Leszek az ihleted {+18}

15.

Eve:
A tenger hullámainak morajlására és a háttérben éneklő madarak hangjára kezdek ébredezni reggel. Sajnos hamar rá kell jönnöm, hogy ez bizony Harvey ébresztője és nem fekszem ténylegesen a tengerparton, de még így is pozitív csalódás ér, ugyanis arra számítottam, hogy Harvey valami ütős rock számmal akar ébreszteni minket, hogy mindenképp felkeljünk. Nem vagyok sem korán kelő, sem pedig álomszuszék kifejezetten, mindig attól függ, hogy meddig alszom, hogy mennyire vagyok fáradt. Van amikor már hétkor ébren vagyok és van, amikor tizenegyig húzom a lóbőrt. Bár leginkább a kettő közötti időpontok a gyakoribbak, de egy biztos, hogy szinte mindig korábban kelek, mint a barátaim. Viszont van valami, amit nagyon nem szeretek: ha nem magamtól kelek, hanem erőszakosan kirángatnak az álmaimból. Na most egy jó kis metál szám vagy valami nagyon pörgős rock pontosan ezt tette volna és akkor biztos, hogy szétrúgtam volna Harvey seggét.
Amikor ráveszem magam, hogy kinyissam a szemem és felnézzek, feltűnik, hogy Harvey mosolyogva néz le rám. Kék szemei kissé bágyadtak, de egyértelműen látszik rajta, hogy nem most kelt. Hirtelen elönt a pánik, amitől gyorsan fel is ülök.
- Úristen! Átaludtam már egy ébresztőt és nem keltettél fel? - kezdem a ruháimat keresni a földön, de Harvey felül és hátulról átölel.
Hiába nem ez az első alkalom, hogy összebújunk - bár az első közös alvásunk - nem tudom megszokni, hogy Harvey ennyire gyöngéd és bújós. Mindig úgy képzeltem el, hogy csak lezavarja a dolgot, aztán le is lép, mint egy "macsó csődör" vagy... mint én szoktam. Nem hittem, hogy a nagy Harvey Jensen, az egyetem egyik legnagyobb játékosa ennyire ragaszkodik az ilyesfajta intimitáshoz. Persze tudom, hogy elmondta, hogy nem mindenkivel csinálja ezt, de akkor is hihetetlen.
- Nem, dehogy - rázza meg a fejét, miközben megtámasztja azt a vállamon. - Ez volt az első ébresztő.
Azonnal a vállába bokszolok.
- Akkor miért hozod rám a frászt azzal, hogy már engem bámulsz? Minek vagy fent, ahelyett, hogy most ébredeznél?
Ahogy hátra nézek rá, látom, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne nevesse el magát. A szája sarka szó szerint remeg, ahogy küzd az inger ellen. De tartja magát.
- Miből gondolod, hogy nem most keltem?
Elválok tőle és szembe fordulok vele, hogy összeakaszthassam a tekintetünket.
- Miért, most keltél? - vonom fel az egyik szemöldököm.
- Nem - ismeri be, amire újabb ütést kap a vállára.
Itt viszont nem bírja ki, hogy ne hallasson egy rekedtes kacajt, amibe még így félig kómásan is beleborzongok. A nevetése alapból is mindig simogatja a dobhártyámat, de most, hogy a hangja rekedtesebb az alvástól, még nagyobb hatást gyakorol rám a rekedtesebb nevetése... is.
- Nyugalom már - fogja le a kezeim nevetés közben.
- Szóval miért vagy fent? - biccentem oldalra a fejem és magam is meglepődöm, hogy nem húzom el a kezem az övéből.
