𝓗𝓸𝓵𝓭𝓯𝓸𝓵𝔂𝓸́ - 𝓀𝓉𝒽. 𝒿𝒿𝓀. ✔

Elment

Jeongguk szemszöge

A teremben ültem a hátsó sorban. Az ujjaim ökölbe szorultak az ölemben, de nem szóltam semmit. Csak figyeltem.

Az elnök lassan előrehajolt.

– Kim tanár úr, tisztában van vele, miért áll ma itt? – kérdezte csendesen, nyugodtan. Még szemkontaktusra sem méltatta, úgy lapozgatott a papírjai között.

Taehyung bólintott. Halk sóhaja visszhangzott a csendben.

– Igen, tisztában vagyok vele.

– Ön kapcsolatba lépett egy diákkal – folytatta az elnök. – Egy hallgatóval, akinek az oktatásáért és fejlődéséért felelős lett volna. – Ekkor ellenségesen felnézett, egyik szemöldökét megemelve. – És mindezt eltitkolta.

A gyomrom összerándult. Még sosem aggódtam érte ennyire.

Taehyung egyenes háttal állt, a tekintete nyugodt maradt.

– Tisztelt Bizottság... – kezdte volna higgadtan, de az elnök közbevágott.

– Ne próbálja menteni magát... A bizonyítékok egyértelműek. Üzenetváltások. Találkozók. Fotók...

Egy borítékot húztak elő, és egy papírlapot csúsztattak ki belőle. Egy fénykép.

Mi voltunk rajta. Összebújva, mint egy pár.

Nem akartam látni.

Az ujjaim egymást tördelték. Nem akartam hinni a szememnek.

– Kérem... – Taehyung hangja halk volt. Megalázott. Nyúzott.

S rám pillantott.

A tekintetünk találkozott.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Az elnök megköszörülte a torkát.

– Önnek két lehetősége van. Vagy nyilvános tárgyalásra visszük az ügyet, ahol a sajtó és a nyilvánosság előtt kell felelnie a tetteiért...

Leizzadtam. Bárcsak megmenthettem volna! Bárcsak engem tépnének szét, s nem őt!

A szívem hevesen kalapált.

– Vagy aláírja a lemondólevelét, és elhagyja az egyetemet.

Mindenki hallgatott. Senki sem mozdult. Várták a reakcióját.

– És mi lesz velem? – szakadt ki belőlem a kérdés.

Az egyik bizottsági tag gúnyosan felnevetett.

– Ön diák. Az ön helye biztosított az egyetemen. De természetesen egy ilyen incidens után meg kell fontolnunk...

– Ne merjenek hozzáérni... – Taehyung mély, dünnyögő hangja visszhangzott a teremben.

Az ujjaim az ölemben megremegtek.

Ne írj alá semmit!

De ő már elvette a tollat.

Aláírta a papírt.

A tinta lassan beszívódott a papíron.

Vége.

Vége, mielőtt egyáltalán esélyünk lett volna bármit is megmenteni.

A toll koppanva hullott az asztalra.

– Köszönöm a lehetőséget – mondta kimérten, majd hátralépett, és elindult kifelé.

– Taehyung... – suttogtam.

Nem állt meg.

Nem nézett vissza.

Egyszerűen csak... Elment.