Leszek az ihleted {+18}

19.

Harvey:
- A barátod, akiről meséltél - szólal meg Eve a mellkasomra hajtott fejjel, miután a többedik menet után is lenyugodtunk -, Troy... ő milyen volt?
Egy pillanatra fájdalom nyilal a mellkasomba. Nem hittem, hogy Eve fel fogja hozni ezt a témát ma. Mondjuk egy részem azt hitte, hogy egyáltalán nem fogja. De a fájdalom ellenére jól esik az érdeklődése.
- Most nyomtunk le több menetet is egymás után, az első randinkon vagyunk és te az egyik legjobb barátomra gondolsz? Ennyire béna voltam? - nézek le rá mosolyogva, de mielőtt bármit is mondhatna, válaszolok magamnak. - Áh, az lehetetlen, hiszen olyan hangos voltál, hogy csodálkozom, hogy még nem jött senki segítséget nyújtani.
-Ezt válaszra sem méltatom - ingatja meg a fejét, majd felnéz rám. - Első randink? - akad meg mégis egy kicsit.
- Miért, szerinted hagyom, hogy ennek ne legyen folytatása? - vonom fel a szemöldököm.
- Nekem nincs beleszólásom? - utánozza a mimikámat, de a száj sarka felfelé görbül.
- Te nem szeretnél folytatást? - kérdezem a vállára kis köröket írva és elégedetten konstatálom, hogy libabőrös lesz.
Eve egy pillanatra lesüti a szemeit és beharapja az alsó ajkát, de aztán visszanéz rám.
- Az attól függ. Válaszolsz a kérdésemre?
- Te sem válaszoltál arra, hogy ilyen béna voltam-e.
- Mert egoista vagy és válaszoltál magadnak - forgatja meg a szemét, de aztán komolyra vált. - Tényleg szeretném, ha mesélnél róla. Egy randin mind a két fél megnyílik a másiknak és mesél magáról. Én elmondtam, hogy hogyan döntöttem a bátyámmal kapcsolatban és azt mondtad, hogy támogatsz. Jó lenne, ha éreznéd, hogy nem csak te vagy itt nekem, hanem én is neked - néz mélyen a szemembe és a hangja egy kicsit elbizonytalanodik a mondat végére, de nem veszem magamra.
Már egészen kezdem megtanulni, hogy a bizonyos reakciók Eve-nél mit jelentenek. Ez az elbizonytalanodás és kissé elhalkulás nem ellenem szól és nem nekem, nem azért van, mert nem gondolja komolyan, hanem szimplán, mert ilyenkor magával is megharcol és még egyszer átgondolja mindazt, amit kimondott. De nem azért, mert nem biztos benne. Nála ez sokkal összetettebb. Ő ilyenkor azt mérlegeli, hogy mennyire volt jó ötlet kimondani és ez vajon milyen következményekkel járhat.
Bár néha kicsit bosszant, hogy hogyan tud reagálni a közeledésemre és az, hogy ő milyen szinten tart közeledni felém - lelkileg, mert testileg egyértelműen nem ijesztő számára -, de már azt is kezdem megtanulni, hogy ezt hogyan kezeljem. És így valahogy egyre könnyebb türelmesnek is lenni. Főleg, hogy megvan a maga gyümölcse, hiszen Eve közelebb van hozzám ma, mint eddig szerintem bármikor. Már az is hatalmas lépés volt, amikor a testvére felbukkanása után a karjaimban sírt és hogy velem osztotta meg azokat a gondolatokat és pillanatokat, amiket. És pontosan azért, mert tudom, hogy megéri várni és kivárni, ezért napról napra könnyebb türelmesnek lenni. Testileg már más tészta, mert ahányszor csak a közelében vagyok, alig bírok magammal, hogy ne érintsem meg, de ez a fajta vágy már évek óta kínoz.
