Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

20

Egy fa tövében ülve hosszú percekig néztem újra és újra lepörögni a képkockákat. Fájdalmas volt látni, hogy az az ember, akire egykor felnéztem, most milyen kiszolgáltatott helyzetben van. Tudtam, hogy itt az ideje véget vetni ennek az egésznek.

Egyszer lapoztam egyet a galériámban és az én videómat pillantottam meg, ahol anyához hasonlóan kiszolgáltatottan csinálok olyan dolgokat, amiket most mindennél jobban szégyellek.

Kínomban elmosolyodtam. Mi lett belőlünk? – gondoltam magamban a két videót lepörgetve. Én nem lehetek büszke az anyámra, ő pedig a lányára. Szép kis páros.

A sokadik újranézés közben egy értesítés gyors felvillanása zavarta meg azt, hogy a teljes képernyőmet anya és Travis töltsék meg.

Ethan hívott, amitől izgatott lettem. Elég régen láttam már a nevét felvillanni a képernyőmön, így azonnal felvettem.

-    Gyere már vissza, Daisy! – mondta zaklatottan. – Már rég megbocsátottam, csak gyere vissza, mert rohadtul nem értem ezt az előbbit! – hadarta el.

-    Rendben. – válaszoltam szűkszavúan. – A szüleid? – kérdeztem tudva, hogy nem látnak szívesen.

-    Nincsenek itthon. Haladj! – mondta, majd letette.

Végre, hosszú idő után először, újra boldogság járta át a testemet, mert már annyira hiányzott Ethan személye az életemből.

Felpattantam, majd el is indultam hozzá és nem is kellett sok, hogy odaérjek, mert nem messze a lakásuktól találtam egy pihenésre alkalmas helyszínt.

A csengőt sem kellett megnyomnom, mert az ajtó azonnal kinyílt és kilépett rajta egy, a megszokottól nagyon más Ethan.

Eddig szemei alatt mindig sötét karikák éktelenkedtek, most pedig olyan volt, mint aki egész nap csak pihent volna. Kórosan vézna testére felszedett egy kis izmot. Hajának fazonja is megváltozott és régen mindig megszoktam a szemében egyfajta csillogást. Mindig fáradt és fájdalommal teli tekintete, most inkább az akarástól csillogott. Ő már nem az az Ethan volt, akit megloptak drogokkal.

Valószínűleg látta, hogy leesett az állam a kiállásán, így nevetett egyet.

-    Gyere már ide! – ölelt meg hosszú karjaival.

Gondolkodás nélkül szorítottam magamhoz és kezdtem el irányíthatatlanul zokogni a legjobb barátom karjaiban.

-    Hiányoztál! – mondtam.

-    Te is nekem! – adott egy puszit a fejemre.

Besétáltunk a konyhájukba, ahol két, jól megpakolt szendvics pihent az asztalon. Láttam, hogy tele van salátával, ahogy én szeretem. Ethan az egyetlen, aki tökéletesen össze tudja rakni a kedvenc szendvicsem a legmegfelelőbb arányokkal.

Mosolyra húztam a szám és a fiúra pillantottam.

-    Mit gondoltál? Ne hidd, hogy nem a kedvenceddel várlak! – mondta, majd a kezembe nyomta a tányért.

-    Köszönöm! – mondtam, majd leültem az asztalhoz és falatozni kezdtem.

Nagyon jól ismerem, így biztosan tudtam, hogy nem mérges rám a legutóbbi találkozásunk után. Szerintem mindketten megértjük, hogy milyen nehéz időszakát éljük az életünknek és most nem harcolhatunk még egymással is.

-    Leálltál teljesen? – kérdeztem.

-    Tiszta vagyok! – ült le mellém. – Már nem is kívánom azt a szart. Sőt, már nem is árulom. Teljesen lejöttem róla és ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem! – mondta boldogan.