Leszek az ihleted {+18}

9.

Eve:
A fiúk gyávák! És ez a koruk ellenére sem változott.
Érdekes, az sima volt, hogy lebeszéljék a lányokkal ezt a közös reggelit, de felkelteni már nem merik őket. Valahogy éreztem, hogy ez lesz a vége és ez egy kicsit sem segít a hangulatomon. Dühös vagyok. Nem, kifejezetten mérges vagyok és ingerült. Mondjuk ez lehet azért is, mert pocsék éjszakám volt, miután Harvey elment, így úgy terveztem, hogy a mai napot pihenéssel és az árva ház meglátogatásával töltöm. De, ez látványosan nem jön össze. Ezért pedig minden gátlás és bűntudat nélkül megyek fel és öntöm le először Kaylát, aztán pedig Maxet. Mind a két barátnőm káromkodva jön utánam a folyosóra, ahol én már el is indulok vissza.
- Ez meg mi a franc volt? - Törölgeti a vizes arcát Kayla, s elkapja a karom.
- Hogy mi a franc volt? - Vonom fel a szemöldököm. - Nem is tudom, talán megkérdezhetnénk a lent minket váró vendégeinket - intek a lépcső felé, mire mind a ketten lemerevednek. - Igen, itt vannak és ti még alszotok, én pedig nem készültem semmivel. Leglábbis nem annyival, hogy az elég legyen három hokisnak és nekünk is.
- Eve, sajnál...
- Oh, gondolom - szakítom félbe Kaylát, de amikor meglátom a szomorúságot a szemeikben, megenyhülök. - Tudjátok, hogy nem vagyok semmi jónak az elrontója és, hogy benne vagyok minden hülyeségben, de amikor megbeszéltük, hogy beköltözünk a fiúk fölötti lakásba, akkor megbeszéltük azt is, hogy mindent előre egyeztetünk. Nekem kell, hogy előre tudjam az napi programot, mert akkor úgy készülök lélekben. És ezzel tisztában is vagytok - nézek végig rajtuk, de már határozottan finomabb vagyok. - Nincs azzal bajom, ha itt vannak, bár néha szívesen lennék veletek csak. Vágom, egyetem, meg éljük ki a fiatalságunk, de azért nem lenne rossz hármasban lenni például egy buli után, hogy megbeszéljük, hogy kinek milyen volt.
- Igazd van - bólint Max. - Tényleg sajnáljuk, csak...rosszul lettél és utána eljöttetek Harvey-val és mégcsak nem is hagytad, hogy mi ott hagyjuk a bulit, mert nem akartad, hogy miattad ne érezzük jól magunkat. Aztán a buliban hülyéskedtünk és egyik dolog jött a másik után. Megbeszéltük ezt a fiúkkal és nem volt alkalmunk elmondani.
- Írhattatok volna üzenetet vagy kiragaszthattátok volna a hűtőre. Vagy elmondhattátok volna akkor, amikor este átjöttetek megnyugtatni a rémálom után - biccentem oldalra a fejem.
Ez az egyetlen ok, amiért csak pohárral kaptak és nem azonnal egy-egy vödör hideg vizet hoztam fel nekik. Éjjel rengeteget segítettek. És az is tény, hogy a buliban vagy húsz percig győzködtek, hogy hazajöjjenek velem, mivel komolyan megijedtek, amiért rosszul voltam, de lebeszéltem róla őket. Nem volt egyszerű, de kettesben akartam lenni Harvey-val. Reménykedtem benne, hogy, ha megkapom őt, akkor majd csillapodni fog a vágyam, de ez egyáltalán nem jött össze. Sőt, valójában egy részem alig várja azt a bizonyos randevút, amire megpróbált rávenni, mielőtt megjöttek a fiúk.
- Nem fogunk magyarázkodni - lép közelebb hozzám Kayla a fejét rázva -, hibáztunk és igazad van. Bocsánatot kérünk ezért. Gyorsan összeszedjük magunkat és lemegyünk reggelit csinálni, rendben?
Szeretnék egy kicsit veszekedni, hogy kiadjam a magamban lévő feszültséget, de nincs miért. Bocsánatot kértek és én meg nem vetíthetem ki rájuk a rossz hangulatomat, így csak bólintok.
