Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

28

- Sajnálom, de a hétvégén már nem tudok több interjút vállalni! - válaszoltam egy kedves hölgynek, majd sűrű elnézéstkérések közepedte letettem a telefont.

Elraktam a kesztyűtartóba, majd el is indítottam az autót. Még gyorsan lehajtottam a tükröt és megnéztem, hogy a sminkem jól áll-e. Igyekeztem teljesen lefedni Sean ütésének a nyomát, de azért többször rá kell néznem a nap folyamán, hogy stabilan tartja-e magát a vastag korrektorréteg.

Bűntudattal indultam a munkába, mert zavart, hogy nem tudok minden megkeresést elvállalni. Amióta kijött a dokumentumfilm és megtudta a média, hogy tegnap elkapták Sean-t, rengetegen keresnek.

Sok hihetetlenül kedves üzeneteket kapok és sok olyat, amely reménytelenül kér tőlem segítséget. Talán még én sem dolgoztam fel annyira ezt az egészet, hogy stabil segítség legyek, de mindent megteszek, hogy a lehető legtöbb helyen beszéljek a történetemről és minél több embert motiváljak mind az erőszakos kapcsolatokból való kilépésre, mind a drogról való leszokásra.

Azt érzem, hogy kapok akkora figyelmet, amit felhasználhatok olyan üzenetek átadására, amire talán nekem is szükségem lett volna például akkor, amikor egy aluljáró hideg kövén fekve azt sem tudtam, hogy hol vagyok.

Begördülve a Ferrari központjába, rengeteg fotós fogadott, akiktől elöntött egy pillanatra a pánik. Eddig is eléggé megfigyelt a média, de ez túl nagy felhajtás egyik pillanatról a másikra.

Kiszállva az autómból elözönlöttek az emberek, én pedig igyekeztem mosolyogva megkérni őket, hogy engedjenek be az ajtón. Éreztem, hogy összesimul a testem más, idegen testekkel és ahogy a hideg kamerák lencséi hozzérnek a vállamhoz. Szinte lehetetlen volt előrehaladni és a sok egyszerre érkező kérdés is egy teljesen érthetetlen zajmasszává állt össze, amiből egy szót sem hallottam ki.

Pár pillanat múlva éreztem, hogy egy erős kar megmarkolja az enyémet és törni kezdi nekem az utat. Felnézve láttam, hogy Carlos szó szerint a kezébe vette az irányítást és ellenvetést nem tűrve csinált előttünk egy biztos utat. Szorítottam a kezét és határozottan követtem, míg beértünk a központba, ahol fellélegezhettem.

- Még meg kell szoknod a tömeget. - mosolygott rám a fiú.

- Az biztos! - bólintottam. - Köszönöm! - öleltem meg.

- Nagyon bátor vagy! - mondta. - Láttam a filmet és sajnálom, hogy félreismertelek. Azt hittem sokkal kevesebb van benned, de te nem vagy hétköznapi, Daisy! - ölelt ő is.

- Köszönöm, Carlos! Nagyon sokat jelet. - mondtam neki, majd elköszöntünk és az iroda felé vettem az irányt.

Többen megállítottak és nagyon biztató szavakkal motiváltak engem és támogatásukat fejezték ki anyával kapcsolatban is. Feltöltött ez a sok pozitív impulzus és végre érzem, hogy kezdek élni, úgy igazán. Igazán, ahogy eddig is szerettem volna.

A nap nagy részében a gépemen terveztem egy új, aprócska, mégis hasznos alkatrészt, így a hosszú órák munkája után, leszaladtam egy kávéért a büfébe.

Visszafelé szürcsölgetve a kávét, halk szipogást hallottam a hátam mögül. Azonnal hátrakaptam a fejem az ismerős tónusra és konstatáltam, hogy nem csalt a fülem és valóban felismertem, hogy ki van mögöttem.

Charles sétált mögöttem a kiüresedett folyosón és épp letörölte könnyeit, hogy tisztábban a szemeimbe tudjon nézni.

Kicsit mintha megállt volna az idő, miközben méterek válaszottak el egymástól, mégis mélyen beleolvadtunk a másik tekintetébe.