Leszek az ihleted {+18}

17.

Eve:
Kiskoromban sokat fantáziáltam arról, hogy milyenek lehettek a szüleim, hogy vajon volt-e testvérem, hogy mekkora házban élhettem volna és kire hasonlíthatok jobban, anyukámra, vagy az apukámra. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy elképzeltem, hogy egy nap rájönnek, hogy hiányzom, hogy hiba volt örökbeadniuk és visszakapom őket. Próbáltam mindenféle magyarázatot találni arra, hogy vajon miért adhattak örökbe. Volt, hogy azt képzeltem, hogy szuperhősök és azért adtak be az árvaházba, hogy engem megvédjenek a gonosztól, aki ellen harcolnak. Ez volt a kedvenc képzelgésem, mert ettől úgy éreztem magam, mint egy királylány, akit a biztonsága érdekében egy időre bezártak egy várba, ahonnan kiszabadul, mert visszajönnek érte, ha elmúlik a veszély.
Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy messze nem erről van szó, de voltak dolgok, amik nem változtak: továbbra is érdekelt, hogy van-e valahol egy testvérem és ha igen, akkor milyen és az is, hogy a szüleim milyen emberek lehetnek. Reméltem, hogy egy nap majd valahogy összesodor minket az élet. Ekkor már nem feltétlen azért, hogy visszakapjam őket, hanem, hogy feltehessem nekik a kérdéseimet. Azokból pedig volt bőven. Az árvaházban gyakorlatilag egy hosszú gyászon mentem át. Volt, hogy tagadtam és nem akartam elfogadni, volt, hogy dühös voltam, máskor hibáztatnom kellett valakit és miérteket gyártani és volt, hogy teljesen depressziós lettem. Amíg a Jensen család nem fogadott be, általában ezek között az alap hangulatok között ugráltam. Persze voltak jó pillanataim is és mielőtt bárki azt hinné, a nevelőnők bent az otthonban tündéri emberek voltak, imádtak engem és mindent megtettek azért, hogy segítsenek nekem mindezt feldolgozni, de nyilván nem pótolhattak egy igazi anyai ölelést mondjuk, vagy egy apa-lánya kapcsolatot, mint amilyen Kayla és Mr. Jensen közt van. Hálás vagyok azoknak, akik anno foglalkoztak velem és kitartottak mellettem és még hálásabb vagyok a Jensen családnak, hogy befogadtak és sajátjukként állnak mellettem. Ha ők nem lennének, akkor nincs kizárva, hogy még mindig azon lennék, hogy valahogy megtaláljam a vérszerinti szüleim. Miattuk már nem is gondoltam erre egy ideje és ezért nem is számítottam rá, hogy valaha megjelenik majd egy darabka a múltamból, ami igazán soha nem volt az enyém.
Amikor ma bementem kajálni egyet a kis falatozóba másra sem vágytam, csak egy csendes ebédre még az edzés előtt, de ez kábé három másodperc alatt megváltozott, amikor leültem az egyik asztalhoz, hogy megnézzem az étlapot és megláttam azt a fiút, aki annyira bámult az árvaházas látogatásomkor is. Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, vagy rosszul látok. Fel sem akartam fogni, hogy az valóban ő és próbáltam nem tudomást venni róla. Tényleg nagyon igyekeztem úgy tenni, mint akinek nem tűnik fel a fürkésző, sötétkék szempár, de egy idő után nem bírtam tovább és felnéztem az étlapról. Abban a pillanatban meg is bántam, mert ez felbátorította - mint megtudtam - Jamest, hogy odajöjjön hozzám. Ugyanazzal a mosollyal és laza intéssel indított, mint amit az árvaháznál kaptam és nekem megint összerántotta a gyomrom. Olyan volt, mintha a testem előre tudta volna, hogy baj lesz abból, ha szóbaállok vele, mégsem hallgattam a megérzéseimre és hagytam, hogy a kíváncsiság nyerjen. Azt hittem, hogy esetleg ismerjük egymást, hogy talán anno egy árvaházban voltunk és emlékezett rám, és azért jött oda hozzám. Már nem mintha nem lenne legalább olyan aggasztó, hogy követ, de azt talán még le tudtam volna kezelni, erre rám ömlesztett egy csomó információt, amire nem számítottam és teljesen kiborított.