Tegnap nagy lépést tettem. Ami azt illeti, hatalmasat. Nem elég, hogy belementem abba, hogy itt lent alszom vele, összebújva, de teljesen ki is borultam Harvey előtt és látott sírni. Sőt, elviselte, hogy ellököm magamtól; kibírta a zokogásom; nem nevezett hisztis picsának, amikor minden dolgomat kábé a nyakába öntöttem és még arra a kérdésemre is válaszolt, amit nem terveztem kimondani. Azt, ami az egyik legnagyobb félelmem talán ebben az egészben. Bár nem vagyok biztos abban, hogy a félelem a legjobb szó rá. Az biztos, hogy mardosott belül, hogy mi lesz, ha nem csak a sztorit tudom majd tovább írni, de vele is kialakul valami köztünk. Hiszen... attól még papíron a húga maradok, a családunk nem értékelné azt a helyzetet és én... én meg pocsék vagyok a barátnősdiben. A fenébe is, hiszen szex után még én is előbb sprintelek el a partnerem mellől, mint bármelyik pasi a világtörténelemben, az exemmel való szakítás mégcsak meg sem viselt, sosem voltam szerelmes. Talán nem is vagyok képes szeretni és ez még jobban aggaszt. Nem akarom, hogy Harvey esetleg gyengédebb érzelmeket kezdjen táplálni irántam, mert amekkora jégcsap vagyok, nem tudnám viszonozni. És Harvey nem érdemli azt, hogy ne viszonozzák az érzéseit, ahhoz túl rendes srác. Ez egyre biztosabbá válik bennem, ahogy egyre több időt töltök vele.
Akkor kialakul. Nem félek ettől.
Harvey szavai visszhangot vernek a fejemben. Legalább ő nem fél ettől. Bár abban sem vagyok biztos, hogy valaha belegondolt ebbe. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha ezzel az egész érzelem-áradattal most elijeszteném és bukna az egyezségünk. De van egy olyan érzésem, hogy nem fog. Az túl egyszerű lenne és nálunk - vagyis nálam biztosan - soha, semmi nem egyszerű.
Eve, állatiakat kefélünk és jól érezzük magunkat. Ki a fenét érdekel a holnap, ha most jó? Mindig ki kell élveznünk a kis pillanatokat, amik adódnak. A későbbi gondokon ráérünk akkor pörögni, amikor megjelennek, de jelenleg kurvára nem érdekel más, csak az, hogy megtudjam, hogy mi történt, ami miatt félsz, hogy sebezhető leszel.
Bár én is ennyire spontán lennék. Bárcsak kikapcsolhatnám az agyamban azt, ami folyamatosan a jövőn zakatol, de én másképp nevelkedtem tizenhárom évig és máshogy is működöm. És mégsem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem akarok leállni. Az egyik felem menekülne ebből az egészből, igen, de a másik... a másik nem akarja, hogy annyi év várakozás után a kapott, lopott pillanataink eltűnjenek Harvey-val. Megkóstoltam a tiltott gyümölcsöm és most nem tudok betelni az ízével. Hivatalosan is bűnbe estem.
Bár minden könnyebb lenne - sóhajtok fel belül.
Ez már a sóvárgó hang a fejemben, amelyiknek eszébe jut, hogy Harvey mennyire rendes volt este, miután kiborultam neki.
Soha nem fordítanám ellened mindazt, amit megosztasz velem, világos?
Ezek voltak az utolsó szavak, amik ahhoz kellettek, hogy elmeséljem neki azt, hogy mi buktatott ki annyira az árvaháznál. Hallanom kellett. És amikor azt mondtam, hogy bízom benne, akkor azt is komolyan gondoltam. Harvey nem az árvaházas társaim egyike, aki rendszeresen terrorizált vagy hátbaszúrt. Nem egy gőgös kisgyerek, aki máson vezeti le a szeretethiányát és kisebbségi komplexusát. Ő egy felnőtt, érett - az esetek többségében - férfi. És magam sem hiszem el, de nagyon jól esett, hogy elmesélhettem neki azt a srácot, aki rám hozta a frászt, amikor meglátogattam a régi otthonom.
Harvey higgadtan, csendben hallgatott végig, pedig láttam rajta, hogy az aggodalom és némi düh feszíti az izmait, de nyugodt maradt, hogy engem is megnyugtasson. És újabb meglepetésemre, amikor magához ölelt és szorosan körém fonta a karjait... én kicsit sem bántam.