- Addig munkára fogom a fiúkat is - bólintok még egyet, majd lemegyek az említett hokisokhoz, magára hagyva őket ezzel. - Látjátok? - Nézek rájuk felvont szemöldökkel. - Ennyi lett volna a feladatotok.
- Annyi a cicaharcodnak - néz Harvey Taylorra vigyorogva, mire a fiú drámaian felsóhajt.
- Kár - teszi hozzá elhúzva a száját.
- Lefogadom, hogy lesz, aki kárpótol - kacsintok rá. - Addig segítsetek, ha reggelit akartok.
Hamár itt vannak, akkor nem akarok buli-gyilkos lenni. Meg azt sem akarom, hogy látszódjon rajtam mindaz, ami bennem van. Szóval akkor már megpróbálok jó arcot vágni ehhez az egészhez, a barátaim kedvéért.
- Estére van programotok? - Kérdezi Kevin, amikor már mind az asztalnál ülünk.
- Én nem leszek itthon - felelem, amire Harvey azonnal felkapja a fejét.
- Hova mész?
- El itthonról, programom van - kortyolok a kávémból - és nem tudom, hogy mikor végzem. De azon kívül nincs tervem.
Nem akarom az orrukra kötni, hogy hova megyek. Egyrészt, mert nem tudom, hogy ez Kaylát és Harvey-t hogy érintené, másrészt meg, mert nem akarom, hogy sajnáljanak vagy aggódni kezdjenek.
- Csak nem randid lesz? - Pillant rám Maxine felvillanyozódva, de megrázom a fejem.
- Xander és én nem beszéltük még meg a találkozónkat és Drue-ékkal sem ma találkozom.
- Ki az a Drue? - Érkezik az újabb kérdés Harvey-tól.
- Nyugi, bátyó, semmi komoly - mosolygok rá ártatlanul. - Csak egy szaktársam. Aranyos srác és megbeszéltük, hogy vele, meg Sandyvel beülünk valamikor dumálni. Sandy is szaktársam, mielőtt rá is rákérdeznél. Drue azt mondta, hogy tud munkát, ha kell esetleg.
- Úgy tudtam, hogy megvárod vele az első vizsga időszakot - néz fel Kayla a kajájáról.
- Igen, ez volt a terv, de lehet, hogy meggondolom magam. Kell a pénz.
- Ne...
- Miért kérdezted, Kevin? - Szakítom félbe Harvey-t, mielőtt vitatkozni kezdene velem a pénzt illetően vagy féltékenységi rohamot kapna.
Ugyanis látom a szemében ezt az érzelmet, amit nem igazán tudok hova tenni, tekintve, hogy nála nagyobb játékost nem is ismerek. És, persze, most volt egy szép éjszakánk, meg van ez az egyezségünk, de ettőlmég szó sincs komoly dologról. Ugyan megemlítette, hogy ezek után nem akarja, hogy máshoz is legyen közöm, de ezt betudtam a felfokozott állapotnak. Szó sem lehet arról, hogy ő, meg én bármi komolyba fogjunk.
- Csak, arra gondoltam, hogy hamár ti vendégül láttok minket most, akkor ti átjöhetnétek este hozzánk. Csinálnánk nektek vacsorát, aztán nézhetnénk filmet vagy amit akartok.
Kayla és Maxine is rám néznek, ahogy várják a válaszom. Határozottan nem így képzeltem el a mai napot, de azt hiszem, hogy a lelkem azon része, amelyikben még benne van az álmom hatása, örül, hogy itt vannak a szeretteim. És ezen részem szeretné is ezt az estét.
- Benne vagyok - bólintok. - Majd igyekszem hazaérni hatra és akkor sima. Kell segítenünk majd valamit?
- Csak hozzátok magatokat - ingatja meg a fejét Kevin mosolyogva, ami kicsit az én ajkaimra is mosolyt csal.
- Egyébként - szólal meg Taylor a palacsintájából levágva egy darabot -, mitől lettél rosszul tegnap?
- Nem tudom - vágom rá, aztán megvonom a vállam. - Néha ilyesmi előfordul nálam. A múltkor a kádból estem ki majdnem, mert annyira megszédültem. Lehet, hogy nem ettem eleget és a vércukrommal volt a gond. Amúgy a buli milyen volt? - Terelem el gyorsan magamról a témát.
