Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

18

Egy ideig még hallottam Charles hangját, ahogy szólongat, hogy menjek vele, de végül teljesen elhalkult és ezzel egyidőben a gondolataim lettek egyre hangosabbak.

Folyamatos és el nem múló dühöt éreztem. Dühös voltam ezért a szituációért és egyre nehezebb volt a tudat, hogy nem tudom hogyan oldjam meg a helyzetem.

Most én vagyok a lány, akit mindenki ismer, de senki sem igazán.

Egy ideig céltalan sétába kezdtem, majd mikor már kellően fáradt voltam, elindultam egy olyan helyet keresni, ahol alhatok.

Hosszú bolyongás után kitisztult a kép és rá kellett jönnöm, hogy megint – csak úgy, mint régen – az aluljáróban kell menedéket keresnem. Semmi kedvem nem volt ott nyomorogni, de nincsen jobb ötletem.

Az aluljáró lépcsőjéhez vezető utamon az emberek nagyrésze felismert és számtalan lenéző tekintetet kaptam. Többször hallottam, hogy összesúgtak a hátam mögött, hogy megerősítsék az emberek egymásban, hogy ez én vagyok. Sokszor nem is igyekeztek halkak lenni, csak egyszerűen közölték, hogy ez a csaj az, aki elrontja a város sztárjának a karrierjét.

-    Ribanc! – ordították át az út túlfeléről részeg fiatalok.

-    Nem tudtok ti rólam semmit! – kiabáltam vissza védekezésképp.

-    Csak azt, hogy hogy nézel ki meztelenül! – kezdtek el hangosan nevetni.

Végigfutott a testemen a szégyen érzése és visszavágás helyett, inkább szaporáztam a lépteimet. Kellemetlen volt a tudat, hogy ezek az emberek valószínűleg láttak engem úgy, ahogy én nagyon nem szerettem volna.

Végül odaértem, majd lesétáltam az aluljáró lépcsőin és kerestem egy zugot, ahol lepihentem.

Eléggé félreeső volt, de mégis sokan észrevettek. Az a sok, mindent tudó férfimosoly kikészített. Igyekeztem nem felvenni senkivel a szemkontaktust, de nehéz volt, mert mások pedig igyekeztek lefotózni.

Egy idő után borzasztóan kívánni kezdtem valamit. Éreztem, hogy remegnek a karjaim és egyre inkább felszívnék valamit, ami könnyíti a lelkem.

De most nem volt nálam semmi és ez stresszelt. Szemeimet összeszorítva igyekeztem pozitív dolgokra gondolni.

Eszembe jutott a pillanat, amikor Charles a segítségemmel megnyerte az időmérőt. Azt az eufóriát, amit akkor éreztem, semmilyen szer nem tudná sosem visszaadni.

Eszembe jutottak azok az ölelések, amiket tőle kaptam. Mind olyan meleg és gondoskodással teli volt.

Eszembe jutott ő. Ő, a rendezetlen hajával, vicces arckifejezéseivel, feledhetetlen mosolyával és a gödröcskékkel. Arca minden vonása élénken él előttem és egyszerűen tökéletes.

Ő az az ember, aki megváltoztatta az életem, mert miatta tudom, hogy van jobb a drogoknál.

Azt hittem, hogy ennél a függőségemnél majd megállok és szépen lassan megöl ez az egész, de legalább közben lesz néhány tökéletes pillanatom.

Charles az az ember, aki megmutatta nekem, hogy nem az a néhány tökéletes pillanat az igazán fontos. Hanem az a néhány tökéletlen, ami olyan személyek mellett válik tökéletessé, akik miatt megéri élni. Olyan személyek miatt, akik mellett sokkal boldogabb vagy józanon, a való világ minden problémáját a válladon cipelve, mint valami nemlétező gondtól mentes univerzumban.

Pontosan tudom, hogy nem vagyok rá jó hatással és talán néha ő sem rám, de ez az ismertség, ami lehet, hogy épp ma ért véget, nagyon fontos számomra. Mindketten tanultunk a másiktól és azt érzem, hogy kapaszkodót kaptam az élethez általa.