- Ez a hokival együtt jár - válaszol a kérdésemre, kiszakítva a gondolataimból. - Korán kell kelni, az agyam beállt erre - kopogtatja meg a halántékát.
Nem bírom ki, hogy ne szóljak be neki, miközben negédesen rámosolygok.
- Áh, szóval a hangok a fejedben figyelmeztetnek, ha kelni kell. Mindig is gondoltam, hogy valami nincs rendben ott fent a toronyban, de mostmár biztos vagyok benne.
- Ugye tudod, hogy ezt nem hagyhatom következmények nélkül? - vonja fel a szemöldökét, én pedig magam köré tekerve a takarót, azonnal felpattanok és futni kezdek.
Vagyis csak kezdenék, de Harvey elkapja a kezem és visszaránt magához. Egészen pontosan a kanapéra és onnan az ölébe, engem a hasamra fektetve.
- Mit is beszéltünk a múltkor a fenekelésről és a büntiről? - kérdezi vigyorogva.
Már csak a gondolattól is, hogy Harvey komolyan azt akarja tenni, amire utalt, furcsa szorítás jelenik meg a mellkasomba az izgalomtól - persze ezt neki sosem mondanám ki hangosan - és szépen lassan elkezdi bekebelezni a testem minden porcikáját, de akkor megszólal a második ébresztő is. Harvey tegnap este többet is állított be, hogy még véletlenül se aludjunk el. És mindezt csak azért, mert én tartottam attól, hogy rajtakapnak majd minket, ami baromi kellemetlen helyzetet szülne.
Az előbbi izgalom helyét egy kis csalódottság önti el, miközben hátra nézek rá a vállam fölött.
- Ideje visszamennünk - ejtem ki a szavakat kissé bizonytalanul.
Látom a szemén, hogy nem tetszik neki az ötlet és még jó hosszú ideig itt maradna, de nem vitatkozik. Megállapodtunk és nem kockáztathatjuk meg, hogy esetleg bárki is észrevesz minket együtt. Vagyis így együtt. Tudom, hogy ő kitalálta a maga verzióját, miszerint csak kora reggeli motorszerelést végzett idelent, de én - ahogy azt már mondtam - nem vagyok elég spontán ahhoz, hogy bevállaljak egy ilyen lebukási lehetőséget.
- De ezt folytatjuk - jelenti ki, miközben kisegít az öléből és küld felém egy önelégült vigyort.
- Majd meglátjuk - kezdek öltözködni egy kacsintás után.
Harvey minden mozdulatomat úgy figyeli, hogy a tekintete szinte perzseli a bőröm. A szemében tűz lobog, miközben minden feszélyezés nélkül vezeti végig a szemét a testemen újra és újra. Nehezemre esik nem odamenni hozzá és azt mondani, hogy folytassuk, amit az ébresztő félbeszakított, de szerencsére a józanabbik énem igen élénk ahhoz képest, hogy nem sokat aludtam. A beszélgetéssel elhúztuk az időt. Nem tudom pontosan, de szerintem már hajnali kettő is elmúlt, amikor végül álomra hajtottuk a fejünket és az óra most hétkor szólt. A lányok még tuti nincsenek fent, de a fiúkban nem vagyok biztos és az túlságosan necces lenne, hogy esetleg folytatjuk, valamelyikük pedig épp lejön. Úgyhogy maradok a helyemen és felöltözöm, miközben igyekszem figyelmen kívül hagyni Harvey égető pillantását.
- Ugye ma reggel nem kell számítanom váratlan meglepetésre általatok? - kérdezem a tegnapra gondolva, amikor anélkül jelentek meg nálunk, hogy én tudtam volna az érkezésükről.
Tagadhatatlanul kellemes volt ide lemenekülni és még az összebújás-együtt alvás kombó is ebbe a kategóriába esik, de azért alig várom, hogy felmenjek és vegyek egy forró fürdőt, amíg a lányok még alszanak. Szükségem van egy kis én-időre és arra, hogy magamban is letisztázzam a történteket. Plusz, mivel annyira jó volt elzárkózni ide, mintha más nem lenne a világon, talán lesz ihletem is egy új fejezethez. A karaktereim kerülhetnének hasonló helyzetbe benne. Nem bánnám, ha végre haladhatnék egy kicsit a sztorival. Komolyan, már száz szónak is örülnék. Egy fél fejezet maga lenne a beteljesült álom és azt is igazolná, hogy nem hiába kockáztatom a lebukást, mert a kitalált egyezségünk módszere valóban működik.