Biztos, hogy ha most be kellene mennem a házba, akkor bezárkóznék a szobámba és nem jönnék ki holnapig, ami azt eredményezné, hogy a barátnőim annyira aggódnának, hogy a fiúkat is felhívnák, hogy valahogy rám törjék az ajtót és akkor magyarázkodhatnék nem kettő, hanem egyszerre négy embernek is, akik közül kettőt nagyon nem akarom, hogy ilyen állapotban lássanak. Inkább itt maradok Harvey karjaiban a garázsban és hagyom, hogy megnyugtasson, mert... beismerni is gáz, de nagyon jól esik, hogy itt van mellettem. A hétvége óta nem nagyon beszéltem vele és nem tudom, hogy véletlen volt-e, hogy pont akkor jött a falatozóba, de baromira örülök, hogy megtette, mert az ignorálásom ellenére is támogat engem. Egy kicsit szarul is érzem magam emiatt. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy csak kihasználom, mert nem erről van szó, szimplán csak a napokban igyekeztem egy kicsit magamra figyelni és rávenni magam, hogy ne lökjem el magamtól őt. És most akaratlanul is összetalálkoztunk, mégpedig abban a pillanatban, amikor szükségem volt rá.
- Megszakad a szívem, hogy így kell látnom - húz az ölébe finoman, amint leülünk a kanapéra a garázsban, én pedig a dzsekijét markolva temetem a nyakába az arcom, miközben próbálok nem úgy bömbölni, mint egy csecsemő.
- Sajnálom - suttogom gyengén, mire Harvey egy kicsit eltol magától.
- Te most komolyan bocsánatot kértél? - fürkészi az arcom a könnyeimet törölgetve.
- Igen - szipogok a szemébe nézve. - Napokra eltűntem, most meg rád terhelem ezt az egészet és azt mondtad, hogy ettől neked megszakad a...
- De ezt nem úgy értettem, hogy kérj bocsánatot - rázza meg a fejét hevesen. - Eve, csak... utálom, hogy így kell látnom, de nem azért, mert sírsz, hanem, mert fájdalmaid vannak. Lelkiek, de fájnak. Ha tőlem függne, soha nem sírnál - simogatja az arcom finoman, nekem pedig az áruló szívem hatalmasat dobban a mellkasomban a szavaitól.
- Tudom, hogy nem szép, hogy eltűntem napokra és most rád terhelem mindezt, én...
- Eve, ez nem teher. Sőt, tudod, hogy mennyire jó érzés, hogy megosztod ezt velem? Nyilván, ahogy azt mondtam is, annak nem örülök, hogy sírsz, de hatalmas megtiszteltetés, hogy melletted lehetek, mert tudom, hogy mennyire nehéz neked megnyílni, főleg előttem.
Ebben igaza van, tényleg az. Vagyis az volt, de valahogy egyre inkább kezd természetes lenni. És most valahogy eszembe sem jutna elküldeni, sőt, szinte szükségem van a jelenlétére, mert mellette azt érzem, hogy nem kell félnem a reakciójától. Valahogy tudom, hogy nem fog semmiért sem elítélni, bármit mondok is neki.
- Nem tudom, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet - hagyja el a számat egy reszketeg sóhaj. - Harvey, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy kihasznállak, mert ez nincs szándékomban, csak... kellett pár nap, de nem hittem, hogy James felbukkan és... most annyira jól esik, hogy itt vagy, hogy nem akartam, hogy bemenj a házba, de... teljesen szánalmasnak érzem magam, annyira sajnálom - temetem az arcom a kezembe a fejemet ingatva.
Harvey finoman megfogja a csuklóim, majd óvatosan elvezeti az arcom elől a kezeim és ismét összeakasztja a tekintetünket.
