𝓗𝓸𝓵𝓭𝓯𝓸𝓵𝔂𝓸́ - 𝓀𝓉𝒽. 𝒿𝒿𝓀. ✔

Feneketlen tó

Kis kavicsok ropogó hangjára ciripeltek a tücskök, miközben sétáltam. Az ujjaim összeakadva, a hajam igazgattam. Lángolt az arcom és a mellkasom, nem tudtam, mire számítsak. Szívem az ádámcsutkámmal vetekedett, a nyakamban, a torkomban, majd újra a tüdőm alatt, kiszorítva minden levegőt belőlem.

Gyomrom állandó rángásba feledkezve tartotta fogva a pillangókat, amik már azóta bennem élnek, amióta először találkoztam vele.

Az ujjaim tördeltem, az ajkam nyálaztam, majd a száraz bőrt rágtam rajta. Azonnal abbahagytam, amikor észrevettem, hiszen ha esetleg megcsókol, nem szeretném, hogy érdesnek érezzen. Azt szeretném, hogy puha, szaftos, duzzadt csókot kapjon tőlem, mint amit én tőle. Azt szeretném, ha megadhatnám neki azt, amit ő adott nekem pár hete.

Érezni szeretném őt rajtam, velem, bennem. A forróságot a nyakán, ajka csúszását, bőre simaságát, tincsei cirógatását, tekintete égető, szúró, mély szenvedélyét.

Remegve engedtem ki a levegőt, amikor a tóparthoz értem. Kevesebb, mint pár perc és látni fogom.

Szívem mintegy tonna súlyú lakatot hordana magán – és nála van a kulcs. Ó, Istenem, de még hogy nála!

Az idő csípett, az orrom szerényen folyt, az arcom száradni kezdett. A természet, a víz illata kisebb megenyhülést hozott az idegeimre. Gyorsan bekaptam egy rágót, majd kifújtam az orrom.

Befordultam a tó mögötti kis ösvényre. Lejjebb húztam a kabátom, hogy az izgalomtól izzadt testem kissé lehűljön, mire odaérek.

Remek passzban kellett lennem, hogy kibírjam az elkövetkezendő beszélgetést.

Jeon Jeongguk vagyok, és elvették az eszem.

Ő az inspirációm, a nyugtató gondolatom, a lelkem tüzének forrása, a belső fényem...

Ő, a férfi, akiért nap, mint nap sóvárgok.

Még ha el is nyomom magamban.

Megérkeztem. Láttam az alakját.

Egy padon ült, a tó mentén. Hosszú ballonkabát takarta testét, sötét haja tökéletesre volt formázva, mint mindig.

Nézelődött. Nem sietett, nem izgult. Élvezte a csendet.

Kidobtam a rágót. Nem volt rá szükségem.

Tudtam, hogy hallotta a lépteim, mégsem nézett rám először. Most is felülkerekedett, mint mindig – és ezt szerettem benne.

Lassan felém fordította fejét. Ha nem ismerném, azt mondanám, arca érzelemmentes volt, ám láttam a ragyogást tekintetében, amit annyira szeret elrejteni. Az emberek nem ismerhették ki, azt sosem hagyta volna – engem viszont nem tudott kikerülni, sem átverni. Láttam amit láttam, és nincs visszaút.

Rábíztam magam.

Megadtam magam.

Azonnal megnyugodtam.

Lassan lépkedtem mellé. Ajkain halvány mosoly jeleit fedeztem fel, amíg végignézett. Ismerős volt a tekintete. Párizsban láttam így. Jól esett.

Bátortalanul, de határozottnak mutatva magam ültem le mellé.

Kis rést hagytam köztünk, nehogy egymáshoz érjünk.

Nem akartam elbaltázni. Ajkamba haraptam, majd lenyeltem a torkomban bukfencező gombócot.

Kellemes sóhajt engedett el, majd rám nézett. Azonnal lenyugodtam.

Nem számított semmi, csak ő. A mosolygó tekintete, a vastag, szív alakú ajka.

Az igazi arca, amit mások nem látnak. Amit mások nem láthatnak.

Szívem melegséggel telt meg. Úgy éreztem, elhagytak az aggodalmak. Minden úgy történik, ahogy történnie kell.

