Your Eyes (JiKook) ✔

1.

Bármennyire is igyekeztem nem kitűnni a tömegből, ez lehetetlenné vált számomra. Az oka ennek az, hogy heterokrómiás vagyok, ami azt eredményezte, hogy a szemeim nem ugyanolyan szinűek.

Még gyerekkoromban történt egy kisebb balesetem, ami miatt a szemembe került valami és az megsértett. Akkor mindkét szemem kék szinű volt, amit nagyon szerettem. A baleset következtében és idővel az egyik bebarnult.
Sajnos a heterokrómiával sok bántalmazás ért engem az általánosban és már odáig jutottam, hogy megutáltam a szemeimet.

Értem, hogy szépek és különlegesek, mert azok is egy bizonyos szintig, de mikor azzal csúfolnak, hogy szörnyeteg vagy és ijesztő a tekintetem, akkor már érthető is, hogy miért is utálom őket.

Ami számomra rossz, hogy hiába akartam volna kontaklencsével eltakarni, nem lehetett. Az orvos kikötötte, hogy nem szabad, nehogy megsértsem ismét és megvakitsam magam.

Sajnos bele kellett törődjek, hogy én már így maradok és el kell fogadnom magam, de ez nem megy egyszerűen.

***

Mindig is imádtam rajzolni és ezt akartam csinálni bármibe is kerüljön. A szüleimet sikerült meggyőznöm, hogy rajzot tanulhassak, csak egy kikötésük volt, hogy válasszak olyan mellékszakot, ami értelmes is. A rajz mellett a táncot választottam.

Ennek egyszerű oka van, hogy táncolni is pont annyira szeretek, mint rajzolni. A szülők megnyugodtak, mikor megtudták, mindig is azt akarták, hogy táncos lehessek. Ezzel a döntéssel sikerült mindenkit kielégítenem.

Fejemet lehajtva közlekedek a folyosón, hogy ne bámuljanak meg az emberek a szemem miatt, de már rég késő.
Összesúgnak a hátam mögött, amivel kényelmetlen helyzetbe hoznak. Utálom az ilyet, már nem az oviban vagyunk vagy az általánosban. De nincs merszem megmondani senkinek, túl félénk vagyok.

Gyorsan besurranok a terembe és helyet foglalok hátul. Előveszem cuccaimat, majd firkálgatni kezdek, míg be nem jön a tanár.
- A mai órán párban dolgoztok! - jelenti ki, stresszesen sóhajtok egyet. Utálok párban dolgozni. - A partneretekről kell portrét készítenetek, amit értékelni is fogok. Jegyre megy.

A teremben nagy nyüzsgölődés tör ki, én visszahúzódva várom meg, hogy mindenki találjon párt magának. Mivel páratlan a létszám, így a végén egyedül maradok.
- Park, megint egyedül? - kérdezi a tanár a fejét rázva, egy aprót bólintok.
Mielőtt bármit szólhatna a tanár, kopogás töri meg a csendet és belép rajta egy fekete hajú srác. Ajkai kissé pirosak, gyermekies vonásai azt feltételeztetik róla, hogy középiskolás, pedig biztos első éves lehet. Szemöldökében piercing van, ami még szexibbé teszi az összképet és férfiasságot biztosít neki.
- Oh, Jeon meg is feletkeztem magáról. - üdvözli a tanár. - Mindenki fogadjátok a harmadéves Jungkook-ot, aki végigkíséri ezt az egy évet velünk.
- Köszönöm Choi tanár úr, de nem kell nagyzolni. - mondja, miközben hátrasétál a mellettem levő padhoz. Jobban összehúzom magam.
- A feladat a későnk számára. Portrét rajzolsz a partneredről, aki ez esetben Park lesz. És jegyre megy. - magyarázza Jungkook-nak, majd rám mutat ujjával.
- Az klasz. - mondja és felém fordul. - Jeon Jungkook.
- Park Jimin. - mutatkozok be halkan, majd felé fordulok én is. Azért már megrajzoltam az alapot, de hogy tovább haladjak muszáj felnéznem rá.
- Bocsi, de levennéd a kapucnit, nem látom jól az arcod. - kér meg Jungkook, ismét összerezzenek.
- Rendben. - suttogom és leveszem a kapucnimat. Megigazítom a hajamat, hogy ne látszódjon az egyik szemem. - Így jó lesz?
- Nem, söpörd ki a frufrudat. Szemüveges leszel, ha így hordod. - szól rám, de nem tudom megtenni. Utálom a portré rajzolást.
- Ez így nem lesz jó. - húzódik közelebb hozzám. - Így egyest kapunk, szedd össze magad. - mutató- és közepsőujjával hátratűri a hajam. Keze megáll a mozdulatban. - Azta!