- Tudtam, hogy szükséged van egy kis térre - feleli komolyan - és nem is akartam rád akaszkodni, mert azt is tudtam, hogy neked a hétvége mekkora lépés volt. Nem érzem azt, hogy kihasználnál - rázza meg a fejét újra. - Te nem vagy olyan, aki kihasználja az embereket, még ha te ezt nem is hiszed el. Különben is, azért vagyok most itt, mert én úgy döntöttem. Azért, mert melletted akarok lenni, nem azért, mert te manipulálsz, vagy kihasználsz. Szükséged van most arra, hogy itt legyünk, nekem pedig eszemben sincs elmozdulni mellőled. Nem vagy szánalmas.
Annyira elöntenek az érzelmek, hogy mire észbe kapok, már Harvey nyakába vetem magam és abba fúrva az arcom hagyom, hogy a könnyeim azon fussanak le, egyenesen Harvey bőrére.
- Nem hiszem el, hogy felbukkant a bátyám - suttogom reszketeg hangon. - Mi van, ha nem is mond igazat és valójában csak egy elmebeteg, aki követ? Mi van, ha igazából semmi közünk nincs egymáshoz és mindent csak kitalált?
Harvey szorosan ölel magához, mint akinek tényleg eszében sincs elengednie és közben finoman simogatja a hátamat.
- Mit mondott neked? - kérdezi kedves, gyöngéd hangon.
- Elmondta, hogy James Blake-nek hívják és, hogy ő a bátyám. Azt mondta, hogy a szüleink... - elcsuklik a hangom, ahogy felelevenítem a beszélgetést. - Hogy a szüleink két éve haltak meg autóbalesetben és ő azóta engem keres. Azt mondta, hogy anno azért adtak be anyáék egy árvaházba, mert nagyon rosszak voltak a körülmények... - tör rám egy újabb sírás hullám. - Sok részletet nem árult el, csak nagyon felszíneseket, de... de azokat mind rám ömlesztette és én most nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel - kapaszkodom úgy Harvey vállaiba, mintha azok tartanának meg a teljes összeomlással szemben. - Megadta a számát is, hogy keressem őt, amikor csak akarom. Azt mondta, hogy idővel ő is jelentkezik majd, mert meg akar ismerni.
Annyi gondolat és érzés kavarog bennem, hogy kezdem úgy érezni, hogy bármelyik pillanatban összenyomhatnak engem. Elméletben - bár kérdéses, hogy valóban igazat mondott-e James - megtaláltam a bátyámat. Az egyetlen embert, akitől válaszokat kaphatok az évek óta előttem lebegő kérdésekre. Van valaki, aki mesélni tud az okokról, amiket kerestem éveken át és azt is megtudtam, hogy van valahol családom. Aztán jött a hideg zuhany és kiderült, hogy a szüleim meghaltak. Nem mondta el a részleteket, de azt igen, hogy már nem élnek. És talán szörnyeteg vagyok, de az egyetlen ok, amiért ez lever a lábamról az az, hogy nem beszélhetek velük, hogy nekik is feltegyem a kérdéseim. Mást nem tudok érezni, mert... soha nem ismertem őket és ők voltak azok, akik lemondtak rólam. Elhiszem, hogy talán rossz körülmények között éltek akkor, amikor én megszülettem, de akkor is lemondtak rólam, viszont a bátyámról nem. Hogyan tudnék gyászolni valakiket, akiknek soha nem is kellettem, akiket nem ismertem? Hogy kellene viszonyulnom a tényhez, hogy azok, akik miatt lettem, de nem is tudtam, hogy kik ők, már nincsenek? Talán le kellene vernie a lábamról ennek a tudatnak, de ahányszor James a "szüleink"-nek hívta őket, az én fejemben Mr. és Mrs. Jensen arca jelent meg. Engem ők neveltek és - lehet, hogy nem a születésemtől kezdve - de szinte mindent nekik köszönhetek az árvaház utáni életemből.
- Te akarsz vele kapcsolatot létesíteni? - érkezik az újabb kérdés és érzem, hogy szorosabban ölel.
