Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

2

Hamar átgondoltam, hogy mi legyen és megkértem, hogy egy másik aluljáró közelében tegyen ki valami random ház előtt.

Egy jó távoli helyet mondtam neki, hogy sokat kelljen autóznunk, mert addig sem fáztam.

Az odafelé vezető úton bekapcsolta a rádiót, hogy ne legyen kínos a csend, én pedig a megnyugtató zene hallgatása közben néztem az ablakon keresztül a város fényeit.

Az erős színek egyre fakultak és kezdtem érezni, hogy a két pirula hatása is szépen lassan kezdi elhagyni a szervezetemet. Még volt néhány dolog, amit másképp láttam a megszokottnál, de szerintem az előbbi ütés hatására eléggé kitisztult a fejem.

Odaértünk a címhez, ahol igazából fogalmam sincsen ki lakik, majd kinyitottam az ajtót. Charles gyengéden megfogta a vállamat jelezve, hogy még mondani akar valamit.

- Remélem nem haragszol a történtek miatt. - mondta bűnbánóan.
- Fátylat rá. Legalább mostmár tudom, hogy milyen ha elütnek. - legyintettem, mire ő megrökönyödött.
- És... - gondolkodott el.

Tudtam, hogy mi következne, így segítettem rajta.

- Nem fogok erről senkinek sem beszélni. Maradhatsz továbbra is Monaco hőse, nyugi. - mondtam, majd kiszálltam az autóból.
- Köszönöm. - kiabálta ki a lehúzott ablakon. - Szép álmokat, Daisy Monet! - intett, mire én is visszaintettem neki.

Hirtelen kicsit megszédültem, így meg kellett kapaszkodjak a Ferrari-ban, de aztán gyorsan továbbindultam, nehogy Charles észrevegye és megint kórházba akarjon vinni.

Rohadt kínosan éreztem magamat, mert valami teljesen idegen ház felé sétáltam, miközben Charles még mindig nem gurult el az autójával. Láttam rajta, hogy meg akarja várni, hogy beérjek a házba. Én meg közben attól tartottam, hogy az ottlakók észrevesznek és elküldenek.

Fogalmam sem volt, hogy kéne megúsznom, de aztán hála az égnek egy telefonhívás segített. Megvillant a telefonja és lenézett rá, majd elkezdte nyomkodni.

Ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy szaladni kezdjek az aluljáró lépcsőjének az irányába, ami már amúgy sem volt Charles látóterében. Amikor visszanéztem, akkor is még telefonozott, így végre végeztem a Charles-üggyel.

Lesétáltam a lépcsőn és megcsapott az olajos sült krumplinak és valami olyannak a szaga, amit inkább nem szeretnék kideríteni, hogy mi lehet.

Nem volt túl bizalomgerjesztő a hely. Már alig sétálgatott egy-két ember itt az éjszaka közepén. Az a néhány hajléktalan, - aki ugyanitt talált menedéket estére - aludt már. Csak páran voltak, akik még a falat támasztva ittak valami nagyon olcsónak kinéző alkoholos italt. Ahogy elsétáltam mellettük, meg sem próbálták leplezni, ahogy végigmértek.

Találtam egy kisebb zugot, ahova behúzódtam és viszonylag nem látott rám senki. Leültem és a hátamat a falnak támasztva kezdtem el bámulni a velem szemben lévő csempét.

Gondolkodni kezdtem, hogy vajon, hogyan fogok én itt egy olyan pozíciót találni, ami kényelmes lehet. Meg kell mondjam most szívesen hazamennék.

De a büszkeségem ezt nem hagyja. Anya elküldött és visszakéredzkedni egy ilyen vita után gyengeségre vallana. Meg amúgy sem fogadnának vissza. Anya elmondta, hogy ha sértegetem Travis-t, akkor ez lesz. És amúgy is, valószínűleg anyám most teljesen beállva őrjöng otthon Travis-szel és ha meglátna, csak még nagyobb dráma lenne belőle.

Az a leghihetetlenebb ebben a dologban, hogy anya nem csak a drogok függője lett az utóbbi években, hanem Travis-é is. Akármennyire bántja, ő őszintén azt hiszi, hogy szereti. Szeretnék rajta segíteni, de olyan szinten alárendelte magát annak a férfinak, hogy ehhez én kevés vagyok.