Leszek az ihleted {+18}

27.

Harvey:
- Kérhetek tanácsot? - néz rám a húgom kimerülten, amikor másnap együtt ebédelünk két óránk között.
Fejben cseppet máshol járok. Ott még mindig a garázsban ülök a bevitt kanapén, Eve-vel a karjaimban és élvezem a nyugodt pillanatot, miután a lány, aki azt hitte, hogy nem képes szeretni, bevallotta, hogy elkezdett érezni irántam valamit. Tudom, hogy Eve-nek ez mekkora lépés is volt lélekben és hogy milyen nehéz lehetett éppen ezért ez a számára. Pontosan ezért értékelem még jobban az egész estét vele és mindazt, amit mondott és tett értem. Hihetetlen, hogy képes volt lefoglalni egy kis szobát kettőknek a hétvégére, csak hogy elvonulhassunk. Eddig is biztos voltam benne, hogy Eve fantasztikus, de a tegnap esti vallomásaival és a kis tervével, olyan forróságot indított meg bennem, amit szerintem még soha életemben nem tapasztaltam. Már a puszta emléktől is hevesebben kezd verni a szívem és mosolyra görbülnek az ajkaim.
Viszont ahogy ránézek Kaylára és meglátom, hogy mennyire fáradtnak tűnik, azonnal visszacsöppenek a jelenbe és a melegség helyét a mély aggodalom veszi át. Kayla az a típusú lány, aki szeret adni magára. Élvezi, ha kisminkelheti magát és látja az embereken, hogy valami szépet látnak. Ugyanis elfogultság nélkül mondom, hogy a húgom - a pasik miatt nagy bosszúságomra - gyönyörű nő. És mindezt csak kiemeli általában egy finom sminkkel, csinos öltözékkel és valami extrás hajjal. Ma is szép, de most egyértelműen virít róla a fáradtság. A szemei nem csillognak olyan pajkosan, mint alapjáraton és a kék szempár alatt kisebb karikák is húzódnak. Arról nem beszélve, hogy a tartására sem figyel úgy, mint általában. A vállai előre esve jelzik, mennyire nem érez magában semmilyen energiát.
- Mi a baj? - kezdem azonnal az arcát fürkészni. - Ugye nem Kevin bántott meg?
- Kevin? - kérdez vissza látványos meglepettséggel. - Nem, dehogyis, éppen ellenkezőleg. Ő próbálja tartani bennem a lelket. Ő is - teszi hozzá. - Eve és Maxine is nagy segítség - ismeri be halkan, amitől nekem kicsit feszíteni kezd a mellkasom.
Tudom, hogy Kayla már felnőtt ember és így a mi kapcsolatunk is átalakul. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy szeretné is bizonyítani, hogy képes megállni a saját lábán, de én akkor is a bátyja vagyok. Szeretném, ha tudná, hogy attól még, mert idősödünk, támaszkodhat rám. Persze, értem én, hogy azt hiszi, hogy még mindig úgy gondolom, hogy kislány. Nyilván lesz egy részem, amelyik soha nem lesz képes elfogadni, hogy már nem a kishúgom. Vagyis az, csak teljesen másképp. Nem nézek rá kislányként, látom, mennyire fantasztikus felnőtt nővé érik, de mélyen belül nekem mindig a kishúgom lesz, képtelen leszek másképp nézni rá. Ez egy olyan dolog, amit csak az idősebb testvérek érthetnek meg. Viszont nem akarom, hogy ez a tény éket verjen közénk. Szeretném, ha hozzám is jönne, ha segítség kell neki és nem az utolsók között.
Igyekszem tartani magam, de akaratlanul is kicsúszik a számon ezzel kapcsolatban egy megjegyzés:
- Ugye tudod, hogy engem sem kell az utolsó pillanatig kihagyni a dolgaidból?
A hangomban nincs semmi támadás, mert nem is annak szánom. Szimplán egy kérdés, amire amíg válaszol, a szorítás a mellkasomban felerősödik.
Kayla szemei elkerekednek a szavaimtól és azonnal átnyúlva az asztalon, megfogja a kezem, majd finoman meg is szorítja azt.
- Persze, hogy tudom. És nem is akartalak kihagyni. Éppen ezért kérek most tanácsot. Csak reméltem, hogy meg tudom oldani. A lányok nyilván szembesültek az állapotommal, hiszen egy fedél alatt vagyunk, meg amúgy ők is hasonló állapotban vannak. Kevinnel pedig, mivel mostanában még több időt töltünk együtt, beszélgettünk erről. De nem akartalak kihagyni téged sem semmiből. A bátyám vagy. Néha az agyamra mész a túlféltéseddel - mosolyog rám halványan - de azért szükségem van rád.
