Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

24

- Ne rohanj már! - kiabáltam a fiúra, aki szabályosan rohant előttem az óriási épület sohasem fogyó lépcsőin.

- Te akarsz annyira beszélni! - mondta hátra sem fordulva.

Alig kaptam levegőt már a nagy sietségben, miközben ő továbbra sem lassított. Biztos voltam benne, hogy ezzel a fel-alá járkálással csak a stresszt szerette volna levezetni.

Az egyik lépcsőfordulóban már éreztem, hogy mindjárt kiköpöm a tüdőmet, így megálltam és kinéztem az ablakon. Hagytam, hogy a fiú észre sem véve, hogy megálltam, lehagyjon.

Egy pillanatra megengedtem magamnak azt a pillanatot, hogy csak az elém táruló látványra koncentráljak.

Nem volt igazán különleges. Másnak talán unalmasnak is hathat.

Néhány tökéletesre vágott fa, elszórva autók és az épületbe dolgozni siető Ferrari logóval ellátott kosztümös nők és öltönyös férfiak siettek be az épületbe. Szemben egy út tele autókkal, annak túloldalán pedig egy kedves, ehhez az óriási épülethez kicsit sem passzoló pékség látványa fogadott.

Olyan hétköznapi kép. Unalmas. - mondanák sokan.

De számomra ez a hétköznapiság, amiért annyit harcoltam az utóbbi időben. Semmit sem akartam jobban, minthogy kinézzek egy ablakon és nem az életem nyomorúságán, hanem az előttem álló számtalan lehetőségen kezdjek gondolkodni.

És most ez történik. Az életem mostmár nem lesz sötét és sanyarú. Mostmár a hétköznapjaimban azt tehetem, ami a szenvedélyem és foglalkozhatok azzal, ami igazán érdekel.

Már csak az előttem rohanó Charles képében megjelenő problémát kell valahogy megoldanom, mert hiába az új élet kezdésének a lehetősége, hogyha erre a fiúra gondolok, akkor semmi nem lesz olyan fontos, mint ő.

Egyszerűen csak meg akarom neki köszönni, hogy mennyit segített nekem annak idején és megígérni, hogy mihamarabb túl leszek rajta és hagyom, hogy élje boldogan az életét. Csak le akarom zárni.

El is indultam a kis pihenőm után és a következő emeleten elindultam. Az ajtók sűrűn váltották egymást és fogalmam sem volt, hogy melyiken mehetett be.

Majd egyszer csak megfogta felkaromat egy magabiztos kéz és behúzott az egyik ajtón, mire én kissé felhorkantam.

Behúzott Charles egy tágas, óriási ablakokkal teli irodába. Pontosan vele szemben érkeztem meg a helyiségbe és közvetlenül a szemébe néztem.

- Ez az iroda üres. - mondta.

- Üres. - válaszoltam.

Hirtelen nem tudtam kifürkészni a tekintetéből, hogy most legszívesebben megütne vagy épp megcsókolna-e. Én viszont tudtam az én válaszomat.

Egy pillanatig csak halk levegővételünk volt az egyetlen zaj a szobában és egymás tekintetének csillogó fénye világította be méginkább az amúgy sem sötét helyet.

Tudtam, hogy ez a pillanat nem fog sokáig tartani és az egy másodpercre meghittnek érződő szituációban akartam ragadni. 

Igyekeztem mélyen az emlékeimbe temetni ezt a pillantást, ami néha-néha elgyengültnek tűnt, néha pedig mérgesnek és feldúltnak.

Testemen végigfutott a bizsergető hideg, ami nagyon kellemesnek érződött, éppen ezért lettem egyre dühösebb, mert bármit teszek, nem szeretném ezt érezni.

Nem akarom, hogy Charles legyen az, amit régen a drog jelentett számomra.

Már így is közel volt az arcunk, de ő közelebb lépett. Egy-egy nagyobb lélegzetvételnél kissé összeért a mellkasunk.