Leszek az ihleted {+18}

23.

Eve:
Sötét van. Bármerre nézek, sötétség vesz körül. Olyan mély és átható, hogy az orromig sem látok el, ha magam elé emelem a kezem, észre sem veszem. Mint amikor az ember éjjel lekapcsolja a lámpát és hirtelen semmit sem lát. Csak a különbség az, hogy most hiába szokik hozzá a szemem, nincs semmi a feketeségen kívül körülöttem.
Kiráz a hideg és a szemem égni kezd. Utálom a sötétet. Nem félek benne, de ki nem állhatom és most a közepében állok, ráadásul tök egyedül. A kezem remegni kezd magam mellett, így ökölbe szorítom azt és így fonom keresztbe a karjaim a mellkasom előtt. Hiába forgolódom, egy kis fényt sem látok sehol és ettől kezdek egyre jobban kiborulni.
- Hahó! - szakad ki belőlem kétségbeesetten, s érzem, hogy az arcomon lefolyik egy forró könnycsepp. - Kérlek, valaki szólaljon meg! Bárki!
Már nem csak a kezem remeg, hanem a lábaim is és az összes porcikám a testemben. A könnyek egyre csak gyűlnek a szememben, ahogy egy gonosz kis hang azt ismételgeti a fejemben, hogy egyedül vagyok. Teljesen egyedül, mert pontosan ezt érdemlem. Ezt a sötétséget, ezt a magányt, ezt a ridegséget, amit én is árasztok magamból.
- Elég! - szakad ki belőlem hisztérikusan és befogom a füleim, de teljesen felesleges, hiszen a hang a fejemben szól.
A józan eszem az, amelyik tudja, hogy ez az én utam. Az a felem, amelyik tisztában van azzal, hogy megérdemeltem, hogy a szüleim lemondtak rólam. Az a részem, ami sosem enged magához közel másokat, hogy azok ne tudjanak kárt tenni benne, amikor elhagynak. Amikor, nem ha... mert egy idő után mindenki elhagy.
- Elég, kérlek! - rogyok össze és a térdeimet felhúzva, átölelem azokat, hogy legalább olyan érzésem legyen, mintha valaki magához ölelne.
De nincs itt senki, csak én és a gondolataim.
Illetve...
- Nagyon sajnálom, kicsim.
Ez Mrs. Jensen hangja.
Felkapom a fejem és meglátok egy ajtót. Vagyis csak a körvonalát, ami mögül fény szűrődik ki.
- Mit sajnálsz? - kelek fel, bár még mindig remegek és a könnycseppek folyamatosan peregnek az arcomon.
- Sajnáljuk, hogy nem tudtunk neked segíteni. Megpróbáltuk, de nem ment - magyarázza, bár nem látom, hogy honnan jön a hangja. - Kénytelenek voltunk visszahozni téged.
Az ajtó közelebb ér és már azt is látom, hogy mihez tartozik. Az árvaház sziluettje egészen kivehető és amikor kinyílik az ajtó és kijön rajta a fény, a sötét alakokat is meglátom, akik ott várnak rám.
- Ne! Nem, kérlek, ne! - nézek fel, miközben elkezdek hátrálni, bár gőzöm sincs, hogy honnan jön a hang. - Kérlek, adjatok még egy esélyt, könyörgöm! Helyrehozom, amit elrontottam, kérlek!
Hiába sírok, hiába könyörgök és ígérgetek, már nem érkezik válasz. Megint magamra maradok. Pontosabban azokkal, akik az ajtóban már várnak rám. Hátrafelé mozgok, mégis csak közeledem a bejárathoz és a kezek kinyúlnak értem azon. Mindenhol hozzám érnek, ott is, ahol nem akarom és nem érek semmit azzal, hogy menekülni próbálok. A szemem ég, a testem lángol ott, ahol a kezek megérintenek, a fejem zsong és hiába visítok, olyan, mintha egy hangszigetelt szobába zártak volna be. Hisztérikusan csapkodni kezdek a levegőbe, de mit sem érek, maguk alá gyűrnek és végképp elvesztem az irányítást a testem és minden más fölött, fulladozni kezdek, mintha minden oxigént kiszívtak volna belőlem.
Levegőért kapkodva riadok fel az ágyamban.
Az arcom nedves, mintha a valóéletben is sírtam volna, a homlokomon izzadság cseppek gyöngyöznek, a szívem zakatol a mellkasomban, a tüdőm még több oxigénért könyörög és a testem remeg.
- Csak egy álom volt - suttogom magam elé, de nem vagyok eléggé jó állapotban ahhoz, hogy ezt fel is fogjam.
