Leszek az ihleted {+18}

28.

Harvey:
A meccs után a zuhanyból kilépve előszedem a szabályzat szerint előírt elegáns ruhámat és a mobilomat, ami ahogy hozzáérek megrezdül. Arra számítok, hogy anya és apa jelentkezett be, mivel a mai meccsünk élőben ment a tévében, de ehelyett Eve üzenetével találom szemben magam, ahogy feloldom a telefont.
Eve: Ha nem akarsz velem jönni a hétvégére, mondhattad volna azt. Nem kellett volna rögtön megsérülni a pályán.
A mondat végére egy szemforgatós emojit is odarakott, jelezve, hogy csak viccel, de ha nem lenne ott, akkor is tudnám, hogy nem gondolja komolyan. És akkor is olyan jól szórakoztatna az üzenet, mint most. A nevetés azelőtt tör fel belőlem, hogy egyáltalán felfognám, pedig az az ütközés minden volt, csak vicces nem. Az a szemét szándékosan jött nekem, gondolom azt remélve, hogy a mai meccsre biztosan kiesem általa. Szerencse, hogy láttam a szemem sarkából, ahogy közelített, mert így tudtam annyira védekezni, hogy ne a bordáimat vigye el, csak a karomat találja el a könyökével. Igaz, az esés nem volt a legszebb, biztos vagyok benne, hogy a lányok és a szüleim is megijedtek, de lehetett volna sokkal rosszabb is a helyzet. A karomat nem a legjobb ponton találta el a könyökével, így bizonyos mozdulatok kifejezetten kellemetlenek, de ezt igazán túlélem. Ebben a győzelem okozta öröm mámor és a tény, hogy Eve-vel töltöm a hétvégémet egyaránt segítenek.
Én: Biztosíthatlak róla, hogy másra sem vágyom, csak hogy ott legyek már veled a hotelben. Az az ütközés nem ellened szólt.
Valószínűleg a lányok miatt nem akar feltűnést kelteni azzal, hogy nekem írogat ugyanis percek telnek el, mire befut a válasza. Már az ingemet veszem fel, amikor megint megrezzen a telefonom.
Eve: Bíztam benne, hogy nem szándékosan ugrottál a tag elé, hogy ezzel elkerüld a hétvégét. De megijesztettél...
Eszem ágában sincs negatív érzelmeket kelteni benne, nem akarom, hogy kicsit is rosszul érezze magát mellettem, de ahogy elolvasom, amit írt, a mellkasomban mégis melegség árad szét. Nem attól jelenik meg ez a forróság bennem, mert Eve rosszul érezte magát miattam. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, ahogy ez elsőre tűnhet. Attól van jelen bennem ez a meleg bizsergés, mert Eve leírja, hogy így érzett, hogy aggódott. Tudom, hogy ez neki mekkora nehézség és lépés. Bár úgy érzem, hogy sokat változott ebben, mióta létrejött az egyezségünk, mindaz, amin keresztül ment, túl mély nyomot hagyott benne ahhoz, hogy ez könnyű legyen neki. És ezért nem is hibáztatom. Azok után, amiken átment, senkinek nem lenne egyszerű kötődni másokhoz és megnyílni nekik, de én eddig is biztos voltam abban, hogy ha valaki, akkor Eve igenis kötődik, még ha hangosan ezt nem is mondja ki. Az alapján, ahogy a családommal viselkedik, ez egyértelmű volt, úgy is, hogy nem mondta ki, hogy miket érez irántunk. De pont azért, mert tudom, hogy ez milyen nehéz neki, attól, hogy mégis leírta ezt nekem, a bizsergés, amit érzek, kétszer olyan erősen tör rám. Csak úgy, mint a vágy, hogy végre magamhoz ölelhessem.
Én: Nem akartalak megijeszteni, esküszöm. Ígérem, hogy kiengesztellek, amiért mégis így történt. De ha már felhoztad azt az ütközést... ha úgy érzed, hogy attól megnyugodnál, megengedem, hogy te magad ápold le a sérülésem egy kicsit.
