Leszek az ihleted {+18}

10.

Eve:
Természetesen a te tempódban. De, Eve, méltó akarok lenni ahhoz, hogy rám bízd a legbelsőbb gondolataid és megbízz bennem.
Harvey szavai még akkor is a fejemben csengnek, amikor már bőven elszabadultam otthonról. Már a kocsiban ülök és nemsokára odaérek az árvaházhoz, de egyszerűen azt, amit Harvey mondott, nem tudom kiverni a fejemből. Még soha, senki nem mondta nekem azt, hogy méltó akar lenni ahhoz, hogy rábízzam a legbelsőbb gondolataim. Mondjuk az is igaz, hogy még senki sem ragaszkodott ahhoz sem, hogy összebújjak vele szex után. Legalábbis olyan, akivel tényleg csak szexeltünk - ahogy most Harvey-val tesszük -, olyan nem. A volt barátommal nyilván más volt a helyzet, de megnyílni, még neki sem sikerült teljesen. Talán ezért is lett vége. Mert én nem tudtam kitárni minden érzelmemet és félelmemet úgy, ahogyan ő tette és ebbe belefáradt. Nem hibáztatom érte, de, hogy őszinte legyek, nem is fájt annyira a szakítás, mint amennyire papíron kellett volna. Lehet, hogy nem is voltam úgy igazán szerelmes és ezért sem viselt úgy meg. Néha defektesnek is érzem magam emiatt. A múltkor az ihlet hiány jobban kiborított, mint anno az, hogy a fiúval, akivel elég hosszú ideig együtt voltam a tinédzser korunkhoz képest, elváltak az útjaink. Valószínűleg velem van a baj és azt sem zárom ki az eshetőségek közül, hogy soha nem is fogok valakihez annyira ragaszkodni, mint amennyire kellene egy boldog párkapcsolathoz. Ahhoz egyszerűen nem tudok eléggé megnyílni és nincs olyan türelmes ember, aki annyira ragaszkodna hozzám, hogy segítsen megnyílni. A családom persze teljesen más terítéken vannak, de nekik sem mondok el mindent, pedig az életemet is feláldoznám értük. Nem véletlenül nem mondtam el nekik azt sem, hogy ma hova megyek. Csak egyszer említettem meg Mrs. Jensennek, hogy szeretném néha meglátogatni az árvaházat és utána hetekig láttam a szemében a bizonytalanságot. Amikor megkérdeztem, hogy haragszik-e rám a kérésem miatt, ő megrázta a fejét és könnyes szemekkel elmondta, hogy csak attól fél, hogy azért szeretnék visszamenni, mert nem érzem jól magam náluk. Utána többet nem is mertem nekik mondani ezt, mert nem akartam újabb fájdalmat okozni. Ezért nem kötöttem most sem az orrukra a dolgot, mert tudom, hogy az fájna nekik, meg elkezdenének aggódni azért, hogy nem vagyok jól vagy éppen sajnálni a múltam miatt. És egyik sem az a tevékenység, amit szívesen csinálok vagy viselek el. Pedig, ha Harvey tényleg meg akarja ismerni a legmélyebb gondolataim - amire elég nagy az esély, amilyen makacs -, akkor jönni fog az aggodalom vagy a sajnálat, azt pedig nem akarom. Harvey most erősnek gondol és szinte megállíthatatlannak, nem akarom, hogy meglássa azt a lányt, aki valamilyen szinten még mindig bennem él és fél a holnaptól. Ugyanis sajnos nekem is megvannak a magam gyengeségei és ha azt egy ember megtudja, akkor onnantól bárki megtudhatja és azt kezdhet az információval, amit csak akar. Félreértés ne essék, Harvey-ról nem feltételezem, hogy felhasználná ellenem azt, amit megtud rólam, de a reakciójától így is tartok.
- Jól belekeverted magad, te hülye - sóhajtok, miközben leállítom az autó motorját az árvaház előtt.