Ösztönösen végignézek a szobában, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még mindig az új lakásunkban nekem osztott hálóban fekszem, ahol lefeküdtem, miután hazajöttünk a srácoktól. A fal színe stimmel, ahogy a képek is azon. Az ágynemű is az enyém és a szobában csak én vagyok, nem úgy, mint az árvaházban, ahol többen aludtunk együtt.
Ahogy szépen lassan kezd távozni a köd az agyamról, engem úgy kezd fojtogatni megint a sírás. Még mindig érzem a kezeket a testemen és érzem a magány jeges leheletét a lelkemben.
Borzalmas állapotban vagyok és mivel már biztos átléptük az éjfélt, tudom, hogy nem lenne szabad meglépnem, amire készülök, de a kezem azelőtt mozdul, hogy felfognám azt. Mielőtt észbekapnék, már a szekrény felé nyúlok és tárcsázom Harvey számát.
A számat rágva várom, hogy felvegye, érzem, hogy már vérzik is az alsó ajkam a fogaimtól, de nem tudok leállni, csak ez tartja vissza a könnyeimet. A fizikai fájdalom eltereli a figyelmem a lelkiről. Sosem bántottam magam komolyabban, de a szám rágása és a körmöm bőrömbe vájása nem idegen számomra. Ezekkel fogtam vissza mindig a sírást az árvaházban.
Már kezdem feladni, hogy Harvey válaszol, így elveszem a telefont a fülemtől, hogy kinyomjam, amikor felcsendül a hangja a vonal túlvégén.
- Halló? Eve, mi a baj?
Megremeg az alsó ajkam a gyöngéd hangjától és elönt a bűntudat, amiért felvertem hajnalban.
- Harvey... - nyelek nagyot, hogy ne remegjen úgy a hangom.
- Kicsim, mi történt?
Ahogy kimondja a becenevet, képtelen vagyok parancsolni a könnyeimnek.
- Harvey... - kezdem újra - le tudnál jönni a garázsba, kérlek?!
Először arra számítok, hogy ki fog akadni és rám rakja a telefont, vagy elküld melegebb éghajlatra, de egyiket sem teszi. Helyette hallom, ahogy mozgolódik, majd a válasza is megérkezik:
- Máris megyek.
- Köszönöm - suttogom alig hallhatón, mielőtt kinyomnám a telefont.
Még mindig remegek, amikor kimászom az ágyból és elindulok lefelé a garázsba, de a könnyeimet próbálom visszaszorítani, miközben realizálom, hogy mit is tettem. Baj volt és Harvey-t hívtam, pedig vissza is feküdhettem volna, vagy vehettem volna egy fürdőt, hogy lehiggadjak. Ehelyett csak arra vágyom, hogy Harvey az erős karjaiba zárjon és megnyugtasson. Képes vagyok teljesen csapzottan, megduzzadt szemekkel és remegő lábakkal, mezítláb lesétálni a garázsba az éjszaka közepén, nem foglalkozva azzal, hogy ki láthat meg minket, hogy magamba szippanthassam az isteni illatát és hagyjam, hogy azt mondja, hogy minden rendben lesz.
Minderre néhány héttel ezelőtt sehogy nem tudott volna rávenni senki és semmi. Most viszont ösztönösen teszem meg. Az az egyezség Harvey-val mindent megváltoztatott bennem és köztünk és ez a tettem realizálja bennem azt, amit eddig igyekeztem letagadni: szükségem van Harvey-ra. És ami a meglepőbb, hogy ettől életemben először, nem érzem magam gyengének. Nincs bennem az, hogy kicsit is gyönge leszek, csak mert szeretném magamhoz ölelni őt és amiért arra vágyom, hogy az ő szájából halljam, hogy nincsen semmi baj. A félelem nem múlik el csak úgy azzal kapcsolatban, hogy egy nap elhagyhat, de jelenleg ez eszembe sem jut, mintha ez nem lehetne opció, pedig az álmom éppen másra figyelmeztetett.
- Harvey! - lépek be a garázsba, ahol már ég a lámpa.
A fiú azonnal felkapja a fejét, majd hozzám siet és a karjaiba zár.
- Itt vagyok - simogatja a hátam, szorosan magához ölelve. - Itt vagyok, kicsim. Itt vagyok - suttogja a fejem búbját puszilgatva.
Eddig a pontig tart az összeszedettségem, sokadjára is eltörik a mécses és szipogva fúrom az arcom az erős mellkasába, amit semmi nem takar. Azonnal jött, nem bajlódott öltözködéssel és ettől a ténytől valami megremeg a gyomromban.
