.
- Mit is? - vonom össze a szemöldököm mosolyogva.
- Ma beszéltem Kevinnel - böki ki izgatottan, engem pedig elönt a kíváncsiság.
- Csupa fül vagyok - fordulok felé és ahogy az izgatottsága átragad rám, alig várom, hogy elmesélje, hogy mi történt, na meg, hogy majd megtudjam, hogy Harvey hogyan reagált a hírre, bármi legyen is az.