Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

27 - Charles

A könnyeimtől teljesen elmosódott az erősen sugárzó képernyő képe és már semmit sem láttam. Már csak a fülhallgatómban csengett egy fájdalmas, érzelmekkel túlcsordult hang.

Mélyen az agyamba vésődött minden szó és olyan fájdalmat éreztem a testem minden pontján, amit soha, még egy fizikai kihívás során sem. Fájt minden.

És nem csak azért, amit hallottam, hanem azért is, mert számtalan dologra ráébredtem. Ráébredtem, hogy nem tudtam eleget. És ha nem látom ezt a dokumentumfilmet, akkor sosem tudom meg a teljes igazságot egy olyan emberről, akiről minden apró részlet érdekel.

Lassan oldalrabillentettem a fejemet és megpillantottam a számomra megtestesült biztonságot. Vele egy életet is egyszerűbb elképzelni, mint Daisy-vel csak egy napot.

Kivettem a fülhallgatót, hogy Charlotte halk szuszogása legyen az, amit hallok a fájdalmas mondatok helyett. Kezement lágyan simogatta lehelete, amitől kirázott a hideg.

Annyira szép és annyira békés így, amikor alszik. Amikor pedig ébren van, akkor minden tőle telhetőt megtesz, hogy boldog legyek. Igazi társ, aki mindig támogat.

Ő a tökéletes számomra.

Vagyis neki kéne annak lennie.

De én nem érzem annak.

Vagyis de. De mégsem érzem, hogy szükségem van rá.

Nem érzem, hogy szükségem van rá. - mondtam ki életemben először ezt magamban.

Ez a felismerés olyan volt, mintha a testem minden pontjába tűket szurkáltak volna. Hogy lehet egy saját, önállóan meghozott döntés ennyire fájdalmas?

Szeretem ezt a lányt. Őszintén.

De nem eléggé.

Mintha csak megérezte volna, hogy rajta jár az eszem, lassan kinyíltak a szemei.

A kék szempár először fókuszálatlanul keresett egy biztos pontot, majd megállapodott rajtam a félhomályban. Láttam, ahogy a tekintetéből lassan kiszökik az álom és azonnal felismeri, hogy nem vagyok rendben.

Mivel nagyon is ismer. Minden rezdülésemet. Talán jobban is tisztában van velem, mint én saját magammal.

- Mi a baj? - köszörülte meg torkát, hogy eltűnjön hangjának álmos tónusa.

- Nem fontos, Charlotte. - erőltettem magamra egy gyenge mosolyt.

- Mondd el, Charles! - csúszott feljebb az ágyban.

- Nem bírom! - vettem egy nagy levegőt és tudtam, hogy ezzel a kijelentéssel elindítottam valamit.

- Miért? Miről van szó? - érdeklődött.

- Nem merem. Félek. Félek, hogy vége lesz. - dadogtam.

Ekkor pedig már tudtam, hogy most van itt az ideje minden eddigi , közösen felépített dolgot tönkretenni.

- Minek Charles? Minek lesz vége? - próbálta kibogozni a gondolataimat.

- Nekünk. - suttogtam.

Arcán átfutott a rémület, amitől gyomorgörcsöm lett. Láttam, hogy retteg attól, hogy mit fogok mondani.

Megakartam csókolni, hogy nyugodjon meg. De csak megszokásból. Nem éreztem volna már helyénvalónak.

- Daisy miatt! - emelte fel a hangját.

- Nem! - vágtam rá. - Vagyis... - kezdtem, mire éreztem hideg kezeit az arcomon csattanni.

Erős volt, tudom. De egy csipetnyi fájdalmat sem éreztem. Annyival erősebb volt az, ami belül szinte felemészett, hogy ez a fizikai kontaktus nem jelentett semmit.