Megint eltelik pár perc, mire reagál.
Eve: Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében, de a nővérke egyenruhám otthon hagytam sajnos.
Újabb nevetés tör fel belőlem, ahogy elolvasom az új üzenetét, amivel magamra irányítom az éppen mellém lépő Taylor figyelmét.
- Felteszem, nem a győzelem az oka ennek a vidámságnak - szólal meg elővéve a saját elegáns cuccát.
- A győzelem is sokat dob a hangulatomon, de Camille üzenetén nevettem az előbb - felelem és épp elkezdeném írni a válaszom Eve-nek, de Xander mellém lép, így el kell rejtenem a lány nevét.
- Ki az a Camille? - kíváncsiskodik a telefonom felé pillantva, de azt lezárva még időben a zsebembe csúsztatom.
- Harvey titokzatos barátnője - fut be Kevin is a zuhanyzóból és a szavaival Tristan és Elio figyelmét is felkelti.
- Neked barátnőd van és nem is mondod nekünk? - kérdezi felháborodva Tristan a cipőjébe bújva.
- Meg kellene osztanom veletek, ha valakivel kapcsolatba lépek? - kérdezem udvariasan és teljesen költőien, ugyanis szerintem nem feladatom tájékoztatni a csapattársaimat a nemi életemről.
- Igen! - vágják rá kórusban mind az öten.
- Árulók! - mordulok rá a legjobb barátaimra. - Ti tudtatok Camille-ról.
- Kit érdekel? - vág vissza Tristan, mielőtt Kevin vagy Taylor reagálhatna. - Mi nem tudtunk róla. Ezzel megszegted a tesókódexet, csak hogy tudd.
- Nem szegtem meg semmit - forgatom meg a szemem - ez még csak nem is érint semmilyen szabályt. Nem kell tudnotok mindent a kapcsolataimról.
- Nem értek egyet - vágja rá Elio a fejét ingatva.
- Én sem - rázza a fejét Tristan és Xander is szinkronban.
- Szar ügy! - teszem el a cuccom, a használt felszerelést pedig bedobom a közös szennyesbe. - Akkor is ez van. Fogadjátok el és törődjetek a saját nemi életetekkel! - vigyorgok rájuk felkapva a táskámat.
- Most komolyan nem mondasz nekünk semmit a lányról? - szól utánam Tristan, amikor elindulok kifelé.
- Komolyan nem. Egyelőre semmiképp - rázom meg a fejem, kitárva az ajtót. - Na indulás, mielőtt itt hagy a busz! - biccentek nekik a kijárat felé.
Az arcukra van írva, hogy nem tetszik ez az egész nekik, de nem szívják tovább a vérem, mert tudják, hogy úgy sem kapnának semmit. Az egyéjszakás kalandjaimat sem vertem soha nagy dobra, így egyértelmű, hogy egy komoly kapcsolatot még annyira sem tárgyalok ki nekik. És nem csak azért, mert Eve és én igazából nem tisztáztuk a kapcsolati státuszunkat, hanem, mert nem akarok hazudni nekik. Meg mert tényleg úgy gondolom, hogy ez csak a partnerem és az én dolgom. Nyilván, ha más lenne a helyzet és Eve-vel fel tudnánk vállalni mindazt, ami köztünk van, akkor valamennyivel másképp kezelném ezt a barátaim előtt is, de mivel ez nincs így, diszkrét maradok. És engem egy kicsit sem zavar, hogy ennek így kell lennie. Leszámítva a kötelező hazugságokat.
Ahogy az edzőnket követve kilépünk a hatalmas előtérbe, ahol a hozzátartozók és drukkerek várhatnak, a tekintetemmel ösztönösen Eve-et keresem és amikor meglátom, az ajkaim maguktól elindulnak felfelé. A szeme megcsillan, amikor meglát és végigsiklik rajtam, amitől szélesedik a mosolyom. A pillantásából ítélve határozottan tetszik neki, amit lát, én pedig örülök a kötelező dresszkódnak meccsek után.