- Én érzem, hogy te is mellettem vagy - simítok az arcára és finoman cirógatni kezdem azt. - Lehet, hogy te azt hiszed, hogy nem érzékelteted velem, de én tudom. Eve, a halála óta senkinek sem igazán beszéltem Troy-ról a családján kívül, de te ott voltál, amikor felemlegettem és valahogy akkor sokkal könnyebbnek tűnt elviselni a fájdalmat, ami a hiányával jár. Úgyhogy nem szeretném, ha azon agyalnál, hogy én vajon úgy érzem-e, hogy ez egy egyoldali dolog-e, mert nem. Még ha te nem is érzed, hogy mennyiszer ott vagy nekem és mennyi mindenben segítesz, akkor is így van. Annyira szeretném, ha néha úgy látnád magad, ahogy én látlak téged - fürkészem az arcát - és most nem a testiségre gondolok - rázom meg a fejem -, hanem lelkileg.
Eve hatalmasat nyel, ahogy egy kicsit feljebb támaszkodik. A sötét haja előre hullik, a vállát és a nyakát kezdi simogatni. Ha egy kicsit megmozdulnék, akkor a takaró lecsúszna róla és megmutatná a meztelen mellkasát, ami más esetben nem lenne ellenemre, de most ez nem a testiség ideje, úgyhogy lenyúlok és kicsit megigazítom a takarót rajtunk. Közben Eve úgy figyel, mint aki a lelkembe akar látni, de ő is megmutatja saját magát. Most kifejezetten a sebezhetőség csillog a sötétkék íriszeiben.
- Mi van, ha mindaz, amit te látsz bennem, az csak egy általád látni kívánt kép? - kérdezi halkan. - Ha azért látod bennem ezt, mert ezt akarod?
Annyira váratlanul ér a kérdése, hogy először reagálni sem tudok, szó szerint lefagyok. Soha nem gondoltam arra, hogy Eve, a lány, aki annyira biztos magában, mint szerintem még soha egyetlen nő sem az életemben, így tud gondolni magára és arra, ahogy én látom őt.
- Tudom, hogy mi az, amit látok - ingatom meg újra a fejem.
- Biztos vagy benne? - vonja fel az egyik szemöldökét.
Kicsit kezdem elveszíteni a fonalat. Az a kérdéséből egyértelműen kijött, hogy Eve nem feltétlen látja magát annyira pozitív fényben, mint ahogy én látom őt, de mégis miért kérdőjelezi meg azt, amit én mondok? Mégis mennyire állhat magához negatívan, pont ő?
- Miért kérdezed ezt? - vonom össze a szemöldököm értetlenül.
Eve beharapja az alsó ajkát, mielőtt válaszolna, aztán hatalmasat sóhajt.
- Én csak... tartok ettől az egésztől - hadarja el. - Tudom, hogy már elmondtad, hogy te nem tartasz semmitől kettőnkkel kapcsolatban és hogy úgy vagy vele, hogy ha ez komolyabbá változik, akkor komolyabbá válik, de... én tartok attól, hogy... tudod mit? Nem érdekes - kezd el felülni, de elkapom a vállát és finoman visszahúzom.
- Eve, beszélj hozzám - kérem, mélyen a szemébe nézve. - Ne zárkózz be, kérlek! Itt csak mi vagyunk, senki más nem törhet ránk, nem hallhat, nem zavarhat meg. Mondd ki, ami benned van, tudni szeretném, hallod? Csak akkor tudok segíteni, akkor tudok bármit is mondani, ha megosztod velem azt, ami abban a gyönyörű fejedben van.
- Még soha nem mondtam ki senkinek azt, hogy szeretem - remeg meg a hangja. - Tudom, hogy mi nem tartunk ott és lehet, hogy nem is lesz belőle semmi olyan, de... de félek attól, hogy esetleg neked elkezdenek érzéseid ébredni felém, én pedig nem tudom viszonozni vagy nem tudom kimondani vagy.... nem is tudom, hogy mit kellene éreznem, az első barátommal való szakítás még csak meg sem rázott, pedig állítólag az első kapcsolatnak fájnia kellene, amikor végeszakad. És nem egoizmusból mondtam azt, hogy ha neked érzelmeid kezdenek támadni, csak te ki tudod mondani és mutatni az érzelmeid, én meg érzéketlen jégcsap vagyok és...
- Néha vegyél levegőt is! - szólok rá az arcát a két kezem közé fogva. - Lélegezz, mert feleslegesen hergeled magad.