Hátra húzódok, tincseim visszahullanak eredeti pozíciójukba homlokomra. Szorosan hunyom be a szemeimet.
- El-elkezdhetnénk? - kérdezem félve, ceruzámat idegesen forgatom ujjaim között.
- Igen. - egyezik bele Jungkook.

Csendben rajzolunk egy ideig, még mindig ideges vagyok és egyáltalán nem érzem magam komfortosan, ami miatt többször is felsóhajtok.
- Na jó. - szólal fel türelmetlenül Jungkook, rákapom tekintetem. - Ez így kínos, inkább beszélgessünk közben.
- Rendben. - egyezek bele, nem tudom mivel is kezdhetném a beszélgetést.
- A rajz a főszakod? - kérdezi.
- Igen. - helyeselek. - A tánc a mellékszak, anyuék miatt.
- Nem nézel ki táncos alkatnak. - mondja, majd tovább rajzolja portrémat. - És nem rémlik, hogy láthattalak volna a színpadon.
- Mert a mellékszakosok ritkán kapnak rivaldafényt. - magyarázom meg neki. - Én már azzal is boldog vagyok, ha a háttérben lehetek.
- És nem vágysz többre?
- Minek? - kérdezem. - Azért, hogy még többen piszkálhassanak a kinézetem miatt? Kösz, de nem.
- Várj, piszkálnak a szemeid miatt? - kérdezi ledöbbenve tőlem, még a rajzolást is abbahagyja.
- Tudod a társadalom nem úgy néz rám, hogy milyen különleges vagyok, hanem mint egy szörnyre. - magyarázom. - Pedig nem is tudják a történetem, de azonnal elítélnek.
Fogalmam sincs miért mondtam el neki ezt.
- Bocs, de hanyagoljuk ezt a témát. - kérem meg. - Miért kell ezt az évet végigrajzold velünk? - terelem a témát azonnal.
- A tavalyi évben megbuktam. - válaszolja.
- Hogy lehet megbukni? - kérdezem csodálkozva.
- Ha nem jösz be az órára és lefoglal valami más. - válaszolja egyszerűen.
- És mi is pontosan? - kérdezek rá, miközben megrajzolom a piercingjének a vázlatát.
- A főszakom nekem a zene, a rajz csak egy plusz, hogy legyen meg a pont, amivel megemelem egy kicsit a krediteket. - magyarázza. - A zene miatt, nem tudtam rajzra jönni sokszor és túl sok feladat volt a második évemben. Ütköztek az óráim.
- De vannak délutáni órák. - mondom azonnal. - Direkt az olyanoknak, mint neked.
- Baszki, ha ezt tudtam volna. - csapja magát homlokon.
- Vigyázz a ceruzával a kezedben. - figyelmeztetem. - Nem néztél utána?
- Nem vagyok ennyire felkészült, csak gólyaként voltam ennyire szabálytartó. - von vállat, majd rajzol tovább és egy kék színesre vált, most festi a szemem. - Egy kicsit emeld meg a fejed.
Teszem, amire kér és hagyom, hogy végezze a munkáját.

- Mennyire nehéz most a zeneszak? - kérdezek rá, hogy ne legyen csend közöttünk.
- Eddig még nincs baj vele, de igyekszem jól beosztani az időmet, hogy mindent elvégezzek. - magyarázza.
- Van határidőnaplód? - kérdezek rá. - Az most nagyon hasznos lenne neked és nyomon tudnád követni, hogy mit mikorra kell elvégezz.
- Nyugi, van. - bólogat. - A telefonomba is beírom, mert hajlamos vagyok elfelejteni.
- Szitamemória. - mondom azonnal, mire elkuncogja magát.
- Nagyjából. - helyesel. - És neked mennyire nehéz a rajz?
- Nekem nem nehéz, csak bizonyos órák. - mondom. - A grafika a véremben van, már régóta. De a portrés tematikájú órák nem a kedvenceim. Ja és nem szeretek párban sem dolgozni.
- Visszahúzódó vagy. - mondja azonnal, mire bólintok. - Az nem jó. A rajzosok nagyon összetartóak tudnak lenni.
- Khm, a szemeim. - emlékeztetem.
- Azokra fogod, de önként vonod ki magad a társaságból, hogy ne veled foglalkozzanak. - mondja, mire leesik az állam. - Hidd el nekem, ez egy magányos élet így és ne bánd meg ezeket.

Sziasztok!
Hát ismét itt vagyok egy újabb történettel. Sok szenvedés árán sikerült nekikezdeni, de örülök, hogy végül sikerült elindítani.
Remélem tetszeni fog nektek!