- Mester, biztosan nem probléma, ha nem megyek vissza a busszal? - pillantok Maxfieldre, mielőtt elindulok a lányok felé a barátaim után.
- Csak ne legyen belőle rendszer - rázza meg a fejét, én pedig hálásan bólintok.
Már akkor megbeszéltem ezt vele, amikor Eve-vel kitaláltuk ezt a közös hétvégét. Vagyis ő találta ki, hogy éppen ez a hétvége legyen, de ez mellékes. A lényeg, hogy az edzőnek elmagyaráztam, hogy a barátnőm itt lakik a városban, így ha megoldható, nem utaznék vissza a kampuszra, hogy utána onnan megint eljöjjek ide. Nem volt teljesen elragadtatva attól, hogy nem a csapattal mozgok a meccs után, de azt mondta, hogy ha jól teljesítek ma, kivételesen elenged. Mind a ketten tudtuk, hogy kimagaslóan fogok játszani és mindent meg is tettem, hogy ez valóban így legyen. Meg van egy olyan érzésem - bár ilyet sosem mondana ki hangosan - hogy arra is büszke, hogy végre barátnőm van.
A kocsimat Kayla elhozta otthonról. A lányok mind külön autóval jöttek, hogy a meccs után mindenki tudjon menni a maga dolgára. Ezt még meg kell köszönnöm nekik, bár ők azt mondták, hogy nem miattam, hanem Camille kedvéért tették, így azzal legyek hálás, hogy rendes vagyok vele, mert nekik ennyi elég is. De tudom, hogy ez nem csak Camille-ról - vagyis valójában Eve-ről - szólt, hanem rólam is. Kayla rég látott ilyennek, rég látott hosszútávon egy nővel és most nagyon örül, hogy végre van valakim. Abba mondjuk nem akarok belegondolni, hogy vajon mit szólna, ha megtudná, hogy ki is az a nő, aki valójában mellettem van, de hiszem, hogy nem akadna teljesen ki. De most nem is ez a lényeg. Akkor nem, amikor ez a hétvége éppen arról szól, hogy végre igazán csak Eve-re tudjak koncentrálni, semmi másra.
- Egyben vagy még? - kérdezi Kayla aggodalmasan, amint odaérek hozzájuk. - Elég csúnyán neked ment az a barom.
- Megmaradok - adok puszit a halántékára és az aggodalmát hallva az ajkaim felfelé görbülnek. - A csapata rosszabbul járt azzal az ütközéssel.
Bár határozottan nem tartozik számomra a meccs kedvenc pillanatai közé az, ahogy nekem jöttek, tény, hogy az amiatt kapott kiállításnak köszönhetően be tudtunk még egyet verni a kapujukba, ami nagyon is jól jött a számunkra, így nem is akarok azon pörögni, hogy mekkorát is kaptam valójában. Elég lesz érezni holnap, amikor kétszer ennyire fog fájni.
- Ettől még büntetőt kellett volna adniuk rá - jegyzi meg Maxine bosszúsan és egyébként igaza is van.
Ezért a húzásért egy kiállításnál sokkal keményebb büntetést is kaphattak volna, de mivel így is mi hoztuk el a győzelmet, ezen sem szeretnék sokáig gondolkozni. Sőt, ami azt illeti, ahogy megszólalt az a játék végét jelző hang, el is felejtettem, hogy nem volt teljesen korrekt ez az ítélet, mert csak a győzelem számított onnantól. És ez most is így van. Azt leszámítva, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami számít jelen pillanatban nekem.
- Az eredményen nem biztos, hogy változtatott volna - szólal meg Eve a lányra, majd rám nézve. - De az ütközés egy kicsit sem nézett ki jól, biztosan megvagy?
