Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

29

2 év múlva

Örömmámorban úszva ültünk be a taxiba Ethan-ékkel és igyekeztünk nem minden pillanatban sikoltozni vagy sírni. De ez most igazán nehéz volt.

- Megcsináltuk! -nyomott egy puszit az arcomra a legjobb barátom, majd adott egy csókot Teresának is.

- Annyira büszke vagyok magunkra! És büszke rátok is, hogy most itt vagytok és nem engedtétek el magatoktól az életet akkor! - mosolygott ránk.

- A mai nap minden szenvedést megért! - dőltem hátra az autó ülésén.

A pezsgőáztatta Ferrari-s pólónkban le sem tudtuk volna tagadni, hogy mi részesei voltunk az évek óta várt csodának.

Hosszú évek kemény munkájának köszönhetően ma Charles és a Ferrari volt az, akik a magasba emelhették a győztesnek járó, legszebben csillogó kupát. Csak úgy, mint néhány évvel ezelőtt Max és Lewis között, ma is az utolsó futamon dőlt el a győzelem, de végül Charles ellenvetést nem tűrve szelte át elsőként a célvonalat, ezzel visszaadva a Ferrari-nak a régóta elvesztett reményt.

A győzelem pillanata olyan mámorító volt, amit soha semmi sem tudott még megadni. Még a legminőségibb drogok sem tettek sosem annyira felhőtlenül boldoggá, mint a tudat, hogy én is valamit hozzátettem ennek a több ezer embernek a boldogságához.

Érezni, ahogy az egész csapat együtt rezdült minden boldog és veszélyes pillanatban, az leírhatatlan. A dobogó alatt pedig együtt ordítani teli torokból az olasz himnuszt azoknak az embereknek a társaságában, akik az utóbbi évek alatt a családommá váltak, felejthetetlen és tökéletes volt.

És mindennél tökéletesebb volt az, ahogy láttam Charles-t a dobogó legfelső fokán. Folyamatosan az égbe emelve a tekintetét köszönte meg azoknak, akik nem lehettek vele ezen a napon.

Visszaemlékeztem arra, amikor évekkel ezelőtt, mikor még a lakásában bújkáltam és megtaláltam az apukájának és Jules-nak szóló leveleit. Azokban mindig megígérte, hogy világbajnok lesz miattuk és ezt ma megtette.

Az édesapja, Jules és Anthoine ma mosolyogva tekintenek le rá onnan fentről, mert bizonyított értük. Az emléküknek.

Hihetetlen büszkeséget éreztem, hogy az az ember, akivel ugyan nem beszélünk évek óta, de mégis tudom, hogy közel állunk egymáshoz, ma teljesítette az álmát.

Együtt lettünk felnőttek. Látta az utamat, ahogy szinte a semmiből felépítettem  magamat és a halál árnyékából kilépve leküzdöttem a démonaimat. Én pedig láttam őt, ahogy sokszor a stressztől remegő kézzel vezetve és éveken keresztül csak kapva a kritikákat, rendületlenül a célja felé menetelve, végül elérte azt. Teljesült az álma.

Nem voltunk ott egymás mellett szavakkal, mert nem tudtuk igazán kezelni a másik szerepét az életünkben, de mégis mindig tudtuk, hogy ha esetleg minden kötél szakadna, ott lennénk a másik mellett.

Egy nagy fékezés zökkentett ki gondolataimból, mert megérkeztünk a Ferrari afterpartijának a helyszínére, ahonnan a futam helyszínéről hozott el a taxi.

Gyorsan kipattantunk belőle, majd a már ottlévő csapattársaink karjaiba zuhantunk és egymásnak gratulálva ölelgettük egymást. Gyönyörű volt látni Abu-Dzabi fényeit, miközben Charles-ra és Carlos-ra vártunk.