Az új tanár | bang chan ff. ✔

🐺 19. 🐺

Mindenki csak nézett, és gondolkodott, végül Minho volt az, aki először megszólalt.

– Esküszöm nem vagy normális.

– Valamit valamiért kedves Minho. - hangsúlyoztam ki a kedves szót, amin páran fel is nevettek.

– Szerintem.. - szólalt meg Jeongin. – Megpróbálhatnánk. Végül is.. mi bajunk lenne lebőle?

– Pont az drága Jeongin, hogy ha visszatérne ide, akkor megint szar lenne minden. - mondta Minho.

– És ezt mégis honnan veszed? Több, mint egy hónapja együtt vagyok vele és normális. Nem ver, nem kiabál velem, nem csinál velem semmit. - védtem meg azonnal barátomat. – Nehezen hiszem el neked, hogy ha visszajönne akkor megint szar lenne minden drága Minho.

Már éppen beszédre nyitotta volna száját, amikor az egyikük, aki eddig megsem szólalt, megelőzte.
– Szerintem gondoljuk át. Adhatnánk neki mégegy esélyt.

Minho nem mondott semmit, csak megforgatta a szemeit, és leült az egyik régi, kicsit poros kanapéra. És innentől kezdve beállt a csend. Az a tipikus kínos csend. Mindenkinek hallani lehetett a lélegzését, szuszogását. Míg nem a telefonom csengőhangja megzavarta ezt a kínos csendet. Először összerezzentem, majd megnéztem ki az, és nem lepődtem meg. Chan volt az.

– Szia. - szóltam bele a telefonba.

– Szia, hol vagy? - kérdezte.

És itt történt az, hogy fogalmam sem volt arról mit kellene neki mondani. Legszivesebben elmondtam volna neki, hogy a volt barátainál, de ezt mégsem tehettem. Ezért azt mondtam Channek várjon egy kicsit, majd elvettem fülemtől a telefont és a kijelzővel kabátomhoz tettem, hogy ne hallja amit kérdezni fogok.

– Mit mondjak neki, hogy hol vagyok?

– Kinek? - kérdezte Felix.

– Hát.. neki. Channek. Ő fívott fel telefonon.

– Nem tudom. Találj ki valamit. - mondta gorombán Minho.

– Chan, most nem alkalmas. Neharagudj. - mondtam, majd letettem a telefont. Tudtam nagyon jól, hogy most mi kavarog a fejében, azt hiszi le szeretném rázni, azt hiszi nincs kedvem hozzá. Pedig de. Ha tehetném csak vele lennék egésznap, de sajnos ezt nem tehetem. – Most már jobb? - kérdeztem szúrós szemekkel Minhora nézve. – Azt hiszi leszerettem volna rázni.

– És nem ez történt? Azt mondtam találj ki valamit, te bármit kitalálhattál volna, de mégis a 'Chan most nem alkalmas'-at választottad.

Legszívesebben lekevertem volna neki egyet amiért így beszél, és ennyire utálja Chant.

– Mindegy hagyjuk szerintem. Szóval.. - törte meg a csendet Hyunjin. – Szerintem szavazzunk. Ki adna Channek mégegy esélyt, és ki nem?  Aki adna, az tegye fel a kezét.

Jeongin volt az első aki feltette, majd őt követte Seungmin, és.. és ennyi. Én Felixre néztem, aki a földet tanulmányozta. Mostmár láttam rajta, hogy hiányzik neki Chan, és szószerint beugranak neki az emlékek, amikor még velük volt.

– Felix - szóltam hallkan, majd ráfogtam kezére, ezért a fiú lassan rámemelte tekintetét. Így mégszomorúbban nézett ki, mint akkor amikor lehajtott fejjel gondolkodott. – Tedd azt amit a szíved súg. Ha azt súgja szavazz most, akkor szavazz. Látom rajtad, hogy hiányzik.