A testemben uralkodó görcs szépen lassan kienged. De csak részben, mert a szavai nem segítettek abban, hogy ne aggódjak érte. És ha már itt tartunk, a mondandója után Eve-ért és Maxért egyaránt.
- Pontosan milyen állapotról beszélünk? - kérdezem óvatosan. - Mi a baj? - ismétlem, miközben én is finoman megszorítom a kezét.
Lehet, hogy a lányok sokszor szívják a vérem, amiért szerintük én túlaggódom a dolgokat és túlságosan féltem őket, de ez ellen nem tudok tenni. Ha tudom, hogy valamelyikőjüknek baja van, akkor ösztönösen bármit megadnék azért, hogy jobban legyenek.
- Nyugalom, ne nézz így rám, semmi komoly - válik kicsit szélesebbé a mosolya a húgomnak. - Csak eszméletetlenül kimerültem - szakad ki belőle egy reszketeg sóhaj. - Annyira, hogy mostanában, mindegy, mennyit alszom, nem érzem magam kipihentnek. És ettől a motivációm is fogy. Valamelyik nap még azt is megkérdőjeleztem, hogy fogom-e egyáltalán bírni ezt az egészet hosszútávon.
- Fogod - szólok közbe teljes meggyőződéssel, mielőtt folytathatná. - Ebben teljesen biztos vagyok. Néha mindenkinek vannak mélypontjai, ezzel nincs is semmi baj.
- Neked is vannak mélypontjaid? - kérdezi olyan félénken, mintha arra kérdezett volna rá, hogy nem akarom-e abbahagyni a hokit.
Nem lep meg teljesen ez a reakció, mert Kayla valamiért kicsi korunk óta úgy néz rám, mintha sérthetetlen lennék. Pedig pontosan tudja, hogy mennyire szétestem Troy halálakor. Nyilván jól esik a részéről ez az egyfajta felnézés rám, de mindig féltem, hogy emiatt azt hiszi, hogy neki egyáltalán nem szabad szétcsúsznia. A szüleink sosem különböztettek meg minket, semmilyen formában sem. Nem mondták azt, hogy az egyikünk jobb, mint a másik vagy erősebb, esetleg tehetségesebb. Mind a hármunkat ugyanolyan szeretetben nevelték és mindegyikünkre egyformán büszkék, ezt mind tudjuk. De az emberben ettől függetlenül is ki tud alakulni olykor kétely és bizonytalanság, ha akaratlanul is, de összehasonlítja magát egy másik személlyel. Márpedig néha a testvérek önkéntelenül is versengenek egymással. Nem azért, hogy bántsák egymást, hanem mert ez ösztönösen jön egy-egy szituációban. Viszont én nem akarom, hogy Kayla egy kicsit is elbizonytalanodjon magában miattam.
- Persze, hogy vannak - bólintok a nyomatékosítás kedvéért. - Olykor mindenkinek vannak. Nekem is el szokott jönni az a pont minden egyes szemeszterben, amikor azt érzem, hogy nem megy tovább. Hogy ha pisztolyt fognak a fejemhez, akkor sem fog menni. Sőt, néha edzésen is ezt érzem. Van, hogy annyira nincs kedvem felvenni a korcsolyát és a felszerelést, hogy azt gondolom, hogy inkább csepegtetnék citromot a szemembe, minthogy megint felmenjek a jégre játszani - mesélem, mire Kaylából kiszakad egy kis kacaj. - De aztán - biccentem oldalra a fejem, mélyen a szemébe nézve - emlékeztetem magam arra, hogy miért csinálom. Hogy mi a célom és miért szeretem csinálni. Beözönlenek a csapattársaim az öltözőbe, elkezdjük szívni egymás vérét és minden átalakul bennem. Vagy az órán rátérünk egy olyan témára, ami még jobban érdekel, ami emlékeztet, hogy mi a célom a tanulással és rájövök, hogy miért csinálom mindezt. Persze nem mondom, hogy ez néha nem csak átmeneti, vagy hogy pár nappal később nem tűnhet el megint a kedvem akár az edzéshez, akár a tanuláshoz, de ezek legtöbbször csak periodikusak. Amikor sikerül tényleg tovább lendülnöm a mélyponton, akkor már nincs gond. Viszont szinte minden félévben előfordult már velem is egy-egy nehezebb időszak, amikor még azt is megkérdőjeleztem, hogy biztos jó ötlet-e, ha folytatom az egyetemet. Éppen ezért tudom, hogy te is túl fogsz tudni lendülni ezen - szorítom meg finoman a kezét megint és látom, hogy a szavaim tényleg megnyugtatják valamelyest.