Az életre bíztam magam. Elengedtem.

Hátradőltem.

– Idetaláltál – suttogta.

Bólintottam.

– Követtelek.

Nem kellett elmagyaráznom neki. Értette. Ismerte minden gondolatom.

– Velünk kapcsolatban hívtalak ide – dünnyögte. Megigazította a tartását. Kissé közelebb húzódott.

– Azt gondoltam. Miért?

Éreztem, hogy engem néz. Nem akartam mozdulni.

– Nem tagadhatjuk tovább. Ez így nem fog működni.

Szavai hallatán zavarodottság kúszott szívembe. Nyugtattam magam, hisz még hátra van három hónap a szemeszterből.

– Micsoda?

– Mi. Hagyjuk ezt abba.

A combja az enyémet súrolta. Felsőteste erősen támasztott, tekintetét éreztem az arcomon. Feje közelebb hajolt.

– Mit?

– A baromkodást. Eddig bírtam.

Állát a fülemnél éreztem. Keze hátulról átkarolt, amíg ujjai a combomon pihentek.

Meghittnek éreztem.

Szólni akartam, de nem tudtam, mit. Rá vártam, hogy megtegye helyettem.

– Jeongguk... – suttogta fülembe.

Beleremegtem a hangja érdes simogatásába. Tarkóm borsódzott, arcom kipirult.

Ujjaim tördeltem.

– Tudom, hogy velem akarsz lenni – mormogta.

Halkan sóhajtottam. Az arcom vizslatta, enyhén előre dőlve. Nem mertem a szemébe nézni, nem akartam elárulni magam, na, nem mintha annyi takargatni valóm volna.

Ha tehetném, azonnal hozzámennék.

Hosszú ujja a combom simogatta. Lassan, halkan, nyugodtan. Hallottam, ahogy elmosolyodik.

Megadtam magam. Minden érintése puhábbra lágyított. Odáig voltam érte és ezt ő is tudta. Az övé voltam, ha akarta, ha nem.

Lassan a szemébe néztem.

Arca alig pár leheletre volt tőlem. Sötét írisze azonnal magába ragadott. A meleg szeretetébe, a mély gondoskodásába. És újra, mint a legelső estén, kitárulkoztam előtte, mindent tudott rólam.

Mozdulatlan arccal figyelt, egyre közelebb érve hozzám. Keserves sóvárgás áradt szét bennem. Az ajkára pillantottam. Csókjának gondolata lebegett a szemem előtt, de nem tehettem.

Halványan elmosolyodott. Tudta, milyen hatással van rám, és egek, mennyire szerette!

Mohó vágyak uralkodtak el rajtam, olyan keservesen akartam őt, hogy sírni tudtam volna.

Bordó ajkai a bőrömet súrolták. Örökkévalóságnak tűnő pillanatokig csak a forró levegőt engedtük egymásra. Szemem bódultan nehezedett rám, amíg puha bőre közeledett.

Húsos ajka rám tapadt. Nem mozdultam.

Remegett a gyomrom, a pilláim, a mellkasom.

Úgy éreztem, ez a pillanat megpecsételte a végzetünk. Innentől nem volt visszaút, és nem is akartam, hogy legyen.

Taehyung ajkai lassan közrefogták az enyém. Nem mozdultunk, csak vártuk, hogy összeolvadjunk.

Nem tehettem mást, a feltörekvő érzésektől könnybe lábadt szemem. Szívem hevesen dobogott, a szerelméhez oly közel, mégis oly távol.

Taehyung lassan, édesen, szenvedélyesen megmozgatta ajkát. Mint egy hullám, úgy söpört rajtam végig a megkönnyebbülés. Most már vele vagyok.

Szemeimből szapora könnycseppek futottak csókunkba.

Mély levegőt vett, amikor megízlelte. Lassan homlokomnak dőlt, majd elengedte ajkam. Az ölemben pihenő ujjaim simogatta. Bőrömre szagolt, majd apró puszit hintett szájam szélére.

– Ne haragudj, Jeongguk... – suttogta ajkaimra.

Apránt megráztam a fejem. Ennél boldogabb nem is lehetnék.

– Nem vagyok elég erős. Ne haragudj rám.