Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

1

- Takarodj! - ordította anya vörös szemekkel.

Lökdösni kezdett kifelé, majd amikor már átléptem a küszöböt, becsapta az ajtót és egy gyors mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban, hogy ne tudjam kinyitni.

Dörömbölni kezdtem a házunk ajtaján, nem foglalkozva azzal, hogy a szomszédok meghallhatnak. A düh erősebb volt.

- Engedj már be! Legalább hadd pakoljak néhány cuccot össze! - ordítottam.
- Ide már nem jöhetsz vissza! - hallatszódott ki anya vékony hangja a házból. - Megmondtam, hogy ha mégegyszer szembeszállsz Travis-szel, akkor kidoblak. Bajba sodorsz minket!
- Annyira gyáva vagy! - mondtam neki. - Feláldozol engem csak azért, mert rettegsz attól az embertől.

Megláttam, hogy az egyik ablak nyitva van, így afelé vettem az irányt. Legalább a táskámat meg akarom szerezni, ha már mást nem tudok.

Amikor odaértem az ablakhoz, anyám erőteljesen becsukta és úgy nézett a szemembe, hogy hirtelen megfagyott bennem a vér.

Egy anya nézhet így a gyerekére? Szeret engem egyáltalán?

A mély megvetés és a rettegés egyvelege bújt meg az egykor gyönyörű, ma már csak megtört kék szempárban. De most jelét sem láttam annak, hogy a gyermekét látja bennem. Úgy nézett rám, mint valakire, akit gyűlöl.

- Ide te többet nem jössz vissza! - hajolt közel a minket elválasztó üveghez, hogy ne kelljen kiabálnia.

Épp most dobja ki a saját lányát a házából, de még ilyenkor is gondosan ügyel rá, hogy senki a szomszédságban még csak meg sem hallja, hogy mi megy nálunk a négy fal között.

- Utállak! - hajoltam én is közel az üveghez. - Remélem hallottad, amit mondtam, utállak! - kiabáltam mostmár és egy jókora ütést mértem az ablakra.

Az pedig megrepedt, ezzel megtörve anya arcának képét előttem.

- Nem vagy más, csak egy drogos kislány, aki még az egyetemet sem tudta elvégezni. - mondta idegesen. - Sosem akartam, hogy megszüless! - préselte ki a szavakat.

Nem estek olyan rosszul ezek a szavak, mint amekkora súlyuk volt. Tudom, hogy nélkülem ő már sehol sem lenne. Szó szerint.

- Egy drogos lánya. - mondtam. - Miattad nem tudtam elvégezni azt a kurva egyetemet, mert fel kell áldoznom az életemet érted. - a könnyeim utat akartak maguknak törni, de nem hagytam. - Ezek után ne várd, hogy megint megkeressem rá a pénzt, hogy itt tudj lakni! És akkor se keress, amikor Travis úgy megver, hogy lábra sem tudsz állni! Elvégre ez kell neked, nem a lányod! - mondtam fájdalommal a hangomban.
- Hálátlan! - mondta.
- Miért kéne hálásnak lennem, mi?

Dühömben az ajtó üvegére köptem, ami végleg eltakarta a már ráncosodó arcát, aztán elindultam a pázsiton és ahogy ráléptem a járdára, átfutott a testemen a reménytelenség érzése.

Most sehova sem tartozom. Az a ház eddig sem jelentett otthont számomra, sőt sokszor fojtogató volt azok között a falak között élni. De mégis volt egy hely, ahová lehajthattam esténként a fejem.

Bármit is mondtam most anyának tudom, hogy ugyanúgy segíteni fogok neki. Igazából nem is gyűlölöm.

Sőt. Nagyon is szeretem. Mégis tudom, hogy ő az a személy, aki miatt az életem elsiklott. Talán már sosem tudok majd kitörni abból az életből, ami miatta jutott nekem.

Amióta Travis-hez költöztünk pedig csak még rosszabb. El kell tűrnöm mindennap, hogy bántja anyát, mert ha nem teszem, akkor kidob és az utcára kerülünk.