Az a rengeteg érzelem, ami a szeméből sugárzik, megolvasztja a szívemet és megremegteti a gyomromat is. Képtelen vagyok neki ellenállni, amikor így néz rám. Bár az is igaz, hogy akkor sem tudok nemet mondani neki, amikor vágytól izzó szemekkel pillant rám és utasít valamire. Azt hiszem, hogy jobban belegondolva, úgy egyáltalán Eve-nek nem tudok ellenállni.
- Persze, kutya bajom. Maximum egy kis zúzódás, majd lejegelem este. Volt már ennél rosszabb is - küldök felé nyugtató mosolyt, de mielőtt reagálhatna, az edző felénk kiált Kevinnek és Taylornak, így a kör megbomlik.
Kevin még ad egy finom csókot Kaylának, mielőtt az edző utasítására eltűnne a buszban. Taylor is elköszön, szigorúan kiemelve, hogy nagyon reméli, hogy nem hiába maradunk ki az ünneplésből ezután a győzelem után, aztán ő is csatlakozik a buszon ülőkhöz és mi is elindulunk a saját utunkra. Kayla átadja a kocsim kulcsát, aztán Maxine-nel távozik, Eve pedig a saját járműve felé veszi az irányt.
A kis hotel, amit találtunk - vagyis Eve talált - a stadiontól több úton is megközelíthető. Szívem szerint a leggyorsabban mennék, hogy minél előbb ott legyek Eve-vel és végre minden félelem nélkül csókolhassam meg, de a megbeszéltek szerint éppen, hogy a leghosszabbon kell mennem. Ugyan tudtuk, hogy senki nem marad a városban az ismerőseink közül, így nem igazán tudunk lebukni, Eve mégis biztosra akart menni. Megkért, hogy ne egyszerre érkezzünk az úti célunkhoz és ne is egy irányba menjünk, hogy véletlenül se legyünk feltűnőek, én pedig nem csinálok ebből ügyet. Ha Eve-et megnyugtatja, hogy ezt a stratégiát választjuk, akkor követem azt. Bármit megteszek, hogy jól és maximálisan biztonságban érezze magát. Ez nem túl nagy áldozat azért cserébe, hogy az egész hétvégét vele tölthetem. Sőt, talán még valahol izgalmas is, ugyanis egész úton hevesen ver a szívem, ahogy közeledek a hotel felé. Mindenemet elönti a bizsergés és egyre inkább eluralkodik rajtam a türelmetlenség is. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek egy nappal Karácsony előtt. Amikor tudja, hogy másnap ajándékokkal lesz tele a fa alatti rész, de nem tudja, mi lesz a csomagolások alatt és ha akarná, sem nyithatná ki másnap reggelig. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ekkora izgalmat magamban, mint most, de az biztos, hogy mindenemet átjárja és kitart, amíg a szobánkhoz nem érek.
Mivel a hosszabb úton jöttem, így Eve-nek volt ideje igazán megérkezni és amikor benyitok az ajtón, őt már egy laptoppal az ölében találom az ágyon. Látom rajta, hogy mélyen bele van merülve valamibe, az ujjai heves tempóval gépelnek a billentyűzeten, de az érkezésemre felnéz és szélesen elmosolyodik. Olyan ragyogó mosollyal néz rám, hogy az eddig is bennem lévő forróság most még nagyobb erővel önti el az ereimet.
Eve leteszi a laptopot az öléből, majd felém lépdel és a kezét az arcomra téve, finoman megsimítja azt.
- Végre tényleg csak kettesben - suttogja úgy, mint aki nem hiszi el teljesen, hogy ez tényleg a valóság.
- Egy teljes hétvégére - simítok ki egy tincset az arcából. - Alig vártam, hogy ideérjek - vallom be, amitől megcsillan a szeme.
- Akkor már ketten vagyunk - áll lábujjhegyre és gyöngéden megcsókol.