- Kérlek, ne engedj most el - kapaszkodom a karjaiba, mintha minimum tőle függne az életem.
Jelenleg úgy is érzem magam, de ahogy simogatja a hátam, az álom utáni hideg érzés eltűnik és melegségbe kezd átfordulni.
- Soha - rázza meg a fejét és az egyik kezével finoman a térdem alá nyúlva felemel és a kanapéhoz visz, majd az ölébe húzva leül rá. - Mi történt? Rosszat álmodtál?
- Nem csak egy álom volt - hunyom le a szemeim és még jobban hozzábújok.
A pézsma illat, ami árad belőle, eltömíti a pórusaim és szép lassan lenyugtat annyira, hogy ne remegjek már tovább.
- Hogy érted, hogy nem csak egy álom volt? - kérdezi és a fejem búbjánál érzem, hogy lenéz rám.
Összeszorítom az ajkaim, ahogy átgondolom azt, amire készülök. Egy kis hang a fejemben azt kántálja, hogy ne csináljam, ne avassam be Harvey-t a múltam részleteibe, mert azzal még közelebb engedem magamhoz és mert kicsúszhatnak olyan dolgok is a számon, amik miatt esetleg megharagszik rám. De egy másik hang azt hajtogatja, hogy tegyem meg. Harvey soha nem éreztette azt velem, hogy kevesebb lennék, vagy bármiért szégyenkeznem kéne. Nem ítélkezik az ágyban való vágyaim és viselkedésem felett, nem néz le a titkolózásaim miatt, nem mondott soha egy rossz szót sem rám, vagy a tetteimre. Hiszen még a bátyámmal kapcsolatban is támogat, csupán annyit kér, hogy vigyázzak magamra, de ez igazán kis kérés ahhoz képest, hogy a vérszerinti családomról akarok megtudni többet. Ráadásul hihetetlenül türelmes velem, soha nem erőltette, hogy nyíljak meg neki, azt mondta, hogy annyit osztok meg vele, amennyit akarok és ő várni fog rám, mert bizonyítani akar nekem. Bizonyítani, hogy méltó arra, hogy megbízzak benne.
Hát, sikerült neki. Nem hittem, hogy az egyezségünknek, aminek a célja az ihlet szerzés és a frenetikus szex lett volna - még ha Harvey azt is mondta, hogy nem azért találta ki, mert le akart fektetni - majd idevezet, de megtörtént. És én most azon kapom magam, hogy teljesen megbízom Harvey-ban és remélem, hogy mindezek után sem fog másképp nézni rám.
- Mielőtt bármit is mondok - nézek fel rá - meg kell ígérned, hogy nem fogsz sajnálni.
Nem akarom, hogy sajnálatot lássak a szemében. Azt akarom, hogy továbbra is vágyakozva, perzselő tekintettel nézzen rám. Hogy ne a nehéz sorsú árvát lássa, ha rám néz, hanem azt a nőt, aki teljesen elveszi az eszét, mint eddig.
- Megígérem - nyel nagyot és az arcomat a kezébe véve, elkezdi törölgetni a könnyeim.
Még egyszer, az alsó ajkam beharapva átgondolom, hogy mire és készülök, de ahogy mélyen Harvey szemébe nézek, amiből őszinte melegség és érdeklődés sugárzik, nem gondolom meg magam.
Megérdemli, hogy megtudja, miért rángattam ki az ágyból hajnalban, eleget volt már türelmes.
- Mielőtt örökbefogadtak volna a szüleid - kezdem a kelleténél sajnos lényegesen vékonyabb hangon - volt egy család, akik eljöttek az árvaházba - nyelek nagyot, hogy eltűntessem a gombócot a torkomból, de az csak nagyobb lesz és még jobban fojtogat. - Egy pár évvel korábban, olyan tíz éves lehettem nagyjából. Eljöttek és ismerkedtek az ottani gyerekekkel, örökbe akart fogadni valakit. Konkrét indokot nem tudtak mondani, hogy miért, ami Mrs. Bensonnak már alapból nem tetszett. Az ottani fő nevelőnő - magyarázom neki az értetlen pillantását látva. - Ő mindig azt vallja, hogy egy gyereknek csak akkor lehet biztos, szerető otthona, ha a szülők valóban ezt akarják és tudják is, hogy miért. Végül is igaza is volt - szakad ki belőlem egy reszketeg sóhaj.
- Mi történt? - fürkészi az arcom, s kisimít belőle egy a könnyektől odatapadt tincset.