Lehet, hogy még soha nem mondta ki - bár ezt azért kétlem, maximum nem szerelemből -, ezt nem tudom, hiszen nekem tényleg nem mondta még soha, de nem hiszem azt, hogy nem tudja, hogy milyen szeretni. Biztos vagyok abban, hogy ha Kaylának vagy a szüleimnek bármi baja esne, akkor Eve azonnal ott lenne és ki lenne borulva belül. Egy olyan ember miatt, akit legalább egy minimálisan nem szeretünk, nem akadnánk ki. De megkockáztatom, hogy ha velem történne valami, az is hatással lenne rá.
Sosem gondoltam rá, hogy így állhatna magához és most, hogy mindezt hallom, fájdalmat kelt a mellkasomban. Ez másfajta fájdalom, mint ami Troy miatt volt ott percekkel ezelőtt, de fáj. Nem akarom, hogy így álljon magához, amikor sokkal több van benne, mint azt ő maga hiszi és ezt nem azért gondolom, mert így akarom látni, hanem azért, mert egyszerűen tudom, hogy sokkal érzelmesebb, mint azt magáról hiszi.
- Bocsánat - vesz nagy levegőt és egy pillanatra lehunyja a szemét. - Csak nem akarok játszani veled. És nem akarom, hogy azt hidd, hogy ezt teszem.
- Eszembe sem jutott ilyen - rázom ismét a fejem. - Azt mondod, hogy jégcsap vagy és bajban vagy az érzelmekkel, de Eve, olyan érzelmeket jelenítesz meg a történeteidben, amikről az ember nem is hinné, hogy benne van, pedig de. Ráadásul olyan részletességgel írod le azokat, hogy amikor olvasom, ugyanazt érzem, amit a szereplőd. Ilyet nem tud akárki.
- Az más... az írás, nem a valóság - rágcsálja az alsó ajkát, mire a hüvelykujjammal finoman kiszabadítom azt a fogai közül.
- Ahhoz, hogy át tudd adni, tudnod kell, hogy milyen az érzés.
- Ezzel vitatkoznék, már akkor is írtam erotikus jeleneteket, amikor még egyáltalán nem volt tapasztalatom, csak olvastam más könyvekben.
Kiszakad belőlem egy sóhaj, mert van egy olyan érzésem, hogy az írással nem fogom tudni meggyőzni.
- Oké, akkor nézzük más szögből - simogatom az alsó párnáját. - Állítólag nincsenek érzelmeid és nem tudod, hogy milyen valakit szeretni, de aggódsz azért, hogy esetleg játszol velem, jól értem a dolgot? - kérdezem, mire Eve kissé bizonytalanul bólint. - Ugye tudod, hogy az aggodalom is érzelem?
- Igen, de...
- Ha valami történne velem, akkor az lenne rád hatással? - szakítom félbe.
Eve szemei először elkerekednek, ő pedig lefagy, de aztán azonnal reagál:
- Persze, hogy lenne - annyira határozottan mondja, hogy nekem forróság kezdi elönteni a bensőmet.
Gondoltam, hogy hasonló lesz a válasza, de tőle hallani egészen más erővel bír.
- És ha anyával vagy apával? Vagy Kaylával? Esetleg Maxine-nel?
Minden kérdésre átgondolja a válaszát, de aztán megint bólint.
- Biztos, hogy ki lennék borulva és segíteni akarnék - mondja ki lassan.
- Akkor tényleg úgy gondolod, hogy jégcsap vagy? - vonom fel a szemöldököm.
Már nem tűnik olyan biztosnak, úgyhogy folytatom:
- Azért, mert nem mondod ki, még a körülötted lévők érzik, hogy hogyan viszonyulsz hozzájuk. Elmondhatom, hogy én hogyan látom ezt? - akasztom össze újra a tekintetünket.
- Hallgatlak - biccent egyet és az állát a mellkasomra rakva kezdi az arcomat fürkészni.
