Leszek az ihleted {+18}

14.

Eve:
- Szerinted meghallottak? - kérdezem magam elé nézve, miközben Harvey finoman cirógatja az oldalam.
A garázsba vitt kanapén fekszünk, ahova a sokadik menet után - vagy inkább közben - kerültünk. És igen, összebújunk, mert Harvey ragaszkodik hozzá. Én pedig egyáltalán nem bánom, mert a mai napon először azóta nem gondolok az árvaháznál lévő fickóra, mióta Harvey-val itt vagyunk lent a garázsban.
- Kizárt - húzza jobban magunkra a pokrócot, amit a beköltözésünkkor én hoztam le ide.
Most alapvetően nem kellene, hiszen meg lehet sülni, de van egy olyan igazán furcsa szokásom, hogy szeretek még melegben is betakarózni néha. Nem feltétlen azért, mert fázom - bár képes vagyok negyven fokban is fagyoskodni - hanem azért, mert jó érzés olykor csak magamra húzni a puha anyagot. És most kifejezetten jól jön, hogy itt van. Már nem mintha szégyenlős lennék vagy zavarna, hogy Harvey meztelenül lát szex után. Csak szimplán kellemes vele így feküdni itt.
- Ennyire biztos vagy ebben? - fordulok vele szembe és a összeakasztom a tekintetünket.
- Teljesen - bólint határozottan. - A srácok bár korán kelnek, ha alszanak, akkor rájuk is lehetne robbantani a házat, arra sem kelnének fel. Kayla és Maxine pedig még eggyel feljebb vannak. Ha szigorúan nézzük, akkor kettővel és ők sem arról híresek, hogy könnyen felébrednének.
Ebben mondjuk igaza van. Bár azt sem teljesen tudom, hogy miért pörgök most ezen. Ha meghallottak minket, akkor már úgyis mindegy, maximum azt tudjuk kamuzni, hogy Harvey elment egy esti sétára és összeszedett egy csajt. És mielőtt bárki megjegyezné, azért Harvey, mert néha egészen hangosan nyögtem a nevét, vagyis én nem hozhattam ide csávót, mert hát...mennyi az esélye, hogy pont egy Harvey nevű pasit szedek össze?
- Igazad van - biccentek az alsó ajkamat rágcsálva, s simogatni kezdem a mellkasán a tetoválást. - Miért pont az öt a mezszámod? - kérdezem a számot figyelve, majd lassan felnézek rá. - És miért pont ez a tetoválás?
- Ez a szerencseszámom - mosolyodik el és a szemében megjelenik az a szeretet, amit akkor szoktam megfigyelni, amikor a családjáról vagy a barátairól beszél. - Kayla ötödik hó, ötödikén született. Amint megkérdezték, hogy hanyas mezt akarom, nem is volt kérdés, hogy mi lesz a válaszom. Már előre elterveztem, hogy az lesz az enyém és külön megbeszéltem a csapattársaimmal is, hogy azt ne vegyék el, ha nem muszáj. Szerencsére senki sem akarta az ötöst magának, úgyhogy könnyedén lefoglalhattam magamnak. Azóta pedig minden csapatban ezt a számot viselem.
Nem tudom, hogy miért, de eszembe sem jutott, hogy Harvey Kayla miatt választotta ezt a számot. Pedig egyébként logikus. Harvey imádja a húgát, azzal pedig tisztában voltam - természetesen - hogy Kayla melyik hónapban és melyik napon született.
Bár az is igaz, hogy eddig még soha nem gondolkoztam azon, hogy vajon miért az ötös virít a hátán a jégen. De most, hogy rákérdeztem és megtudtam a választ...sokkal több értelme van az egésznek.
- Kayla tudja? - fürkészem az arcát. - Elmondtad neki, hogy miatta van ez a szám a mezeden?
- Soha nem beszélgettünk még róla - ingatja meg a fejét. - De talán nem is kell. Lehet, hogy tudat alatt tudja, hogy miatta van. Majd talán egyszer elmondom neki - vonja meg a vállát, még mindig felfelé görbülő ajkakkal. - Amikor éppen nagyon utál, mert összevesztünk.
