I'm Finally Happy - Sebastian Stan ff. SZÜNETEL

Eseménydús reggel

Szeretlek - mondtam ki tényleg a kelleténél is hangosabban, de mire észbe kaptam addigra már késő volt, mert Seb egy helyben megállt, letette azt ami épp a kezében tartott és tengelye körül megfordult 180 fokot. Tekintete lepettséget, melegséget sugárzott, de egyben úgy tűnt, mintha rosszul hallotta volna, mert összevonta a szemöldökét és elindult felém és amikor elém ért csak egyenesen megállt és lenézett a szemeimbe, szó szerint belevájta kék íriszeit az enyémbe

-Jól hallottam amit az előbb mondtál? - leguggolt elém és most én néztem le rá - Mond ki még egyszer kérlek, mert nem vagyok biztos, hogy jól hallottam - kezdett könnybe lábadni a szemem annak láttán, hogy az ő szemeit is ellepte egy-két sós könnycsepp

-Szeretlek - nem mondott semmit csak felkapott a hónom aljánál, mire én kénytelen voltam a nyakába kapaszkodni, mert olyan nagy slunggal emelt fel, hogy azonnal eltávolodtam a széktől és a lában 20 centire volt a földtől. Ösztönből azonnal a dereka köré fontam a lábaimat ő pedig a combomnál fogva tartott nehogy lecsússzak róla. Mikor úgy érezte, hogy biztonságosan tart azonnal elhúzta a fejét és még mindig könnyes szemekkel nézett rám, de közben mosoly ült az arcán, én is szintúgy nézhettem ki, mint ő mert nagyon is boldog voltam, hiszen tényleg azt éreztem, hogy ideje kimondani, mert felkészültem rá és így is éreztem. Semmi rosszat nem éreztem vele kapcsolatban, sikerült végre annyi év után egy emberben megbízzak Natalien kívül, aki szintén úgy érez, mint én és azt érzem, hogy ő nem fog elhagyni vagy becsapni soha az életben, mármint abban a percben én csakis ezt éreztem. Nem mondott semmit csak amilyen gyorsan csak tudott az ajkaimra tapadt és falni kezdte azokat, de közben éreztem, hogy elindul és egy pár lépés után megéreztem magam alatt a hideg márványpultot. Seb kezei a combomról a derekamra vándoroltak és úgy húzott magához én pedig az egyik kezemet a nyakáról az arcára csúsztattam a másik kezemmel pedig hátulról a hajába túrtan. Ez volt az eddigiek közül az egyik legszenvedélyesebb csókunk, de nem bántam, mert ebbe most szó szerint minden féle érzelmet lehetett érezni, egy kis idő múlva elhúzódott és a homlokomnak támasztotta a fejét, lihegve néztünk egymással farkasszemet, mire megszólalt

-Szeretlek - ennyit mondott és aztán ismét magához vont viszont most csak szorosan ölelt, úgy mintha porcelánból lennék és bármikor eltörhetnék - Köszönöm - halkan mondta, szinte elhaltan, mintha azt akarta volna, hogy ne halljam, viszont mégis meghalottam

-Mit? - nem számított arra, hogy hallotta mezért eltolt magától és fél szemölökét felvonva nézett bele barna szemeimbe - Mit köszöntél meg? - ismételtem meg egy kicsit jobban kifejezve magam és így már értette is, mert ellágyult az arca és egy halvány félmosolyra húzta a száját

-Tudod amikor vasárnap én elmondtam neked, hogy mit is érzek valójában és te nem viszonoztad nagyon megijedtem, hogy elhamarkodtam a dolgot és hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak téged, emiatt nagyon rosszul éreztem magam, de úgy éreztem, hogy már muszáj vagyok kimondani azt amit érzek, mert tényleg így éreztem már akkor is - miközben mesélt azalatt a kezeit lecsúsztatta a két oldalamra és megtámaszkodott a márványlap sarkán - Nem szeretek beszélni a volt barátnőimről, azonban most kicsit muszáj felhoznom őket. Szóval igaz, hogy életem során volt egy-két párkapcsolatom, de azoknál soha nem éreztem teljesen őszintének ezt a szót se az én se az ő oldalukról, mert a legtöbb leginkább csak a hírnév és a bulvárlapok miatt voltak velem, de borzasztóan idegesítő volt egy idő után ezért azóta nem volt egy kapcsolatom se, egészen idáig - láttam rajta, hogy szerette volna folytatni, de valami folytán nem tette és csak nézett. Csönd volt, viszont kellemesen hatott, aztán egy kis idő múlva ismét szóra nyitotta a száját - Na, de most együnk, mert most már kezdek én is éhes lenni - húzta kisfiús mosolyra a száját, amit annyira szeretek - Pattanj le és nekiállok a reggelinek - az előbbi kijelentésének ellentmondva nem várta meg míg magamtól leugrom a pultról, hanem benyúlt a hónom alá és óvatosan leemelt, mint egy kisgyereket amikor nem tud magától lejönni valahonnan. Én ezt egy kedves és halovány mosollyal köszöntem meg és amikor elvette a kezét még adott egy gyors puszit a hajamba aztán én visszabattyogtam a konyhaszékre és onnan kémleltem, hogyan tesz-vesz a pultnál, miközben összedobja a reggelit.