Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

15

Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Sosem gondoltam volna, hogy erre képes vagyok. Ez valami olyan mélyről jövő dolog volt, ami meg úgy is megijesztett, hogy teljesen be voltam állva.

Lassan felemeltem remegő kezemet és ránéztem. Vörös volt és sajgott. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy mit tettem vele.

A kezemről pedig átemeltem tekintetem Charles-ra, aki teljes döbbenettel állt velem szembe. Szeme alatt egy erősen véraláfutásos seb jelent meg.

Olyan volt, mintha megállt volna közöttünk a levegő. Annyira néma lett minden az előbbi zajok után, hogy hallottam minden zavaros levegővételt és a fülem zavaró zúgását. Azt éreztem, hogy az agyam helyén dobog a szívem.

Lenéztem a földre és láttam, hogy Charles elejetette azt a pár darabot, amit az előbb nem húzott le. Ő szemeivel követte, hogy mit teszek és azonnal kapcsolt. Mindketten rohanni kezdtünk azért a néhány színes szarságért.

Hamarabb értem oda és csak egy darabot sikerült normálisan felvenni, mert a többit nem bírtam normálisan megtalálni a kettőslátás miatt, amit az előbbi pirulák okoztak.

Ekkor kapott fel Charles sokkal erélyesebben, mint az előbb és megint az ágyra dobott, de most erősebben. Odaszaladt a pirulákért és felkapta őket.

Én dühömben felkaptam az asztal melletti kis éjjeli lámpát és elhajítottam. Megint csak a cselekedtem után éreztem azt, hogy ezt mennyire nem kellett volna megtennem. Pár centiméterrel a feje felett vágódott neki a falnak és hullott darabjaira az antik lámpa.

Charles felém kapta a fejét és rám kiabált.

- Ez mi a fasz volt? Mi? Mi van veled? – ordított.

Felpattant, bezárta a szoba ajtaját, a fürdőszoba ajtót és kiszaladt az erkélyre. Ott pedig kizárta magát. Csak egy nagyon vastag üvegfal választott el minket, de láttuk egymást.

- Gyere vissza! – kiabáltam az üvegajtóhoz szaladva.

-Nem tehetem! – remegett a hangja. – Nem üthetsz meg megint, mert akkor holnap mindenki látni fogja a versenyen! Kérlek, nyugodj meg! – kért.

De én nem így tettem. Minden erőmmel ütöttem az üveget, ami egyre véresebb lett, mert felsértette a kezemen a bőrt a sok csapkodás.

- Add ide azokat a szarokat! – kiáltottam.

Charles csak reményvesztetten csóválta a fejét. Láttam a szemeiben a félelmet. És ez a félelem nem mástól van, hanem tőlem. Én vagyok annak az oka, hogy ő most félelmet érez. Talán ez az a pillanat az életemben, amikor rá kellett jönnöm, hogy elbuktam. Innen már nincsen lejjebb.

- Nem fogod ezeket megkapni! – dőlt neki az üvegnek.

- Nem a tied, baszki! – borítottam fel az asztalt, aminek kitört egy lába.

Végül megálltam az üvegajtó előtt, ahol ő is állt és lihegve lehuppantam a földre. Elővettem az előbb megkaparintott kis pirulát, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda. Annyira emlékeztem, hogy Ethan azt mondta annak idején, hogy szívni kell és vigyázni vele.

A kitörött asztallábbal szépen feltörtem és csíkot formáltam belőle.

- Jól van, Charles Leclerc! – kezdtem el indokolatlanul beszélni minden hülyeségről. – Te nagy Forma 1-es pilóta. Értesz máshoz is ezen kívül, mi? Csak ez megy, biztos azért félsz annyira, hogy elbaszod! Látom rajtad, hogy rettegsz. Egy kibaszott kényszerben élsz és még te osztod nekem az észt! – nevettem gúnyosan.

Charles szemében láttam egy könnycseppet, amit gyorsan le is törölt. Ingatta a fejét és csak engem nézett.

- Ne csináld! – mondta erőtlenül, mikor felszívtam a hosszú, fehér csíkot, erre ő is egy erővel telit ütött a falba.