A hangja gyenge és rekedtes, amitől fájdalom hasít a szívembe, de már nincs visszaút és valahogy azt érzem, hogy az a helyes, ha befejezem a történetet.
- Engem választottak - remeg meg az alsó ajkam, így megint belemélyesztem a fogaim, hogy összeszedjem magam és ne törjek ki zokogásban ismét. - El is vittek magukkal, de tapasztaltad, hogy mennyire hosszadalmas idő, mire valaki hivatalosan is örökbefogadhat. Egy csomó papírmunka, idő, amíg összeszokik a család, egy rakat látogatás és ellenőrzés, egy... - elcsuklik a hangom, így veszek egy nagy levegőt. - Nagyon sok idő és munka, mindenkinek és lehet, hogy nem lesz pozitív a vége. Ennek a házaspárnak még nem volt gyereke - térek vissza a lényegre. - Velem próbálkoztak elsőnek, de baromira nem értettek hozzám. Nem voltam túl bőbeszédes, nem tudtam megnyílni nekik csak úgy, annyira ők sem próbálkoztak. Persze sok mindent megadtak. Elég... jól ment nekik a szekér, hatalmas házban éltek és rengeteg cuccot vettek nekem, megcsinálták az egyik szobát gyerekszobának, állati csicsás volt, de jól esett, hogy valaki ilyet tesz értem. Eleinte egészen jól mentek a dolgok, legalábbis én úgy éreztem, de aztán jöttek a konfliktusok. Nem viselték jól, hogy nem tudok megnyílni, ami sok veszekedéshez vezetett, amit még rosszabbul viseltem és csak még inkább bezárkóztam. Aztán, egy idő után megunták a dolgot - könnyezem be újra, de hevesen pislogva igyekszem visszatartani a könnyeimet. - Úgy döntöttek, hogy mégsem kérnek belőlem - nézek fel újra Harvey-ra, aki lélegzet visszafojtva várja a folytatást. - Úgyhogy visszavittek az árvaházba és félbeszakították az adoptálás folyamatát. Amikor realizáltam, hogy mi történt, teljesen összetörtem, mert kezdtem őket megszeretni, még ha nem is mutattam ki nyíltan. Napokig csak sírtam a sarokban és azt kerestem, hogy mi lehet a baj velem. Hiszen először a vérszerinti szüleim mondtak le rólam, majd a jövendőbeli családom. Vagyis akik a jövendőbeli családomat alkothatták volna. Tudtam, hogy az volt a baj, hogy nem nyíltam meg - kezdenek ismét folyni a könnyeim, hiába próbáltam visszatartani őket. - Tudtam, hogy velem volt a baj, de reméltem, hogy nem mondanak le rólam csak úgy, de rá kellett jönnöm, hogy engem csak elhagyni lehet.
- Kicsim, ez nem igaz - törölgeti tovább a könnyeimet a fejét ingatva. - Nem így van, ez...
- Annál, hogy valaki árvaházban nevelkedik, csak egy rosszabb van - folytatom félbeszakítva, mert ha végigmondja, amit akar, akkor biztos, hogy úgy elkezdek zokogni, hogy nem fogok tudni beszélni. - Ha valaki később kerül be, vagy ha valakit elvisznek onnan és visszakerül. A nevelőnők Igyekeznek mindenre figyelni, de borzalmas dolgok tudnak történni ott, Harvey. Vannak nagyon gonosz gyerekek és tinédzserek. Miután visszakerültem, egyesek szerettek azzal csesztetni, hogy mennyire értéktelen vagyok és... szörnyű dolgok történtek néha. Verekedések, komoly sérülések, zaklatások, amikor idősebb lettem... - megint elcsuklik a hangom és visszatér a remegés a testemben. - Voltak idősebb srácok, akik számára kifejezetten szemrevaló voltam. Ezt nem kellett sokáig eltűrnöm, mert a szüleid megmentettek, de... volt pár atrocitás, amit senkinek sem kívánok. Mrs. Benson nagyon vigyázott rám, de nem tudott minden pillanatban csak velem lenni. Mielőtt megkérdeznéd, nem - rázom meg a fejem, amikor szóra nyitja az ajkait - tettlegesség nem volt, legalábbis nem úgy. Csak tizenhárom voltam, amikor örökbefogadott a családod, nem is tudom, hogy miért tetszettem annyira a fiúknak, hiszen épphogy elkezdtek nőni a melleim - fonom össze a karjaim magam körül, mire Harvey a szabad kezével még szorosabban ölel magához. - Az első csókom úgy volt, hogy berángattak egy bokorba és lefogtak. A srác, aki meg akart csókolni, a nyakamnál fogva tartott, fojtogatott és nem tudtam elmenekülni, de ennél több nem történt aznap.