Nem tudom, hogy ez annak a jele-e, hogy hisz nekem vagy csak elfogadja, hogy én így látom, de most nem is akarok ezen agyalni. Nem is érdekel annyira, mert Eve megosztott velem egy újabb belső gondolatot magáról és ez a tény annyira boldoggá tesz - még ha a megosztott dolog nem is volt pozitív és fáj -, hogy nem akarok azon agyalni, hogy Eve mit gondol most rólam. Főleg úgy, hogy tudom, hogy ő az a típusú lány, aki valóban átgondolja azt, amit mondanak neki és beismeri, ha nincs igaza.
- Szerintem megint túl sokat agyalsz. Rosszul látod magad, mert szigorúan állsz magadhoz és mert egy tapasztalat alapján ítéled meg önmagad. Már most a jövőn aggódsz, amikor most itt vagyunk - simítok ki egy tincset az arcából. - Ez most a mi esténk, de már azon pörögsz, hogy mi lesz hetek, hónapok vagy évek múlva.
- Sajnálom - süti le megint a szemeit.
- Nem kell bocsánatot kérned - nyúlok az álla alá és megemelem az arcát, hogy a szemébe tudjak nézni -, jól esik, hogy elmondtad mindezt, csak az fáj, hogy negatívan látod magad.
- Nem látom úgy magam - rázza meg a fejét. - Az önbizalmam nem roppant meg, most is tudom, hogy hogy nézek ki, tudom, hogy milyen hatással vagyok rád, hogy mik a képességeim, hogy... meg vagyok elégedve önmagammal, csak tudom, hogy az érzelmek nem az én terepeim.
- Dehát most beszéltük meg, hogy ebben nincs igazad - biccentem oldalra a fejem halvány mosollyal.
Eve percekig farkasszemet néz velem, némaságba burkolózva és én azt kívánom, hogy bár a fejébe látnék most, mert nem tudok róla leolvasni semmit. Már épp kérném, hogy beszéljen hozzám, amikor kifakad:
- Ez így nem fair!
- Micsoda?
- Az hogy.... hogy ennyire elgyengülök tőled, mert te is ilyen hatással vagy rám és melletted elhiszem mindazt, amit mondasz nekem!
Lehet, hogy nem kellene vigyorognom, de nem tudok parancsolni magamnak, mert Eve szavai simogatják az egómat és egyre több melegséggel látnak el.
- Akkor talán tényleg át kéne gondolnod a magadról alkotott képet és élni a mának, nem a jövőn aggódni. Szóval mi lenne, ha most visszafeküdnél a mellkasomra és csak élveznénk a kapott időt?
- De mesélsz nekem Troy-ról? Te is megnyílsz nekem? - kérdezi annyira vékony hangon, hogy visítani kezd róla, hogy tényleg érdekli és szüksége van arra, hogy én is adjak magamból egy darabot. - Tudom, hogy te mindig meg tudsz nyílni, de...
- Nem kell magyarázkodnod - adok puszit a homlokára.- Csak feküdj vissza és hagyd, hogy öleljelek közben.
Nem kell kétszer mondanom, Eve azonnal megteszi, amit mondok és szorosabban ölel, mint eddig szerintem valaha.
- Troy maga volt a jókedv - kezdem a vállát simogatva -, egyszerűen nem lehetett nem nevetni mellette. Szerintem kedvelted volna. Tuti, hogy egymás vérét szívtátok volna folyamatosan - szakad ki belőlem egy kacaj. - Tényleg mindig vidám volt és mindenkivel kedves, de ha arra volt szükség, hogy komoly témáról beszéljünk, akkor is számítani lehetett rá. Gondolkozás nélkül ott volt akár az éjszaka közepén is, ha felhívtad valamivel. Hétvégente dolgozott és hazaadott a pénzből, a szülei és a testvére odavoltak érte. A húga bálványozta. Troy olyan ember volt, aki hosszú és boldog életet érdemelt volna - fogom meg a szabad kezemmel Eve-ét, amivel nyugtatásképp a mellkasomat cirógatja, miközben belőlem ömlenek a szavak.
Mesélek neki közös sztorikat, hogy hogyan kerültünk bajba, hogy milyen volt a pályán, hogy mennyiszer lógtunk náluk a srácokkal. Csak mondom és mondom, Eve pedig csendben hallgat és támogat, én pedig rájövök, hogy ez életem egyik legszebb estéje és nem akarom, hogy vége legyen.