Beharapom az alsó ajkam, ahogy elgondolkozom ezen és ettől a számat fémes íz önti el. Túlságosan szétrágtam a kocsiban, úton idefelé, ahogy igyekeztem nem sírni és megemészteni mindazt, ami a nyakamba szakadt úgy tíz perc alatt.
- Nem tudom - felelem végül, percekig tartó mérlegelés után. - James az egyetlen ember, aki választ adhatna azokra a kérdésekre, amik évek óta bennem vannak, de már nem vagyok biztos abban, hogy akarok választ kapni azokra a kérdésekre. Azóta sokminden megváltozott. Örökbefogadtak a szüleid és lett egy otthonom. Mióta hozzátok kerültem, nagyon ritkán jutott eszembe mindaz, ami anno az árvaházban nyomasztott, sőt, az utóbbi időben egyáltalán nem. Nem tudom, hogy mennyire lenne jó olyan dolgokat bolygatni, amik igazán soha nem voltak az enyéim - kezdem újra az alsó ajkamat rágni, mert újabb érzelem érkezik az így is kavargó érzelmek közé.
Valami, ami talán a magány legmegfelelőbbje. Van egy múltam, a vérszerinti bátyámmal és szüleimmel, de ők soha nem voltak az enyéim igazán, nem ismertem őket; van egy olyan múltam is, amiben nincs senkim a nevelőnőkön és az árvaházi gyerekekeken kívül, akik szintén nem voltak igazán az enyéim és nem is volt minden pillanatom velük jó... és van egy jelenem, amivel nem tudok úgy azonosulni, ahogy kellene. Évek óta a Jensen családdal élek, mégsem tudom az örökbefogadó szüleimet anyának és apának hívni és Kaylát is előbb hívom barátnőmnek, mint húgomnak, vagy nővéremnek, Harvey pedig aztán végképp nem a bátyám számomra. Nem tagadom, hogy a jelenem az én hibám is, de most ezzel szembesülve, baromi egyedül érzem magam.
Harvey lassan az ajkamra simít és óvatosan kiszabadítja azt a fogaim fogságából, majd cirógatni kezdi.
- Ez most nagyon sok egyszerre - szólal meg újra gyöngéden. - Mindenkinek nagyon sok lenne, normális, hogy így kiakadsz, de ne feledd, hogy ki vagy. Te vagy Eve Blake, a lány, aki mindig irányítja a dolgokat, nem őt irányítják. A lány, aki soha nem tesz olyat, amit ne akarna. Most se hagyd, hogy ilyen helyzetbe kényszerülj - rázza meg a fejét. - Ha nem akarod vele felvenni a kapcsolatot, akkor ne tedd, ha viszont válaszokat akarsz, akkor ne félj feltenni a kérdéseid neki.
Lehet, hogy így van, sőt, tudom, hogy igaza van, hiszen általában soha nem teszek olyat, amit nem akarok és tényleg igyekszem mindig én irányítani a dolgokat. Éppen ez a baj. Hogy ez most valami nagyobb nálam, amit nem tudok csak úgy irányítani és ezért érzem azt, hogy elsodor.
- Viszont - folytatja néhány pillanat után - most első sorban adj időt magadnak, mielőtt döntesz. Hagyd, hogy fel tudd dolgozni mindazt, ami történt és utána cselekedj csak.
- Egy valamit biztosan tudok - törlöm meg a szemeim, s nagyot nyelek.
- Micsodát? - fürkészi az arcom.
Újabbat nyelek, hogy megtaláljam a hangom, mert amit mondani készülök az nekem nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik másoknak.
- Örülök, hogy itt vagy most velem - nyögöm ki egy reszketeg sóhajjal. - És nem akarom, hogy ez egyelőre elmúljon.
Harvey ajkai halványan felfelé görbülnek.
- Gyere, bújj ide! - húz megint magához finoman, én pedig túlságosan kimerült és megtört vagyok most ahhoz, hogy incselkedjek vele.