Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

16

Úgy éreztem, mintha több tonna lenne a szempillám, amikor próbáltam kinyitni a vakító napfényben. Végül nagynehezen sikerült és igyekeztem körbenézni.

Charles ágyán feküdtem, mert az enyémet teljesen összetörtem az éjjel. Fogalmam sincs, hogy ő hol aludhatott. Szétnézve a szobában sokkal nagyobb rend volt, mint az éjjel, de még így is nagyon nagy rendetlenség volt.

Az egyik sarokban vettem észre, ahogy Charles tőlem háttal igyekszik visszacsavarni az asztal lábait.

Utáltam látni, hogy ezt csinálja.

Azokat az emlékeket juttatta eszembe, amikor anya egy-egy kiakadása után nekem kellett feltakarítanom, amit ő tönkretett. És nagyon élénken élnek bennem azok az érzések, amik azokban az időkben bennem voltak.

Düh. Csalódottság. Harag. Tehetetlenség.

Ezek záporoztak bennem, amikor hasonlókat kellett csinálnom, mint amit most ez az ártatlan fiú csinál miattam. Csak éppen van egy különbség az anyával való harcok és a mostani között.

A kötelék.

Anya és közöttem van egy olyan kötelék, amit soha semmi sem tudna megszakítani. Bármennyire hibáztatom sok minden miatt és talán már nem sok szeretet érzek iránta, mindig is ő lesz az édesanyám és igenis kötelességemnek érzem, hogy segítsek rajta, ha szüksége van rám.

Ezzel ellentétben Charles-t az ég világon senki nem kötelezi arra, hogy ezt tegye. Olyan dolgokba kergetem bele, amikhez nem kellene, hogy köze legyen, hiszen nincsen közöttünk semmi sem.

Az, hogy tegnap meg akart csókolni csak egy gyenge pillanat lehetett. Túl boldog volt a pole pozíció miatt és csak én voltam ott, akivel meg tudta volna ünnepelni. Nem gondolom, hogy többet gondolt volna bele ebbe az egészbe egy szimpla hibán kívül.

De a reakcióm így is elrontott mindent. Ahogy megéreztem az ajkait, előtörtek bennem olyan mélyen eltemetett emlékek, amelyeket képtelen voltam nem kivetíteni Charles-ra. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezeljem a helyzetet és teljesen elborult az agyam.

És most pedig szembe kell nézzek a következményeivel.

Itt van előttem az az egyetlen ember, akinek nem szeretnék csalódást okozni, de a tegnapi tetteim már kijavíthatatlanok.

Lassan felcsúsztam az ágyban és a támlának támaszkodtam, amit ő még mindig nem vett észre. Kinyitottam a szám, de nem mertem hangot kiadni. Annyira féltem megszólalni.

- Sajnálom a tegnapot! - nyögtem ki néma percek után.

Láttam, hogy kissé megemelkedett a válla, mert megrezzent a hangom hallatán. De továbbra sem fordult felém. Reakció nélkül hagyott.

- Nem várom el, hogy megbocsáss. Csak el akarom mondani, hogy sajnálom. - remegett a hangom. - Őszintén. Nem akarok neked sosem csalódást okozni, de mindig sikerül. - mondtam.

- Most sajnálnom kellene téged? - kérdezte.

- Nem! - vágtam rá.

Megint letelepedett közénk a csend. Annyira nyomasztó és fullasztó volt, hogy azt éreztem, nem bírom ki.

- Ha én az ágyadban aludtam, akkor te hol aludtál? - kérdeztem.
- Szerinted tudtam aludni? - kérdezett vissza. - Egész este azt figyeltem, hogy élsz-e még. - kezdett el az ő hangja is remegni. - Néha olyan volt, mintha nem kapnál levegőt.
- Azért, mert túl sok mindent vettem be egyszerre. - válaszoltam.
- Ja, tényleg. - nevetett egyet gúnyosan. - Csoda, hogy még tudunk beszélni, nem? Úgy kaptad be azokat a szarokat, mintha cukorkák lennének! Minden egyes pillanatban magamat hibáztattam, érted?