Ezután Felix arca egyik pillanatról a másikra megváltozott, majd felemelte kezét.
– Én is az mellett vagyok, hogy Channek adjunk még egy esélyt.

– Oké, de mind hiába, ha csak hárman tettétek fel a kezeiteket.

– Srácok hát nehülyéskedjetek. Nektek tényleg nem hiányzik? Jisung neked sem? Komolyan? Changbin? - néztem rá a fiúra, aki fapofával nézett előre és kezeit összevonta maga előtt. Nem bírtam tovább. Annyira megsajnáltam Chant, hogy eleresztettem egy könnycseppet. – Tudjátok most egy kicsit csalódtam bennetek. De nem baj, ha ti nem, én sem. Nem muszáj akkor még egy esélyt adnotok neki, de akkor én sem szakítok vele! Nem érdekel mit mondtok, nem érdekel mit fogtok ezek után gondolni. Ha ti így akkor én is. Nincs kedvem ezt tovább firtatni. Én leléptem. Sziasztok. És remélem ezentúl mardosni fog titeket a bűntudat és a megbánás amiért nem tettétek fel a kezeteket.

– Hidd el nem fog, Seo. - szószalt meg Minho.

– Azt gondoltam, hogy téged nem. De tudod mit? Ha majd el fogsz gondolkodni ezen, és eszedbejutnak azok az emlékek, kívánom, hogy te legyél az akinek a legnagyobb bűntudata legyen. - mondtam és megsem várva Minho válaszát elhagytam a régi házat.

Amint kiértem az útra hatalmas zokogásba estem, és Chanre gondoltam, mígnem valaki megfogta a vállamat. Hátrafordultam és Chant pillantottam meg magam előtt.

– Chan? - kérdeztetem vékony hangon.

~ Chan szemszögéből ~

– Chan most nem alkalmas. Neharagudj. - mondta, majd bontotta a vonalat.

Hát ez meg mi volt? Talán le akar rázni? Remélem nem. Pedig olyan aranyos meglepetést szerettem volna neki a számára, de hát mindegy.

Mivel Seo most nem hajlandó velem beszélni úgy gondoltam akkor beszélek vele személyesen. Először azon gondolkodtam elmegyek hozzájuk, de.. biztos nincs otthon. Ezért elmentem a legjobb barátnőjéhez. Mikor bekopogtam ő nyitott ajtót.

– Szia Jihyun. Seo itt van nálad? - kérdeztem kedvesen, mire a lány értetlen pofát vágott.

– Szia Chan nincs.

– Oh, renden. Azért köszi. - mondtam, majd elköszöntem a lánytól.

Akkor mégis hol lehet? Még egy kicsit sétálgattam, néztem a házakat, és rájöttem többször kellene kimozdulnom. Esetleg kocoghatnák is és ne mindig csak bent a teremben a futópadon. Jó erzés volt, ahogy a friss őszi szellő átrájra egész arcomat. Lehunytam szemeim, és gondolkodni kezdtem. Eszembejutottak a srácok. Amikor minden oké volt közöttünk, amikor veszekedtünk, de mindent megtudtunk oldani. Magamat hibáztattam. És hogy mégis miért? Mert tényleg én voltam a hibás. Nem voltam jól, néha kifordultam önmagamból, és mégcsak magamra sem isnertem. Bárcsak minden olyan lenne mint rég. Bárcsak újra láthatnám őket...

A gondolataimból egy síró hang billentett ki. Közben észre sem vettem, hogy itt vagyok nem messze annál a háznál, ahol... Seo? Pillantottam meg egy lányt a ház előtt. Odasiettem hozzá, majd rátettem kezem vállára, mire ő hátrafordult.

– Chan? - kérdezte vékony hangon.

Már éppen mondani szerettem volna neki valamit, amikor egy nagyon ismerős hangot hallottam meg.

– Te mégis mit keresel itt? - kérdezte, én pedig megfordulva szembetaláltam magam a szőke fiúval.

– Örülök, hogy újra találkozhatunk, Felix.