Nem elég, hogy Harvey ilyeneket mond nekem, de a szavaival azt is eléri, hogy megremegjen a pajzsom. Amikor a rémálmomról kérdezett, majdnem kiöntöttem neki mindazt, ami volt, de nem akartam megint kiborulni előtte. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy gyenge vagyok vagy, hogy valójában egy hisztis picsa lakik bennem, mert az tényleg nem vagyok. Csak cseppet megviselt a rémálom, meg az a gondolat, hogy amikor feltűnt, hogy Harvey nincs már mellettem, azt kívántam, hogy bárcsak visszajönne. Nagyon ki kellene másznom ebből az egészből, de közben az egyik részem - az áruló felem - nagyon élvezi ezt az egészet. Ráadásul...az is elég csábítóan hangzik, hogy egy kicsit Harvey-t is jobban megismerjem. A bújós énje eléggé meglepett és kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyi ilyen rejtett oldala van és hogy milyen szinten bújós valójában.
A számat elhagyja egy újabb sóhaj, mielőtt kiszállnék a kocsiból. Most ki akarok kapcsolni. Azért jöttem ide, hogy lássam a gyerekeket és kiszakadjak a hétköznapokból. Szeretném, ha egy kicsit kikapcsolnék, azután a sok minden után, ami mostanság történt.
Ahogy kiszállok, feltűnik, hogy az utca másik oldalán egy srác az ajtónak támaszkodva néz felém, de igyekszem nem tulajdonítani neki nagy figyelmet. Ez nem a legjobb környék, így nem szívesen állok le idegenekkel errefelé. Nem a legveszélyesebb hely azért, de gyalog nem mászkálnék erre, az biztos, hacsak nincs valaki, aki elkísér. És ha az a valaki férfi. Legalábbis remélhetőleg. Úgy teszek, mintha nem venném észre és igyekszem azt mondogatni magamnak, hogy nem engem néz, csak erre. Viszont amikor kiszedem a cuccokat csomagtartóból, megengedek magamnak egy pillantást arra, csak, hogy megtudjam, hogy tényleg engem néz-e vagy túlreagálom. De amikor a tekintetem találkozik a fiúéval, meg is bánom a tettem, mert már biztos, hogy engem néz. Nem vagyok paranoiás, de a gyomrom görcsbe ugrik, ahogy állom a pillantását. Még életemben nem láttam, de neki a szemében, mintha az csillogna, hogy ő pontosan tudja, hogy ki vagyok. Lecsukom a csomagtartót, majd bezárom a kocsit, s más elindulnék befelé, de a srác tekintete teljesen rabul ejt, amitől kezd gombóc nőni a torkomban. A következő pillanatban a fiú ellöki magát a járműtől, majd rám mosolyog és int nekem egyet, aztán pedig beszáll a kocsijába és elhajt.
Percekig csak állok és pislogok és arra várok, hogy a lábaim ne remegjenek annyira.
Talán összekevert valakivel.
A kis hang azon részem, amelyik igyekszik visszatérni a valóságba és összeszedni magát. Nagyot nyelek és a holmikkal a kezemben nagy nehezen elindulok befelé. Ahogy belépek az ajtón, elöntenek az emlékek. A sok rossz és a sok jó egyaránt, amitől nem tudom, hogy sírnom kell vagy inkább nevetnem. Lassan elindulok a folyosón, ami elvezet a nagy terembe, ahol a gyerekek szoktak lenni nap közben hétvégente.
- Eve?
Az ismerős hang a hátam mögül érkezik és halvány mosolyt csal az ajkaimra.
- Mrs. Benson - fordulok felé, a holmikkal a kezemben egyensúlyozva. - Jó napot. Elnézést, hogy nem szóltam előre, hogy jövök, csak szerettem volna meglepetést okozni és...
- Jaj, ne magyarázkodj - legyint összevonva a szemöldökét, majd mosolyogva megölel. - Minden alkalommal jó látni. Esküszöm, hogy mindig egyre szebb vagy.
- Köszönöm - mosolyodom el halványan, ahogy beszippantom az olyan jól ismert, édes illatot.