Az egész épp csak egy pillanatig tart és nincs is benne olyan hátsó szándék, hogy most az ágyban kössünk ki. Ez annál mélyebb. Ezt bizonyítja az is, hogy amint elválunk, Eve, a lány, aki az első közös alkalmunk után azonnal öltözködni kezdett, mert nem szokott összebújni, most a derekam köré fonja a karjait és úgy bújik hozzám, mintha én jelenteném neki a teljes biztonságot.
- Min dolgoztál, amíg nem voltam itt? - kérdezem a laptop felé pillantva, amikor elválunk és beljebb megyünk a szobába.
Lerakom a táskám az ágy végébe, majd bemászom Eve mellé az ágyba, akinek megint az ölébe került a laptop.
- Egy új fejezeten. Végre megint haladtam vele és egészen sokat is. Azt hiszem, hogy valahol Xander tanácsa is adott egy löketet. Meg az, ahogy mi is szintet léptünk - néz a szemembe és látom, hogy nagyot nyel.
Még mindig nem teljesen könnyű neki erről beszélni, de nem veszem magamra, mert elmondta, hogy hogyan érez. Nekem pedig bőven elég tudnom, hogy nem csak nálam mélyültek az érzések, nem kell, hogy folyamatosan kimondja, amikor tudom, hogy neki ez mennyire nehéz terep. Főleg, hogy cselekedetekkel így is rendszeresen megmutatja.
- Ezek szerint tényleg én lettem az ihleted? - vonom fel a szemöldököm incselkedve, amitől az ő szemében is pajkos fény villan.
- Nem tudom, hogy hallottad-e, hogy Xander tanácsa adott ihletet - vág vissza. - Ne szállj el teljesen magadtól, ha lehet. Egész hétvégén el kell, hogy viseljelek, ha az egód is itt van, akkor az úgy nehezen fog menni.
- A francokat! - vágom rá nevetve. - Imádod, hogy itt vagyunk.
- Te meg megint megmondod, hogy hogyan érzek - vonja fel a szemöldökét egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.
- De nem tagadod, hogy így van - húzom közelebb magamhoz és átkarolva elkezdek egy hajtincsével játszani. - Mondjuk, ha tagadnád, sem hinném el, hiszen elmondtad, hogy örülsz, hogy végre kettesben vagyunk. Ahogyan én is - teszem hozzá puszit adva a halántékára. - Mi történik az új fejezetben? - térek vissza az eredeti témánkhoz, de mielőtt csak bele tudnék olvasni az új részbe, Eve lezárja a laptopot.
- Még nyers a dolog, nincs sem befejezve, sem kijavítva - néz fel rám. - Nem szeretem, ha valaki úgy olvas bele, hogy még nincs kész - teszi hozzá, de aztán a fejét a vállamra hajtva válaszol a kérdésemre. - A főszereplő lányomnak is történik egy igen fontos beszélgetése egy külső szemlélővel, aki rávilágít neki arra, amire Xander is rávilágított nekem. A főszereplő srácom pedig nem is akármilyen gesztussal lepi meg a lányt egy rossz nap után - meséli. - De ha meg akarod tudni, hogy mi az a gesztus és mit ér el vele, akkor el kell majd olvasnod, ha kész van - pillant fel rám, de nem emeli el a fejét a vállamról és ez a tény megint felfelé indítja a szám sarkát.
- Tudod, hogy kivárom - felelem. - Mindig kivártam és mindig elolvastam az új részeket.
Eve néhány percig nem reagál semmit, csak finoman simogatja a mellkasomat, de szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében.
- Sosem mondtad el, hogy miért - szólal meg végül.
- Mit, miért?
