Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

9

Egy ideig csak néztünk egymásra, majd Charlotte megtörte a csendet.

- Nyugalom, beszéltünk rólad. - szemei olyanok voltak, mintha megakarnának ölni. - Elmesélt mindent Charles, úgyhogy maradhatsz, ameddig meg nem oldódik a helyzeted. - mondta.

Éreztem, hogy az arcom vörösbe fordul át. Annyira kiszolgáltatottan álltam ott előttük. Ők is olyan idősek, mint én.

Tele vannak sikerekkel. Függetlenek és azt csinálhatnak, amit csak szeretnének. Van mit felmutatniuk és itt vannak egymásnak.

Én pedig csak itt állok és a kezükbe adom a sorsomat. Semmit sem tudok adni azért, amit ők tesznek értem.

- Köszönöm. - mondtam zavaromban, mire ők csak bólintottak egyet.

Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit tegyek. Menjek vagy maradjak?

Charlotte arcán láttam, hogy a háta közepére sem kíván. De mit is várnánk tőle? Együtt fogok lakni a szerelmével.

Biztosan látja, hogy nem vagyok vetélytárs számára, de mégis nagyon kényelmetlen a szituáció.

- Meglett az óra? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- Nem! - mondta Charles kifejezhetetlen csalódottsággal az arcán. - Le is mondtam a forgatást. - hajtotta le a fejét.

Bárcsak elmondhatnám, hogy feleslegesen keresi. Rossz látni, hogy ennyire kiborult és reményt vesztett.

- Akkor... - vakartam meg a fejem idegesen. - Maradjon a pince vagy maradjon a vendégszoba? - kérdeztem.
- Menj csak a vendégszobába. - mondta Charles, miközben feltúrt egy újabb fiókot.

Charlotte megforgatta a szemeit, én pedig a szoba felé indultam.

Fogalmam sincs, hogy mennyire szeretheti Charles-t, hogy ennyire bízik benne. Feltétel nélkül megengedte, hogy itt maradjak, csak mert Charles megkérte.

Szívesen megismerném az ilyen bizalmat. Annyira tiszta és kétségek nélküli.

Hamarosan letusoltam, majd le is feküdtem. Bevettem valamit, hogy könnyebben menjen az alvás, aztán álomba is merültem.

Reggel arra ébredtem, hogy a konyhában csapkod az olaj. Egy ideig elgondolkodtam, hogy pofátlan-e most lemenni, de végül úgy döntöttem, hogy kilesek. Elvégre maradhatok.

Charles az előző napi ruhájában, fáradtan készítette a tükörtojást. Arca meggyötört volt, mégis amikor először rám pillantott elmosolyodott.

Ez pedig valami olyasmi érzést keltett bennem, amit mindig is kerestem. Én is rámosolyogtam. Ösztönösen éreztem, hogy ezt kell tennem.

- Charlotte? - kérdeztem.
- Dolgozik. - válaszolta, majd újra rám nézett. - Ne aggódj már miatta. Megbeszéltük, maradhatsz! - mondta, mikor érezte, hogy kérdésem mögött frusztráció húzódik.
- De egy idegen vagyok számára, aki befurakszik a tökéletes életébe. - mondtam.
- De én ismerlek és nem hagylak magadra. - mondta, mire kikerekedett a szemem.

Láttam, hogy ő is kicsit meglepődött a szavain és hirtelen lelassultak a mozdulatai.

Én lesütöttem egy pillanatra a szemem és igyekeztem nem utat engedni a könnyeimnek.

Bármi ilyen kedveset mond nekem, mindig sírnom kell. Annyira ritkán hallottam ilyen törődő szavakat az életem során. Eddig még nem bírtam megszokni őket.

A pillanatnyi boldogságomról igyekeztem elterelni a figyelmet.

- Egész este az órát kerested? - kérdeztem.