Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

22

2,5 év múlva

- Nem baj, ha nem szeretnél főzni! Rendelhetünk ma is! - simítottam meg anya vállát, miután sírt egy kiadósat.

Néha nem könnyű motiválni a hétköznapi dolgaim mellett, de tudom, hogy néhány éve odaadtam volna ezért a helyzetért bármit.

- De ma sem várlak semmivel munka után! - temette kezeibe az arcát.

- De te itt leszel és ez épp elég! - pusziltam meg a fejét, miközben sietve próbáltam összekapni magam.

Nehezen találom még meg a holmijaim, amivel a készülődés is döcögős, mivel nem olyan rég költöztünk be az új albérletünkbe és nem sikerült még teljesen kipakolni.

Megterhelő volt a munkára, a költözésre és anyára is koncentrálni egyszerre. Bár az utóbbi egyre önállóbbá válik és lassacskán tudok rá úgy tekinteni, mint egy igazi anyára.

Örülök, hogy már kicsit több, mint két évvel ezelőtt felnyílt a szemem és összeszedtem magam annyira, hogy változást hozzak az életünkbe.

Az utóbbi időben egy intézetben voltunk, ahol segítettek nekünk leszokni a drogokról és mindent megtettek, hogy mi is újra a társadalom értékes tagjának érezzük magunkat.

Nekem talán ez a folyamat kicsit könnyebben ment, miközben anya emberfeletti erőfeszítéseket kellett tegyen, hogy le tudjon jönni erről az egészről. Hosszú órákat tölttünk naponta a pszichológusnál és sokszor annyira ordibáltunk egymással, hogy a másnapi gyűlésen nem volt hangunk beszélni a többiekkel, de mindezek mellett határozottan állíthatom, hogy megérte.

Mert visszataláltunk egymáshoz és mostmár tudunk egymásra támaszkodni.

Most talán neki többet kell rám, mert az, ahogy Travis eltiporta a nőiességét, nem múlt el nyomok nélkül. Nagyon mélyről kellett - és a mai napig kell is - felépítenie újra magát, de mostmár motivált és igyekszik tenni azért, hogy újra boldog lehessen.

Sajnos még mindig sűrűek a pánikrohamai és sokszor nagyon bizonytalan, de tudom, hogy egy olyan útra lépett, ahonnan csak felfelé vezet és én emiatt nagyon büszke vagyok.

Én a kezelések közben elvégeztem az egyetem utolsó két évét is, ami még kimaradt. Ethan-nel ugyanakkor hagytuk ott annak idején, így most együtt tudtuk folytatni, ami sokkal könnyebbé tette a visszaszokást az emberek közé.

Közben lett egy barátnője a karról és együtt kezdtünk el egy olyan projektet kidolgozni az iskola ideje alatt, amibe rengeteg energiánkat és a lelkünket tettük bele és talán a mai nap lesz az, amikor ez a munka megtérül és feljebb léphetünk egy lépcsőfokot. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk a tanárainktól, így okkal reménykedhetünk.

- És mikor ér ide a fiúd? - kérdezte anya, mire felhúztam a szemöldökömet.

- Anya! - szóltam rá határozottan. - Attól, hogy nem te szülted Ethan-t, még olyan mintha a testvérem lenne, így nem lehet a fiúm. Amúgy is ott van Teresa, akivel mindennél jobban szeretik egymást.

Anya rendszeresen felhozza, hogy szerinte Ethan-nel nagyon összeillünk, de én igazából teljesen bezártam a szerelemmel kapcsolatban az utóbbi időben.

Azt gondolom, hogy amit még évekkel ezelőtt megéreztem valaki iránt, az nem múlt el annyira, hogy egy új ember felé tudjak nyitni.

Talán rosszul hangzik, hogy két év után sem múlnak el az érzelmeim egy fiú után, aki igazából sosem volt az enyém. De azt érzem, hogy habár a miénk nem volt egy olyan szerelem, amikről a könyvekben írnak, mégis olyan mélységeket éltünk meg, amik gyökeresen megváltoztatták az életünket és ezen nem lehet csak úgy túllépni.