- Hogy miért olvasod a munkáimat. Ne értsd félre, jól esik - teszi hozzá, de aztán érzem, hogy egy pillanatra megfeszül, mint aki nem feltétlenül akarta ezt hangosan kimondani. - És ha nem olvasnád, akkor lehet, hogy még mindig ihlet hiányban szenvednék - folytatja végül mégis és a teste is elernyed. - Azt is tudom, hogy rossz sztereotípia, hogy a férfiak nem olvasnak romantikus történeteket. De azért mégis... nekem főleg az van. Persze van pár más munkám is, de ironikus módon - kalandozik el egy másodpercre - én legfőképp ebben a zsánerben alkotok. Mégis mindig olvasol - ül fel a szemembe nézve. - Miért?
Nem számítottam erre a beszélgetésre, de cseppet sem zavar, hogy feljött a téma és beszélnem kell róla. És már attól sem tartok annyira, hogy Eve a válaszomat hallva esetleg menekülőre fogja vagy bezárkózik előttem újra.
- Legfőképpen miattad - tartom a szemkontaktust vele és megfogom a kezét, hogy ha már a haja kicsúszott a kezemből, a kezét simogathassam. - Mielőtt azt hinnéd, hogy kamuztam, teljesen komolyan és őszintén gondoltam, hogy szeretem az írásaidat. Nagyon tehetséges vagy. De anno azért kezdtem el olvasni az alkotásaidat, mert abban bíztam, hogy így közelebb kerülök hozzád egy kicsit. Amikor hozzánk kerültél, teljesen érthető okokból nagyon zárkózott voltál, főleg velem. És ahogy idősödtünk, a köztünk lévő távolság csak nőtt. Egyikünk sem úgy nézett a másikra, mint egy testvérre - rázom meg a fejem egy vállvonás kíséretében. - Viszont ettől te még jobban elzárkóztál tőlem és ez nekem nem tetszett. Aztán egyik nap meghallottam, hogy Kaylával arról beszélgetsz, hogy miket írsz és mennyire szereted az írást. Nem akartam hallgatózni, csak megcsapta a fülemet. Abban bíztam, hogy ha elkezdem olvasni a műveidet, akkor legalább egy kicsit közelebb kerülök hozzád. Távolról ugyan, mégis közelebb. Hogy legalább minimálisan betekinthetek a lelkedbe és megismerhetlek. Csak morzsák voltak, ez igaz, de mindegyikben felfedeztelek egy kicsit téged - biccentem oldalra a fejem. - Így tényleg közelebb éreztelek téged magamhoz, még ha a térben el is különültünk - mosolyodom el halványan, s a szavaimtól Eve nagyot nyel.
Nem tudom, hogy számított-e ilyesmi válaszra tőlem, de az biztos, hogy megint elkezd pörögni az agya, miközben tartja velem a szemkontaktust. És ami azt illeti, én is jobban elgondolkozom a mondandóm után. Többször megfordult már a fejemben, hogy vajon pontosan miről is szólt az egyezségünk. Első sorban azért jött az ötlete, mert segíteni akartam Eve-nek, mert képtelen voltam nézni, hogy ennyire kivan az írás miatt. Amiatt, ami az egyik legfontosabb a számára. És az is igaz, hogy az egyezség ürügy volt arra, hogy végre megkapjuk azt, amit mind a ketten akartunk a másiktól. De az utóbbi időben rájöttem, hogy nem csak erről volt szó. Van egy részem, ami azért volt emellett az egyezség mellett, mert bízott abban, hogy ezáltal jobban megismerhetem Eve-et, közelebb kerülhetek hozzá. Egészen idáig csak egy gondolatfoszlány volt, de most, hogy mindezt hangosan is kimondtam, már egyértelművé vált.
