I'm Finally Happy - Sebastian Stan ff. SZÜNETEL

A ki nem mondott szó

Az előző részben:

-Dylannel csináltunk mindig de miután ő elment én nem ettem, mert se én, se Natalie nem tud sütni és nem is merünk nehogy megint véletlen felgyújtsuk a konyhát - nevettem fel kínosan

-De hisz nem vendéglátást végeztetek? - szegezte felém a kérdést érdeklődve, mintsem bántásként

-De igen, viszont azt csak azért, mert kötelező volt, viszont soha nem voltunk benne jók, épp hogy le tudtuk tenni a vizsgát, de a tanárok minket tartottak a legjobbnak felszolgálóként, ezért segítettek átmenni - vakartam a tarkóm kínosan, Seb pedig csak nevetett a kis storymon - Mikor Dylannel sütöttünk, főztünk én akkor is csak néztem, hogy ő mit ügyeskedik, sajnálatos módon és soha nem voltam az a konyhatündér

-Na majd akkor én segítek neked benne és együtt alkotunk - nyúlt át az asztalon és megfogta a kezem. Egy félmosoly kúszott az arcára, ami miatt nekem is mosolyognom kellett

-Háát jó, de akkor legyen kéznél a poroltó készülék, mert nem lesznek itt jó dolgok, ha én beállok a pult elé

-Na ezt majd meglátjuk - Kacsintott, aztán hírtelen elkomorodott a tekintete. Láttam, hogy habozik, de még is meg akar szólalni, egy darabig még filózott aztán megszólalt - Kérdezhetek valamit? - bólintottam félénken - Mit álmodtál az éjjel? - na ez baj, nem szeretném, hogy emiatt is aggódjon, elég, hogy az egész élettörténetem ismeri, nem kell neki még az álmaim miatt is aggódnia, így arra jutottam, hogy nem mondom el neki az igazat

-Semmi lényegeset, csak egy buta rémálom, nem fontos - láttam, hogy nem hiszi el, de nem firtatta tovább a témát, aminek roppantul örültem, viszont tudom, hogy még fel lesz hozva valamikor, addig is elengedem és ahogy láttam, ő is megpróbált így tenni, mert bólintott, felállt a helyéről és felém vette az irányt. Mikor odaért elém minden előjel nélkül felhúzott engem állóhelyzetbe és megcsókolt. Ez a csók szenvedélyes, aggódó, de egyben gyengéd hatású volt. Viszonoztam és egyre hevesebb lett a csókcsata közöttünk, viszont a Seb telefonjának hangos robaja szakította félbe az idilli pillanatot. Elhúzódott tőlem és a zsebébe nyúlt a készülékért. Felvette és arrébb sétált tőlem, nem hallottam tökéletesen, hogy kivel beszél, de a beszélgetést körülbelül el tudtam kapni.

-Szia Emily, mondjad - szólt bele a telefonba - Igen vele, de figyelek... Nem, mostanában nem volt rá időm, de nagyon nem is izgatott, miért? ... Rendben, nem fogom... Oké, mindjárt megnézem... Köszi, és igen, holnap megyek. Köszi még egyszer. Szia - hallottam, hogy vissza fele tart, sok érzés kavargott bennem, a kíváncsiságtól a félelemig minden féle. Seb a telefonját nézve tért vissza a konyhába, ahol én a helyemre visszaülve vártam őt.

-Ki volt az? - kíváncsiskodtam, de semmi válasz - Seb - még mindig semmi - Seb, mi a baj? - még mindig semmi ~Én ezt nem hiszem el~ - Kezdtem egyre idegesebb lenni, ezért felálltam - Sebastian, van valami baj? - ismételtem meg a kérdésem kicsit hangsúlyosabban és elé léptem

-Nem, nincs semmi baj - csúsztatta vissza a telefonját a zsebébe, de az arcán nyugtalanság jelei tűntek fel, ezért én is az lettem

-De látom, hogy van valami - léptem közvetlenül elé - Ki volt az?

-Nem fontos, tényleg - indult el az asztalhoz, de a csuklójánál fogva visszatartottam, így visszafordította rám a tekintetét - Mi az? Mondom, hogy nem fontos

-Seb, kérlek mond el, hogy ki volt az és, miért lett hírtelen ilyen komor kedved. Kérlek - az arcom könyörgővé változott - Nem szeretném, ha lennének köztünk titkok, kérlek mond el - elengedtem a csuklóját és ő teljes testével felém fordult és elém lépett. Kezeit az arcomra helyezte és mélyen a szemembe nézet, úgy ahogy szokott és amitől a térdeim meg szokták adni magukat