Pár percig csak csendben figyelem az arcát, de az aggodalommal vegyes kíváncsiság nem bír nyugton maradni bennem, így felteszem a kérdést:
- Szerinted ez előfordulhat? Mármint, persze, veszekedni simán veszekedhet az ember az élete során többször is, na de utálni? Hiszen annyira jó testvérek vagytok, szerinted történhetne ilyen?
Harvey hallgat egy darabig, mint aki átgondolja a választ, majd megvonja a vállát.
- Ha rajtam múlik, akkor nem, de ki tudja, hogy mit hoz az élet. Sajnos nem mi irányítunk mindent. Egy biztos, hogy imádom Kaylát és ha tőlem függ akkor sosem fogunk eljutni arra a szintre, hogy utáljuk egymást. Csak remélem, hogy az élet sem szán mást nekünk.
- Nem hinném, hogy így lenne - ingatom meg a fejem. - Persze, néha az élet olyat hoz, amire senki nem számít és tudom, hogy Kayla folyton piszkálódik veled, meg nem mondja ki hangosan feltétlenül, de imád téged. És biztos vagyok benne, hogy ő sem akarna elveszíteni téged sem. Ahhoz túlságosan fontos vagy neki.
- Remélem - sóhajt fel, s közelebb húz magához. - Na, mi a véleményed az összebújásról? - tereli el a témát magabiztos mosollyal.
Nagyon jó.
Persze ezt nem mondom ki hangosan. És nem csak azért, mert egy részem baromi sebezhetőnek érzi magát és azt utálom, hanem mert az önelégült képe miatt hülye lennék beismerni, hogy igaza volt ezzel kapcsolatban.
Bár a kellemes érzés ellenére sem tenném ezt meg akárkivel. Harvey más ilyen szempontból. Lehet, hogy azért is, mert évekig dacoltunk a vonzalmunkkal egymás iránt és most, hogy megkapjuk egymást, tudat alatt mind a ketten jól akarjuk csinálni ezt a szexelősdit, de az biztos, hogy azért is, mert szimplán jó itt a karjaiban feküdni. Valahogy nem érzem erőltetettnek, teljesen természetesen jön az egész. És az igazat megvallva, ez egy kicsit aggaszt is.
- Egész elviselhető - fészkelődöm egy kicsit, pimaszul rámosolyogva.
- Elviselhető? - vonja fel a szemöldökét, de látom a szemén, hogy nem hiszi el, hogy csak elviselhetőnek találom.
- Aha - biccentek határozottan, azonban ez sem rengeti meg.
- A francokat! - vágja rá. - Imádod. Újabb igazolása annak, hogy egy zseni vagyok.
- Inkább csak egy túl makacs, egoista fickó, aki nem hagyja a csajt elsurranni, miután végeztek a szexszel - forgatom meg a szemem. - Szóval mostmár igazán leállhatnál azzal, hogy folyton megmondod, hogy mit gondolok vagy érzek, mert lassan szétrúgom a segged - támaszkodom fel, majd a takarót átrendezve, felülök az ölébe.
Harvey tekintete végigsiklik rajtam és látványosan nagyot nyel, ahogy kék szemeiben megjelenik a tűz, de uralkodik magán. Csak a combomat kezdi finoman simogatni.
- Szétrúgod a seggem? - szalad fel újra a szemöldöke a homlokán.
- Szerinted nem lennék rá képes? - biccentem oldalra a fejem, utánozva a mimikáját.
- Oh, de, biztos vagyok benne, hogy ha akarnál, akkor valahogy a földre kényszerítenél és nekem végem lenne, csak meglep, hogy pont ezzel fenyegettél meg.
- Miért, mivel kellene? Hogy legközelebb az ágyhoz kötlek és addig kínozlak, amíg könyörögni nem kezdesz majd, hogy tegyek valamit? - harapok az alsó ajkamba, s megérzem, ahogy Harvey keményedni kezd alattam.
Megint...
Az első alkalommal, amikor végre megkaphattam őt, beszóltam neki, amiért gyorstüzelő, de ma határozottan bebizonyította, hogy a teljes ellentéte. Na meg azt, hogy milyen gyorsan regenerálódik. Tényleg nem túlzás a szó, amivel illetik, Harvey valóban egy szexisten.
