Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

10

Pár másodperc. Pár perc. Vagy talán pár óra.

Bármennyi idő eltelhetett, fogalmam sem volt. Nem érzékeltem egy pillanatig sem az időt, sem a teret, amikor lassan kinyitottam a szemem.

Igyekeztem összerakni fejben, hogy most mi is történt velem, majd a darabok szépen összeálltak és visszaemlékeztem arra, hogy baleseteztem.

Az ablakon kitekintve csak feketeséget láttam. Az ajtót nem tudtam kinyitni, mert valami eltorlaszolta, így átkellett másznom és az anyósülésnél szálltam ki. A lábam beleakadt a légzsákba, de az adrenalin segített egy pillanat alatt kiszabadítani.

Kiszállva kissé bukdácsoltam a szédüléstől, majd lehuppantam a földre az út mellett. Ekkor pillantottam meg az autót. Vagyis annak a roncsát.

Vezetés közben nem is éreztem, hogy akkora tempóval megyek, hogy ennyire összetörhessen.

Egy fának mentem neki és teljesen összetört a még most is éjfekete, de már közel sem csillogó Ferrari. Szinte teljesen más formát vett fel az egykor tökéletesen áramvonalas autó és már csak egy lámpája pislákolt. Szerintem már javíthatatlan.

A fejem sajgott és eléggé fájt a hátam, de ezeket elnyomta az az érzés, amit legbelül éreztem.

Undor volt. Saját magamtól és a tudattól, hogy megint csalódást okozom. Megint elkövettem egy hibát, amiről Charles tudomást fog szerezni.

Ez a tudat szinte felemésztett és egy mélyről jövő ordítással igyekeztem könnyíteni a könnyíthetetlent.

Egy pillanat után egy autó kanyarodott le és egy hölgy szaladt oda, aki beszélt valamit hozzám, de képtelen voltam figyelni rá.

Talán ilyen érzés a sokk.

Egyre több autó állt meg és egyre több ember beszélt hozzám, de én csak előremeredtem és vártam, hogy felébredjek a rémálomból.

De ez nem történt meg.

Láttam, hogy az emberek videózzák az autót. Egy komolyabb kamera is előkerült és valami média autója is ott termett. Talán engem is lefotóztak.

De én továbbra is csak ültem és néztem hol az utat, hol az autó roncsát.

A kiérkező rendőrök megpróbáltak kérdezni, de nem reagáltam. Hallottam, hogy valaki a háttérben azt mondja, hogy sokkot kaptam és kell nekem egy kis idő.

Igaza volt. Valóban nem ment most a válaszadás.

Hamar odaért a mentő és egy hordágyra tettek, én pedig ellenkezés nélkül hagytam, hogy bevigyenek. A mentősök elmondták, hogy szinte csoda, hogy semmi komoly nem történt velem, mert az autóból kiindulva valami sokkal durvábbra számítottak.

Az események csak követték egymást, míg végül egy kórteremben találtam magam, ahol nagyon kedves volt velem a személyzet. Ekkor már megnyugodtam annyira, hogy tudtam velük beszélni.

- Jól vagyok. Saját felelősségre nem mehetnék haza? - kérdeztem, megtörve a hallgatásomat.
- Nagy szerencséje van, kishölgy! - mondta az orvos. - Egy ilyen balesetből nem sokan jönnek ki így. De meg kell várnunk néhány vizsgálat eredményét, csak azután engedhetjük el.
- Honnan tudja milyen volt a baleset? - kérdeztem az orvost, aki nem volt a helyszínen.
- Tele van vele az internet. - mondta. - Sokan azt találgatják, hogy vajon ki autója lehetett, mert mindenki látja, hogy ez egy nagyon ritka autó volt. - mondta és rám lesett a szemüvegén keresztül.

Arra várt, hogy mondjak neki valami információt, de én ekkor csak hallgattam.

Hamarosan kiderítik, hogy Charles-é volt, ami még több bajt fog a nyakára hozni és nekem vállalnom kell a felelősséget.