Amikor Eve hozzánk került, még gyerekek voltunk. Ő akkor kezdett serdülni, én pedig erősen benne voltam a tinédzserkorban. Volt köztünk valami az évek alatt, egy letagadhatatlan vonzalom, vágy, ami szükséges ahhoz, hogy az ember meg akarja ismerni a másikat. Mindenki így kezd el ismerkedni, van valaki, aki szimpatikus, vonzó a számára és ezáltal mélyebb betekintést akar a lelkébe is, bízva abban, hogy az komolyabbá változhat. Köztünk is volt vágy, majdnem az első perctől kezdve. De nem csak azért akartam, hogy Eve ne kerüljön tovább, mert mindenképp meg akartam szabadítani magunkat a ruháinktól. Azt szerettem volna, ha Eve megnyílik nekem és hagyja, hogy bepillantsak a lelkébe, ő pedig be akarjon pillantani az enyémbe. Fiatalként ez eszembe sem jutott, de mióta Eve és én belekezdtünk ebbe és egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem csak a fizikai vonzalom húzott Eve-hez. Rég nem erről szól a dolog, talán sosem csak erről szólt. És mióta mélyül a kapcsolatunk, azt is tudom, hogy nem akarom, hogy ez félbeszakadjon.
- Honnan tudtad, hogy mikor köszönök én vissza az olvasmányból és mikor csak a fantáziám? - kérdezi az arcomat fürkészve, de a hangjában nem támadás van, sokkal inkább kíváncsiság és a szeméből is mintha melegség áradna.
- Néha csak éreztem. Annyira bensőségesnek éreztem bizonyos jeleneteket, érzelmeket, amik túl erősek voltak ahhoz, hogy csak fantáziának tudjam be. Nem azért, mert nem erős a fantáziád, vagy ne tudnád megjeleníteni. Olyan jól adod át az érzelmeket a sztorikon keresztül, mint kevesen, de azok mindig kicsit mások voltak. És voltak egyértelműbb dolgok is. A szereplőid apró szokásai. Például, hogy az egyik könyvedben a főszereplő lány mindig megtörölte a zöldségeket és a gyümölcsöket, miután megmosta azokat. Ezt rajtad is megfigyeltem, amikor együtt ettünk a családdal. Meg azt, hogy koncentrálásnál hajlamos voltál piszkálni a hajad, amikor fiatalabbak voltunk - emlékezem vissza és érzem, hogy a szám megint mosolyra húzódik. - Voltak, amikben tapasztalat és megfigyelés alapján éreztelek, és voltak, amikben egyszerűen csak azért, mert egy kis hang azt súgta, hogy ez csak te lehetsz. Néhány beszólásod is szembe jött velem, vagy akár köztünk lefolytatott párbeszéd - mesélem, amitől Eve, mintha egy kicsit megijedne. - Nem haragszom miatta, ne aggódj - rázom meg a fejem és finoman megszorítom a kezét, hogy erről biztosítsam. - Elég nagy megtiszteltetés, hogy ha rólam mintázol valamit a történetedben.
- Sokszor tudat alatt tettem - szólal meg halkan, újabb percekig tartó csend után. - Csak írtam és észre sem vettem, hogy te köszönsz vissza a lapokról rám, amíg újra nem olvastam. Egy-egy gesztusban, egy személyiségjegyben, egy jelenetben vagy egy komplett történetben. Talán hülyén hangzik, de így volt ez már az egyezségünk előtt is, azt hiszem.
- Szóval nem csak én lettem, hanem eddig is én voltam az ihleted? - cukkolom, remélve, hogy nem tapintok érzékeny területre, de szerencsére Eve nem akad ki a megjegyzésemen.
- Nagy szavak ezek, Mr. Jensen - görbülnek felfelé az ő ajkai is és lassan közelebb hajol hozzám, hogy a végén csak pár centi marad az ajkaink között. - De talán azt tudom mondani, hogy sokszor segítette a munkámat az írásban, eddig is. És azt hiszem, hogy ezen a hétvégén további szolgálatait is szeretném kérni - biccenti oldalra a fejét, én pedig kihasználom a közelségét és a kezemmel az arcára simítok.
- Állok rendelkezésére, Miss Blake - felelem és finoman, mégis határozottan magamhoz húzom, hogy megcsókoljam.