Mrs. Benson a fő nevelőnő a házban. Ha ő nem lenne, akkor ez az egész hely szétesne. Kemény, de egy tündéri nő. Vagy inkább néni. Nem vagyok biztos a korában, de úgy az hatvanas évei elejére tippelném. Bár az emberek korának megtippelésében sosem voltam jó, de az biztos, hogy nem a fiatalabbak táborát erősíti. Plusz, amennyire én tudom, már nem egy generációt kinevelt előttem és hosszú évek óta boldog házasságban él. Az ősz haja és enyhén ráncos ara is arra mer következtetni, hogy a hatvanas éveiben jár. Nem is tudom, hogy pontosan miért csinálja még mindig ezt és miért nem megy inkább nyugdíjba.
- Eve, már megint elmentél venni holmikat a gyerekeknek? - Néz rám szigorúan, mégis a hangja kedvesen cseng.
- Nem vettem - rázom meg a fejem. - Most költöztem nem olyan rég és ahogy pakoltam ki, találtam pár holmit, ami nekem már nem kell, így gondoltam, hogy behozom az ittenieknek.
Mrs. Benson tekintete a kezemben lévő nagy szatyorra siklik, majd belepillant.
- A süteményeket is a cuccaid között találtad?
Szeretném leplezni a zavarom, de nem megy. Mrs. Benson rájött arra, hogy kamuztam és bár már messze nem vagyok az a kislány, aki anno, mégis elpirulok, mint anno, amikor valami rosszat csináltam és rajta kaptak.
- Nem, azt nem - sütöm le a szemeimet, s a hangom akaratom ellenére is halkabb lesz. - De úton idefelé megláttam a cukrászdát és nem bírtam ki, hogy ne hozzak egy kicsit. Szerettem volna mosolyt csalni az arcukra.
- Te, meg a túl jó szíved - ingatja a fejét sóhajtva, majd kinyitja nekem az ajtót.
Bent a gyerekek annyira el vannak foglalva egymással és magukkal, hogy először fel sem tűnik nekik, hogy mi is bementünk a nagy helyiségbe. A picik fogócskáznak, a nagyobbak beszélgetnek, az átmeneti korosztály pedig nagyon megoszló, hogy mit csinál. Vannak, akik társasoznak, mások beszállnak a kicsikhez, de olyan is van, aki alszik. Nem is értem, hogy ilyen hangzavarban hogyan tudnak aludni.
- Csak annyira hagytam őket magukra, amíg lefektettük a babákat - rázza a fejét Mrs. Benson, de a szeméből olyan szeretet sugárzik, mintha a saját gyerekei lennének. - Gyerekek! - szól rájuk, s bár a hangja nem erőteljes, mindenki elhallgat és felé fordul. - Nézzétek, hogy ki jött hozzánk látogatóba - lép el, hogy jobban lássanak, amitől az összes tekintet rám siklik.
- Eve! - kiált fel Annie, majd a kis lábaival rohanni kezd felém.
A csöppség csak hat éves, de annyira ragaszkodik hozzám, mint szerintem senki. Mondjuk pont akkor került be ide, amikor engem örökbe fogadtak. Vagyis abban az évben. Még egészen pici baba volt és csak egy cetlit hagytak hozzá "nem tudom eltartani, kérem, segítsenek". Kísértetiesen hasonlít az én történetemre a picié. Már abban a pillanatban tudtam, hogy ez az apróság elrabolja a szívem és...ez pontosan így lett.
- Szia, pöttöm - guggolok le hozzá, s lerakva a cuccokat, magamhoz szorítom őt. - Úgy hiányoztál.
- Eltűntél - néz rám nagy szemeivel, amikor elválunk, amitől a szívem megfacsarodik.
- Tudom, kincsem. Rengeteg minden történt velem az elmúlt hetekben és így nem tudtam jönni, de megígérem, hogy soha többet nem tűnök majd el ilyen sok időre.
- Kisujj eskü?
- Kisujj eskü - biccentek halvány mosollyal, mire az ő arca is felragyog.
- Nem haragszom - ölel meg újra, sokkal szorosabban.
Tényleg nem fogok legközelebb ilyen sok időre eltűnni, ez biztos. Szükségem van arra, hogy lássam ezt a kis angyalt.