Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

7

Az önelégült vigyortól felállt a kezemen a szőr és a düh átjárta a testem.

Utáltam látni az utóbbi időkben a főztömtől egyre inkább meghízott férfit. Görnyedtes testtartása és egyre mélyebb ráncai undort váltottak ki belőlem.

Charles már az autóban várt, miközben én megtorpanva álltam az ajtó mellett.

- Mi történt? - támaszkodott meg kezével az anyósülésen és kitekintett rám.

Elborult az agyam és bár nem akartam jelenetet, a szívem irányított. Szerencsénkre olyan késő volt, hogy már senki nem volt a kórház előtt ilyenkor.

Rohanni kezdtem a férfi felé és odaérve hozzá minden erőmmel lökdösni kezdtem.

- Daisy! Ne! - kiabált a háttérből Charles, de én alig hallottam.

Próbáltam minden erőmmel ütni a férfi mellkasát és ökölbe szorítva a kezemet meg akartam ütni az arcát, de azt mindig kikerülte és megállás nélkül nevetett rajtam.

- Rohadj meg, Travis! Undorító vagy! - kiabáltam, ahogy csak tudtam.
- Mostmár szállj le rólam! - távolodott el.
- Te meg szállj ki az életemből! Egy bűnöző vagy! - folytattam.
- Halkabban, ha jót akarsz magadnak! - fogta le egy pillanatra az egyik kezemet, amit ki is szabadítottam azonnal.
- Bűnöző! - ordítottam teli torokból.

Hallottam, hogy Charles a hátam mögé rohant és kért, hogy hagyjam abba, de én egy pillanatra sem tudtam megállni.

- Daisy, kérlek! - kiabálta és megfogta a vállam.
- Engedj el, Charles! - kiabáltam neki. 

Újra Travis-hez fordultam és mostmár egyre kimerültebben ütöttem, így sok próbálkozásomat könnyedén kikerülte.

- Tönkreteszed az életünket! Semmitérő bűnöző vagy, nem több! - mondtam és ekkor fogyott el a türelme.

Meglendítette a kezét és nem várt erővel egy ütést mért az arcomra, amitől akaratlanul is hátravágódtam.

A betonon értem földet, így éreztem, hogy a kezeim felhorzsolódtak. Azonnal fel akartam pattanni, de úgy megszédültem, hogy képtelen voltam rá.

Annyira megalázó pillanat volt, amikor láttam, hogy Travis felém magasodik, Charles pedig odarohan mellém. Egy senkinek éreztem magam hirtelen. Gyengének.

Gyengének, mint anya.

- Daisy! Jól vagy? - kérdezte felém hajolva. 
- Jól! - szólaltam meg rekedtesen. - Engedj oda! - álltam fel lassan, majd újra a férfi felé indultam.
- Nem! Ezt már nem hagyom! - kapott fel Charles.
- Engedj már el! - kapálóztam, ahogy csak tudtam.

Próbáltam magamat kiszabadítani a kezei közül, de esélyem sem volt. Lehet nem is akartam igazán. Egy idő után elengedtem magamat és hagytam, hogy a kezeiben tartson.

Talán ott éreztem csak igazi biztonságot.

Keservesen sírtam, miközben Travis utánam kiabált.

- Ha lenyugtatott a kisfiú, akkor gyere vissza, mert dolgunk van! - mondta elég hangosan ahhoz, hogy halljam.

Azonnal tudtam, hogy fizetnem kell neki.

Charles elvitt a kórház melletti parkba, ahol leültünk egy olyan füves helyre, ahova nem ér el a kültéri világítás. Gondolom ő sem szeretné, hogy valaki felismerje.

Egy jó ideje nem találkoztam Travis-szel és most meglátni úgy, hogy előtte láttam azt, hogy mit művelt anyával, teljesen kiakasztott.

Csak sírni tudtam és köhögni. Hirtelen olyan volt, mintha elöntene a pánik és nem tudok szabadulni ettől az érzéstől.