Néhány pillanatig gondolkodik valamin. Olyan, mint aki azt mérlegeli, hogy tovább feszegesse-e a témát, vagy sem. De aztán megint megszólal:
- Szerinted nekem mi segítene azon, hogy továbblendüljek ezen? Hogy vissza tudjam szerezni az önbizalmam és a motivációm? - kérdezi nagyot nyelve.
Megszakad a szívem, amiért így kell látnom. Nem sok dolgot tudok nehezebben elviselni annál, hogy a szeretteimet rossz állapotban lássam - akár fizikai, akár lelki - és ha ez a szerettem a húgom, akkor ez a kín még tovább nő. Lehet, hogy jelen pillanatban nincs hatalmas probléma, de Kayla úgy éli meg, hogy igenis rosszul van. Ez a tudat pedig nem kicsit csinál ki engem.
- Kezdésképp, próbálj meg megnyugodni. Tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, de le kell higgadnod, hogy utána emlékeztetni tudd magad, hogy miért is csinálod ezt. Kayla, kicsi korunk óta tudod, hogy tanár akarsz lenni és ebben az elhatározásodban soha nem inogtál meg - rázom meg a fejem - és ezért nagyon büszke vagyok rád. Emlékeztesd magad rá, hogy miért szeretnél tanár lenni. Hogy mi az oka annak, hogy ebbe belevágtál és miért szereted annyira. Emellett pedig próbálj meg minél többet pihenni. Lehet, hogy ezt most viccnek gondolod, de komolyan mondom. Tudom, hogy szoktál erre figyelni, de éjszakánkét feküdj le előbb. Nem baj, ha nem tudsz aludni, elég, ha fekszel a sötétben telefon és miden nélkül, hogy az agyad pihenni tudjon. Persze ilyenkor rendesen meg tud indulni az ember fantáziája, de próbálj meg meditációs zenét hallgatni. Az régen mindig segített neked. Minél előbb fekszel le, annál többet pihen az agyad és ez hat a lelki állapotodra is később. Mindezen túl pedig, fordíts időt magadra. Mindenre, ami boldoggá tesz. A kori, a barátaid, a bátyád - kacsintok rá, amitől hallat egy kis kacajt - és Kevin. Hétvégén szórakozz egy kicsit. Kevin említette, hogy szeretnétek kettesben valami programot szervezni - biccentem oldalra a fejem. - Élvezd ki minden pillanatát és töltődj fel belőle. Apróságnak tűnhet, tudom. De az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy az élet apróságai, az apró örömök, mekkora hatással is bírnak ránk. Hogy mekkora erejük van a saját boldogságunkra nézve is. Koncentrálj ezekre a kis örömökre is, mert néha csodákra képesek - mosolygok rá biztatólag. - És higgy nekem, amikor azt mondom, hogy százszázalékig biztos vagyok abban, hogy túl fogsz jutni ezen a mélyponton. Ha pedig bármiben tanács kell, ne félj megkeresni, rendben? Akár az éjszaka közepén is hívhatsz, a húgomnak mindig fel fogom venni a telefont, tök mindegy, hogy éppen, mit csinálok - adok puszit a kezére, amitől a halvány mosolya kicsit erősödik.
Lassan megnedvesíti az ajkait a nyelvével és épp szóra nyitná a száját, hogy válaszoljon, amikor a barátaink az asztalhoz lépnek és Taylor teljesen felháborodottan megrázza a fejét.
- Nem hiszem el, hogy nem jössz el a meccs utáni bulira - mered szigorúan Eve-re, aki látványosan jól szórakozik a barátom kiakadásán.
Kayla még egyszer megszorítja a kezem, mielőtt a többiek leülnek mellénk és Kevin átkarolná a húgomat, aki látványosan még jobban megnyugszik, miközben az egyik legjobb barátomhoz bújik. Ahogy nézem őket, az ajkaim önkéntelenül is elindulnak felfelé. Mióta a papa megjegyezte, hogy Kevin pillantása egyértelműen elárulta az érzéseit Kayla iránt, azóta nem tudom nem látni a dolgot. Meg azt sem, hogy mennyire boldoggá teszik egymást. Kevin, miközben elmondta, hogy szeretné a hétvégén Kaylát elvinni valahová, hogy kettesben lehessenek, épp csak nem ugrált örömében a nappaliban. Viszont határozottan jó így látni. Mind a kettőjüket.
- Sziasztok! - köszön nekünk Eve, miközben leül, majd vissza is néz Taylorra. - Pedig ez van, szépfiú. Már jóval ezelőtt elígérkeztem az egyik szaktársamnak, így ki kell hagynom a bulit. De a meccsen ott leszek - ígéri.