- Valami hasonlóra gondoltam, igen - bólogat egy magabiztos mosoly társaságában. - Az jobban illene a te rossz kislányos imidzsedhez, ahogy te fogalmaztál az első összebújásunkkor.
- Talán egyszer ezt is fogom tenni - hajolok közelebb hozzá, hogy az ajkaink épphogy összeérjenek, amitől ő igen érezhetően rándul egyet lent.
- Talán nem bánnám - suttogja, s már az arcomra simítana, hogy magához húzzon egy csókra, de elhajolok tőle.
- Lassan vissza kellene mennünk a szobánkba - simogatom finoman a hasát, a takarót összefogva a mellkasom előtt.
- Még van időnk - néz az órára az egyik szekrényen, majd vissza a szemembe. - Korán van, ne menj még el.
- Érdekes, ennek az ellenkezőjét hajtogattad ma - jegyzem meg, s amint Harvey-nak leesik, hogy mire gondolok, hallat egy rekedtes kacajt.
- Tuchè - csíp finoman a combomba, ami az én ajkaimat is felfelé görbíti, de aztán komolyra vált. - De tényleg, Eve, kérlek. Állítok ébresztőt mondjuk olyan hétre, akkor ráérünk visszamenni a szobáinkba.
- És ha én aludni akarok? - vonom fel ismét a szemöldököm, de természetesen ezzel sem tudom megfogni.
Harvey először befeszíti a kemény bicepszét, majd végigmutat magán.
- Ott alszol, ahol csak szeretnél. Ez mind a tiéd, bébi - kacsint rám, amitől nekem máris oszladozni kezd az akaraterőm azzal kapcsolatban, hogy visszaosonok a saját kis birodalmamba.
Talán ez még nem is lenne gond, de gyanús, hogy Harvey is érzékeli ezt, ugyanis folytatja a győzködésem:
- Ha akarod, két ébresztőt is állítok be. A lányok mindig sokáig alszanak és a srácok is valószínűleg nem terveznek korán kelni. Ha igen, akkor arra is gondoltam. Szándékosan lezuhanyoztam és másik ruhát vettem fel. Amennyiben esetleg összefutok velük, amikor megyek a szobámba, majd azt mondom, hogy szereltem a motort itt kint. Ugyanmár, Eve, a múltkor nem tudtam veled aludni, most viszont van rá alkalmunk, ne szalasszuk el.
- Szóval nem csak összebújni, de együtt aludni is szeretsz a szexpartnereiddel?
- Csak a különlegesekkel - ingatja meg a fejét a szemembe nézve. - Meg, ha az nem rohan el mellőlem, amint alkalma van rá - utal ezzel egyértelműen rám egy kihívó mosollyal.
És tudom, hogy pontosan az a célja, hogy a fordított pszichológiát bevetve rávegyen arra, hogy maradjak, de kénytelen vagyok be is hódolni neki. Eve Blake nem rohan el senki és semmi elől. Keményebb fából faragtak annál, hogy betojjak egy kis közös alvástól. Ráadásul azért elég csábítónak tűnik a gondolat, hogy Harvey mellkasán hajtsam álomra a fejem.
- Állíts be ébresztőt - közlöm vele, meg nem szakítva a szemkontaktust. - De előre szólok, hogy ha ezt az orrom alá dörgölöd, felemlegeted vagy megint jössz azzal, hogy megmondod, hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban, akkor lelépek és vége az egyezségünknek. Volt szex, nincs szex.
- Csak bújj már ide - forgatja meg a szemét, miután elteszi a telefonját, majd magára húz és körém fonja a karjait. - Kérdezhetek valamit? - suttogja a hátamat simogatva.
- Ne kímélj - piszkálom a vállát az ujjaimmal.
- Tényleg történt ma valami, mielőtt átjöttél hozzánk, nem igaz?
Úgy pattanok fel, mintha bolha csípett volna meg és a fiúra kapom a tekintetem. Sok mindenre számítottam, de erre nem. És nem tetszik, hogy ennyire lelkizni akar, összebújás közben, néhány eszméletlen menet után.
A fejemben a vészjelző visítani kezd, hogy lépjek le...