𝓗𝓸𝓵𝓭𝓯𝓸𝓵𝔂𝓸́ - 𝓀𝓉𝒽. 𝒿𝒿𝓀. ✔

Repülőút

Megbeszéltük, hogy az indulás előtti éjszakát együtt töltjük. Taehyungnak még volt befejezetlen munkája, ezért a kanapén fetrengve olvastam, amíg ő az ebédlőasztalon dolgozott.

– Kérsz egy teát? – kérdezte, majd felállt. Odajött hozzám s megturkálta a hajam. Én még befejeztem az utolsó mondat elolvasását, majd ránéztem.

Ujjamra csuktam a könyvet, hogy tudjam, hol tartottam, másik kezemmel megsimogattam derekát, kissé átkaroltam, magamhoz húztam.

– Kérek – nyomtam puszit hasfalára, majd neki döntöttem homlokom. – Épp Lao-Cét olvasok...

"Örök az ég és örök a föld.
Azért örök az ég s a föld,
mert nem önmagukért élnek,
ezért nem fogy belőlük az élet.
Éppígy a bölcs:
hátrahúzódik, ezért halad,
nem őrzi magát, ezért megmarad.
Így van:
saját érdeke nem űzi sose,
ezért teljesül saját érdeke."

– Hm – jött a válasz.

Rápillantottam. – Hm? Mi "hm"?

– Van benne igazság. Az elengedésről szól. Ha hagyod, hogy magától történjenek a dolgok, úgy lesz, ahogy lennie kell. Nem kell kapaszkodni.

– Mint mondjuk én a kapcsolatunk elején?

– Milyen kapcsolatunk? Akkor nem voltunk még együtt – érintett államra.

Kicsit felültem. – Na de eléggé kapaszkodtam beléd. Nem akartalak elveszíteni.

– Drágám, hisz sosem tudnál elveszíteni. Még most sem – kacsintott. – Hisz nem vagyunk tulajdonok.

Hökkentettem.

– Lao-Ce és az Út és Erény könyve szerint az emberek nem tulajdonok... – magyarázta. – Nahát, mik vannak – kacsintott, majd adott egy tapadós csókot. Hirtelen kiegyenesedett. – Na! Ideje teázni.

Bólintottam.

Amíg felforrt a víz és lefőtt a tea, tovább olvastam. Taehyung csöndesen tett-vett a konyhában. Amikor felnéztem, feltűrt ingben simította hátra oldalt a haját. Ajkamba kellett harapnom a látványtól. Végignéztem rajta, majd formás popóján állt meg tekintetem.

Letettem Lao-Cét, kinyitva, hogy később folytathassam, majd halkan odasétáltam hozzá. Hosszú, karamell színű hattyúnyakára csókokat hintettem, amitől halkan dürmögött.

– Ahh, kiráz a hideg – suttogta. Kezeim megfogta és ellépett tőlem. – Most ne, mert ha...

Csókra tapadtak ajkaim, egy szenvedélyes, mélázó csókra. Fenekébe kapaszkodtam és jól megforgattam tenyereimben. Taehyung számba kuncogott.

– Nem fogom befejezni és kirúgnak – duruzsolta.

– Jól van, na – elengedtem, ám elválásunk közepette még hagytam rajta pár puszit. Kicsit kuncogott.

– Na! Elég.

– Hmm-hmm – döntögettem fejem. – Aztán finom legyen a teám.

– Inkább olvass a szobámban – csapott a fenekemre – mert ez így nem lesz jó...

– Hm... – sértődötten felvettem a könyvet és elindultam az ágya felé.

– Majd utánad viszem a teácskád – kiáltotta.

Kuncogtam.

그때

Taehyung szemszöge