- Hallatlan! - rázza meg a fejét hevesen Taylor. - A gerlepár nem jön, mert turbékolnak, te meg a szaktársad miatt rázol le minket. Miért nem hozod el őt is? Biztosan jól érezné magát.
Csak fél füllel hallgatom a vitát, mert nem bírok magammal és kísértem a sorsot. Előveszem a telefonom és üzenetet írok a velem szembe ülő Eve-nek.
Én: Nem tudom elfelejteni, mennyire jó volt tegnap este a karjaimban tartani. Alig várom a hétvégét, hogy megint magamhoz ölelhesselek.
Eve mobilja megrezzen, de valószínűleg tudja, hogy miattam jött értesítése és nem is kelt gyanút. Nem ugrik rá azonnal a telefonra és nem is nézi meg rögtön, hogy miért rezgett. Helyette válaszol a barátomnak.
- A meccsetek pont olyan időben van, ami félbe vágja a napot - magyarázza - előtte nem tudjuk elintézni, amit kell, utána pedig már biztos, hogy nem lesz kedvünk visszautazni a kampuszra és energiát gyűjteni egy bulihoz. Nála éjszakázom, így a leglogikusabb és biztonságosabb is. De hidd el, nem lesz rám nagy szükséged, nélkülem is jól fogod érezni magad - kacsint rá. - Különben is, Maxine ott lesz, vele is jól tudod érezni magad - jegyzi meg, mire Taylor szélesen elvigyorodik.
- Az biztos is - kacsint az említett lányra, aki ettől szintén villant egy mosolyt, de aztán a haverom összeszűkült szemmel méregetni kezdi Eve-et. - Tudod, nagyon titokzatos vagy ezzel a hétvégi tervvel kapcsolatban. Egy szaktársadnak segítesz elintézni bizonyos "dolgokat" és utána nála éjszakázol. Legalább az illető nemét megtudhatjuk? És a nevét, hogy tudjuk, kit kérjünk számon, ha nem jössz haza vasárnap sem - teszi hozzá, mire Eve felnevet.
- Haza fogok menni vasárnap, ne aggódj. Csak segítek összeszerelni neki az új bútorait és berendezkedni a lakásába. Ahol a szemeszter elején lakott, valami probléma merült fel, így s. o. s. kellett neki új hely, viszont itt még nincs berendezkedve. Megkérdezte, hogy segítek-e, én pedig igent mondtam, mert bírom őt és szívesen segítek. Nincs ebben semmi titokzatos vagy gyanús.
- Remélem, észrevettétek, hogy a nemét és a nevét még mindig nem mondta meg az illetőnek - néz végig az asztaltársaságunkon.
- Hagyd már szegényt! - szól rá Kevin a szemét forgatva a teljesen bepörgött barátunkra, aki csak legyint erre egyet és rám néz.
- Harvey! Legalább te állj mellém. Hiszen az egyik kishúgod egy vadidegennél akarja tölteni a hétvégét és még csak azt sem tudjuk, hogy ki az a tag, akinél éjszakázik.
Egy másodpercre Eve-re pillantok, aki most olvassa el az előbb küldött üzenetem és alig észrevehetően küld felém egy melegséggel teli pillantást, amitől a szívem vagy ezerszeresére nő.
- Megígértem neki, hogy megpróbálok nem beleszólni a pasi-ügyeibe - emelem fel a kezeim védekezőn, a fejemet ingatva - és hogy igyekszem kevésbé félteni a lányokat. Meg van kötve a kezem.
- Áruló! - mordul fel Taylor, éppen, amikor megrezzen a telefonom.
Mivel Kevin eltereli a témát Eve-ről és ezáltal az én túlféltésemről is, megnézem Eve válaszát.
Eve: Persze, hogy alig várod, mert le akarsz vetkőztetni.
Ahogy elolvasom, feltör belőlem egy nevetés, ami visszavonzza a figyelmet rám.
- Mi olyan vicces? - érdeklődik Maxine vigyorogva az arcomat és a kezemben tartott készüléket fürkészve.
- Bocs, csak Camille most reagált valamire, amit korábban írtam - ingatom meg a fejem. - És ha már itt tartunk, én is kihagyom a hétvégét. Camille-lal programunk lesz - teszem hozzá az értetlen arckifejezések láttán.
- Elfogadhatatlan - morogja Taylor, egy adag csirkét a szájába nyomva.
Csak akkor esik le, hogy megint megrezdült a telefonom, amikor látom, hogy Eve édes mosollyal az arcán figyel.
Eve: Én is várom, hogy végre kettesben legyünk.