Lerombolt határ ✓

HARMINCKILENC

TAEHYUNG

- Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. A szüleink megrögzötten oda figyeltek az egészségünkre, mindketten sportoltunk, nem volt se fizikailag, se mentálisan probléma velünk. So-Yeon a suli női röplabda csapatában volt feladó, irigylésre méltó kitartással rendelkezett és közben a jegyei is maradtak ugyan úgy kitűnőek, mint mindig. Féltékeny voltam rá. Ha valakit meg kellett dicsérni a teljesítményéért, az esetek többségében a szüleim So-Yeonnal példálóztak. Volt is mire büszkének lenniük, ezt én is beláttam, hisz a szemem előtt szerzett díjakat, elismeréseket. Én a háttérben meghúzódva a gimnasztikával voltam elfoglalva, a reál tárgyakból pedig épp csak jól teljesítettem.

Szüneteket tart, ha úgy érzi, egyszerre túl sokat mondott. Ilyenkor a sakkbábukkal babrál, nem néz rám.

- Nem egyik napról a másikra történtek a dolgok. Én lettem rosszul először, de betudtuk az akkor terjedő influenzának. Sokan voltak betegek az iskolában, könnyen elkaphattam bárkitől. Csakhogy So-Yeon is mutatta a tüneteket. Fáradtság, láz, gyengeség. Az étvágya is megszűnt, de tényleg, én ugyan így éreztem magam. A szüleink persze kétségbeestek. Az én tüneteim nem voltak olyan komolyan, mint So-Yeoné. Ő fájdalomra panaszkodott, ízületi fájdalmakra, amik a sportolói karrierjét eléggé megnehezítették, elmondása szerint már hetek óta szenvedett ezektől. Aztán egy reggel...

Kiesik a huszár a kezéből, koppan a táblán. Youra érte nyúl, kapkod. Kinyújtom felé a kezem, de mielőtt elérhetném, visszarántja a sajátját.

- A fürdőszobában volt, ott ücsörgött a kád szélén és a lábait nézte. Nem értettem, miért csinálja. Csak mikor közelebb mentem és jobban szemügyre vettem, akkor tűntek fel a foltok. Bevérzések voltak. So-Yeon arra kért, ne szóljak erről a szüleinknek. Még akkor is ezt mondta, nem sokkal később, amikor eleredt az orra vére és egyszerűen nem akart abba maradni. Vérzett, minden tiszta vér volt és csak azt ismételte, hogy ne szóljak senkinek. Másnap vérvételre mentünk, alapos kivizsgálást kaptunk, nem kellett sokat várni az eredményekre. Csakhogy a laborban összecserélték a mintákat, valamit elnéztek. A szüleink tomboltak, az orvos próbált nyugtatni minket, de akkor már elmondta, hogy az egyik eredmény súlyos problémára utal. Ez után mégis melyik szülő tudott volna megnyugodni? Újabb vérvizsgálatot csináltak, de láttam az orvosunkon, hogy So-Yeont méregeti. A nővérem akkor már négy kilót fogyott, alig bírt megállni a lábán. Teljesen ki volt idegileg is, mert egy fontos mérkőzés előtt álltak a csapatával, de ő nem tudott részt venni rajta. Attól félt, kiteszik és akkor búcsút inthet a sport ösztöndíjának, meg az egyetemnek is. Neki a röplabda jelentette az életet.

Mély levegőt vesz, ekkor már sír. A könnyeit látom, a hangja is remeg, de még mindig nem úgy zokog, ahogy az várható lenne. Én be vagyok feszülve, a tartásom merev, a kezeim ökölbe szorítva pihennek az ölemben.

- Az orvos beszélt a szüleinkkel és én hallgatóztam. So-Yeon túl fáradt volt hozzá és azt kérte, mondjam el, mit hallok. Nem tettem. Nem bírtam elmondani neki, hogy az orvos a rosszabb vérkép alapján leukémia gyanúját hozta fel. Nevet nem mondott, csak az új eredmény után. És én akkor ott gondoltam arra először, hogy remélem, nem én vagyok az. Holott legbelül tudtam, aki kettőnk közül súlyosabb állapotban van és gyanúsabb lehet, az So-Yeon. De ettől függetlenül is, nem akartam én lenni. Nem akartam, mert a szüleim elsírták magukat és sejtettem, mit jelenthet ez. Ahogy visszanéztem So-Yeonra, élénken él bennem a kép róla.

Leteszi a bábukat, feláll a kanapéról. Hátat fordít nekem, az ablakhoz megy. A lemenő nap sugarai még nem tűntek el.

- Ahogy ott ült a váróban, a fejét hátra döntve a falnak, csukott szemmel és vékonyabban, gyengébben... Azt kívántam, legyen ő. Hadd ne én haljak meg, mert még nem jöttem rá, mit akarok kezdeni az életemmel és így nem lehet meghalni. Ahogy ez ott végig futott az agyamon, rögtön meg is bántam. Nem értettem, hogy lehettem ilyen önző, gonosz. So-Yeon sosem akarta volna ezt nekem, ő tökéletes nővér volt. Minden terhet át vett tőlem, segített, ha szükségem volt rá és sosem éreztette velem azt, hogy több lenne nálam. Ha későn ért haza és fáradt volt, még akkor is leült velem a házi feladatom fölé, elmagyarázta a dolgokat, ha valamit nem értettem... Én pedig csak arra tudtam gondolni abban a pillanatban, ahogy az orvos kimondta a lehetséges diagnózist.