Nem szeretek hazudni. Főleg nem azoknak az embereknek, akik fontosak nekem. De most muszáj voltam, mert egyszerűen a testem minden porcikája azt kívánta, hogy végre kettesben lehessek Harvey-val. Gyorsnak tűnhet a dolog, de én már évek óta vártam erre a pillanatra és Harvey egy gyenge pillanatomban kapott el. Először akkor, amikor felajánlotta a segítségét, aztán akkor, amikor kettesben elvonultunk tegnap a buliban. És ezért bele kell mennem egy olyan hazugságba, ami, ha felszínre kerül, akkor mindannyian belepusztulunk. Nem csak Harvey és én, hanem a barátaink és a családunk is. Pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy semmi rosszat nem tettünk ezzel. Nincs bennünk egyetlen közös gén sem és minél többször gondolok a tegnap éjszakára - meg arra, hogy mennyire bánom, hogy Harvey-nak el kellett mennie, ami amúgy kicsit sem nyugtat meg -, annál jobban hiszek neki abban, hogy, ha a szülei nem engem fogadtak volna örökbe, akkor bármilyen más szituációban összesodorhatott volna az élet. És ebben az esetben pedig senkinek sem ártottunk volna. De nyilván az élet másképp hozta. Kábé ennyire vagyunk szerencsések.
Szerencsére azonban a többiek ráharapnak a kérdésemre, s elkezdenek a tegnapról mesélni:
- Miután elmentetek, már nem volt olyan jó - feleli Maxine, én pedig megérzek a combomon egy meleg tenyeret.
Ahogy lenézek, látom, hogy Harvey finoman megszorítja a combom, de ez most nem az erotikáról szól. Ez sokkal inkább finom és biztató. Lehet, hogy az aggodalmaim kiültek az arcomra vagy csak pontosan tudja, hogy mi játszódik le bennem. Bármelyik is a válasz, nem bírom ki, hogy ne nyúljak le az asztal alá és ne fogjam meg a kezét. Igyekszem nem rá nézni, de a perifériámból látom, hogy rápillant a kezünkre, s halványan elmosolyodik, majd érzem, ahogy az ujjait az enyémekre fonja. A korábbi aggodalmamat most mosoly váltja fel, amit muszáj vagyok elnyomni. Ezért nem lennék jó színész...túlságosan az arcomra tud ülni az, hogy mit érzek és gondolok és én ezeket nem tudom csak úgy elnyomni és megváltoztatni.
- Igen, eléggé hiányoltunk - helyesel Kayla is, s egyenesen a szemembe néz. - Komolyan haza akartunk jönni veled.
- Tudom - biccentek egy kedves mosollyal. - De nem akartam, hogy miattam el kelljen jönnötök. Attól függetlenül, hogy pipa vagyok, amiért ezt a megkérdezésem nélkül szerveztétek meg, nem akarom, hogy miattam kimaradjatok a buliból. Harvey-nak is megmondtam, hogy maradjon csak, mert haza taxizom egyedül, de hajthatatlan volt - nézek a fiúra az újabb hazugságom elhintve, amiért legszívesebben felképelném magam. - De úgy gondolom, hogy ez nem meglepő, hiszen a múltkor konkrétan felcipelt a bulin is a szobámba.
- De, Eve - nyúl át az asztalon Kayla és megfogja az azon pihenő kezem -, mi veled is jól érezzük magunkat, sőt, tudod, hogy imádunk. Bármelyik bulinál, pasinál vagy szórakozásnál többet jelentesz a számunkra. És, ha rosszul vagy, akkor melletted akarunk lenni.
Bár tudom, hogy tényleg így van, mert ezt az évek alatt nem egyszer bizonyították már, most jobb volt, hogy nem jöttek haza velem. Viszont ezt nyilván nem mondhatom ki hangosan, így csak megszorítom a kezét és aprót bólintok.
- Ha tényleg baj van, nektek szólok elsőnek, de jól vagyok - biztosítom, amire válaszul én is kapok egy kézszorítást.
Hiába voltam dühös, nagyon szeretem ezt a két lányt. Kábé megmentették az életem a totális magánytól és félelemtől.