Harvey felnevet.
- Van nem váratlan meglepetés is?
- Naná! - vágom rá. - Emlékszel a tizenhatodik szülinapomra, amikor Kayla és Maxine elintézték, hogy ne legyen szülő, cserébe neked kellett figyelni ránk? A meglepi bulira?
- Tisztán - bólint rá várva a folytatást.
- Maradjon köztünk, de a meglepetés buli nem volt akkora meglepetés. Imádom őket, hogy megszervezték nekem, de kábé az első pillanatban gyanússá váltak, aztán pár napra rá már arra is rájöttem, hogy miért. Pontosan tudtam, hogy bulit szerveznek nekem.
Újabb nevetést kapok, de aztán komolyan oldalra biccenti a fejét.
- De ebben az esetben nem lehet meglepetésnek hívni, nem gondolod?
Ebben van valami.
- Oké, akkor másik példa - kezdem összehajtogatni a takarót. - Az megvan, amikor a filmekben a nagyszülők elmennek nyaralni egy másik országba és felhívják a családot a nyaralásról?
- Kíváncsi leszek, hogy mi sül ki ebből - vigyorog rám bólogatva.
Istenem az a tökéletes mosoly!
- Az unokának mindig elmondják, hogy visznek neki haza valamit, de azt nem, hogy mit. Vagyis az nem váratlan, mert előre szóltak, de meglepetés, hiszen nem tudja, hogy mit kap.
Harvey pár percig emészti a szavaimat, aztán tettetett komolysággal bólint.
- Mhm. Nos, biztosíthatlak, hogy nem lesz váratlan meglepetés. Vagy ha mégis, akkor nekem sem szóltak még és én sem tudok róla - rázza meg a fejét.
Egy pillanatra felmegy bennem a pumpa, de gyorsan lenyugtatom magam. Nem hibáztathatom Harvey-t, amiért nem tud az esetleges látogatásról. Csak remélni tudom, hogy tegnap, amikor megmondtam a lányoknak, hogy jó lenne néha csak hármasban, akkor az hatott rájuk és nem szervezték ma megint be a srácokat valamikorra. Különösen nem reggelre, ugyanis nincs erőm most nekiállni úgy reggelit csinálni, hogy a három hokisnak is elég legyen és mi se haljunk éhen. Egyszerűen nincs energiám most ehhez.
- Azt hiszem ez is jobb, mint a semmi - biccentek, majd intek Harvey-nak. - Akkor majd...
- Nem beszéltük meg a randit - szakít félbe, amire megtorpanok a kifelé menetel közben.
Szerettem volna tovább húzni az agyát, de a tegnap után genyó lennék, ha megint nemet mondanék neki. Ráadásul teljesen értelmetlen. A sztorimban is belemegy végül a lány és Harvey a sztoritól függetlenül is megszerzi amit akar. Mindig.
Az alsó ajkam harapdálva fordulok vissza felé.
- Legyen, amikor Maxine-ék el akarnak minket zavarni itthonról.
- És ha abból nem lesz semmi?
- Akkor lepj meg - küldök felé kihívó mosolyt, ami azonnal az ő ajkait is felfelé görbíti.
- Kitalálom a részleteket és írok majd - feleli, amire egy bólintással reagálva ismét elindulok az ajtó felé, de az előtt Harvey utolér és a karomat elkapva maga felé fordít, majd mielőtt bármit is mondhatnék, megcsókol.
Hosszan és szenvedélyesen.
- Ezt nem hagyhattam ki - morogja az ajkaimra, amikor elválunk. - Ki tudja, mikor lesz megint esélyünk rá.
Válaszként csak magamhoz húzom még egy csókra.