Érzem, hogy Harvey izmai megfeszülnek körülöttem, így gyorsan folytatom:
- Aztán megmentettetek. Álmomban mindez csapott össze most. Azt álmodtam, hogy a szüleidnek elegük lett belőlem és visszavittek, ahol már vártak rám a többiek és... a kezek... - megremegek, mert még mindig érzem a testemen. - Mindenhol hozzám értek és... annyira sajnálom, hogy felvertelek ilyen későn, de...
Teljesen összetörök, úgy elkezdek zokogni, hogy levegőt is alig kapok, miközben az arcom Harvey mellkasába fúrom.
Már túltettem magam azon, amit az árvaházban a fiúk által el kellett viselnem. Mind a kéretlen érintéseken, mind az undorító szavakon, az ütéseken, a gúnyolódásokon. De minden alkalommal, amikor ilyet álmodok, minden felszakad bennem és másnap általában egy romhalmaznak érzem magam. Hasonló volt aznap is, amikor a fiúk úgy jöttek át, hogy nem tudtam róla, hogy jönnek. Ilyenkor szívem szerint ki sem bújnék a takaró alól, de tudom, hogy rosszabb, ha bezárkózom. Viszont nem könnyű másnap úgy tenni, mintha minden rendben lenne, amikor éjjel az ember úgy ébred, hogy remeg, sír, nem kap levegőt és a saját izzadtságában fekszik, mert megelevenednek maga előtt a legnagyobb félmelmeinek sokasága.
- Shh, semmi baj - simogatja a hátam, s magunkra teríti a lenti takarót. - Nehogy bocsánatot kérj emiatt, hallod? Itt vagyok, nem történt semmi baj. Itt vagyok és mindig itt leszek - suttogja a homlokát az enyémnek döntve.
- Már érted, hogy miért vagyok ilyen rideg, érzéketlen p...
- Egyik sem vagy - szakít félbe gyöngéden. - Nem vagy sem rideg, sem érzéketlen. Eve, tele vagy érzelemmel. És mindazok után, amit elmondtál, már azt is értem, hogy miért vagy ilyen óvatos ezeknek az érzelmeknek a kimutatásával. Elképzelni sem tudtam volna, hogy ennyi mindenen mentél át.
- Akarsz valami őrültséget hallani, ami lehet, hogy kiborít majd? - kérdezem rekedtesen, szipogva.
- Mondj el mindent, amit csak akarsz - bólint.
- Mindezek ellenére... heti szinten visszajárok az árvaházba. Viszek ruhát, játékokat és néha édességet a kicsiknek és felolvasok nekik, az idősebbekkel beszélgetek, segítek nekik a tananyagban. Amikor nem mondtam el, hogy hova megyek nap közben, akkor valójában ott voltam. Nem mertem elmondani, mert nem akarlak bántani titeket a családoddal, hiszen befogadtatok és... nem tudom, hogy hogyan érintené ez Kaylát, vagy a szüleidet, vagy téged, de visszajárok.
Harvey néhány pillanatig hallgat, aztán a homlokomhoz hajol és puszit nyom rá.
- Az is a múltad. Mindaz, hogy visszamész még hozzájuk, segítesz nekik és törődsz velük, csak azt bizonyítja, hogy mennyire fantasztikus vagy. Egy igazi csoda. A legaranyszívűbb ember, akivel valaha találkoztam. Eszméletlen nő vagy, Eve és nem tudok elég hálás lenni, amiért az életed része tudok lenni.
Még soha, senki nem mondott nekem ilyen szépeket. Harvey azt hiszi, hogy én vagyok aranyszívű, de szerintem valójában ő az igazi csoda.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Harvey - fordulok vele szembe és a karjaim a nyakára fonva az arcomat a kulcscsontjához temetem.
- Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt - ölel úgy magához, mintha nem lenne holnap.
Jelenleg úgy is érzem, hogy nem lesz.
Nem akarom, hogy felkeljen a nap, nem akarom, hogy el kelljen engednem őt és ki kelljen szállnom az öleléséből. Talán Harvey az én tiltott gyümölcsöm és veszélyes játékot űzünk, és igen, megijesztenek az érzelmek, amiket kivált belőlem, ahogy a tény is, hogy elveszíthetem őt, de a részem lett és azt hiszem, hogy kezdek beleszeretni, pedig azt hittem, hogy én ilyenre képtelen vagyok.