𝓗𝓸𝓵𝓭𝓯𝓸𝓵𝔂𝓸́ - 𝓀𝓉𝒽. 𝒿𝒿𝓀. ✔

Szeretlek

Egyik álmomban hattyúvá változtam.

Éjszaka volt. Sötét falevelek lógtak alá, élénk, eddig nem látott virágok díszítették a bokrokat. A levegő párás, csillámló volt – a telihold fénye szemerkélte össze. Friss, mégis fénnyel gazdag illatok pásztázták orrom.

A szűk ösvény egyre halványult. Az erdőn túlról tükröző tó köszöntött.

A mennyekben éreztem magam.

Megálltam a parton, s saját képmásommal találtam szembe magam. Varázslatos hangulatok kerítettek. Misztikus állatok hangjának vibrálása, puha szárnyak csapkodása, másvilági rovarok zümmögését hallgattam.

Levettem a szandálom.

Magamat néztem. Fekete hajam harmatosan hullámzott, lenge vászoningem kellemes szellő lobogtatta. A víz mozdulatlanul állt.

Beleléptem egyik, majd másik lábammal is. Hirtelen vízgyűrűket indítottam el, melyek végig utaztak az egész tavon. A felszíne nem változott, csupán halvány vonalak hullámoztak rajta. Bokámig süllyedtem a homokban.

Lassan felpillantottam, s a víz folyékony holdkővé vált. Süvítő szél kerekedett, úgy éreztem, kifújja belőlem a lelkem, s nem hagy hátra mást, csupán üres vázam. Mellkasom összeszorult, s le is görnyedtem – utolsó leheletem is kiszállt belőlem. Fokozatosan erőt vettem, lassan kiegyenesedtem.

A tó mélykék birodalommá alakult – felszínén az összes csillag képével. Körbefogta a lábam, nem volt kiút... Magával ragadott, s nem eresztett.

Közepén a fenséges telihold tükre nehezedett. Mint király és királynő, isten és istennő, csupán egymaga foglalta a helyet magasztos trónján, mert minden jelkép oda vezetett – magába.

A holdtölte egyetlen alakot emelt felszínén, a tó közepén pihenő bájos hattyúét. Kellemesen lebegett, varázslatos csillogás világította meg. Hunyorítottam, hogy alaposan szemügyre vehessem.

Kecses nyaka hurokként hajolt alá, ahogy szárnyai alá bújtatta csőrét. Csillámló pihedarabok szállingóztak körötte függönyként, ahogy lassan rám emelte tekintetét.

Lélegzetem elakadt, és nem is kértem többet – szívem mélyen sajogni kezdett, látásom ködössé vált. Ismertem őt.

Magasztosan borzolta nyaka tollát, s hívogatva rikkantott rám, gyere!

A képlékeny tóba vetettem magam, kérdés nélkül úsztam feléje, ám minél erősebben eveztem, annál lassabb lettem. Egyhelyben mozogtam, úgy éreztem, csapdába estem, és elsüllyedek, láttam a halálom, a fulladást... Fáradtan adtam meg magam a nehéz tómedernek.

Elfeküdtem a vízen. Néha szemembe fröccsent pár csepp, a testem bizonytalan lebegése közben apró hullámok simogatták a tincseim közti ösvényeket. S lassan, láthatatlan erő kúszott lábszáramra és elindultam.

Minden izmom elpihent, hagytam, hogy sodorjon az áramlat, a víz hátán utaztam, mint királyi díszvendég. Hintóm volt a hullámzás, s lovam a hold varázsa. Kezeim élettelenül siklottak a fejem mellett. Lehunytam a szemem, elengedtem mindent, az életem, a jövőm, a múltam, s csak az övé voltam. Megadtam magam.

– Jeongguk? - halvány női hang szólított, ismeretlen, mégis mélyen szerettem.

Pilláim közül néztem magam felé. Fehéren ragyogó, hullámzó hajkorona mosolygott rám, büszkén, mint édesanya a fiára – ám ő más volt. Nem tudtam ki, mégis ismertem. És szerettem. Határtalanul szerettem.

Nem volt erőm válaszolni neki.

– Engedd el, s eljő – visszhangzott fátyolos hangja, csengett a varázserdő levelein.