Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

6

- Nincsen. - válaszoltam a fejemet lehajtva.

Aztán újra rákaptam a tekintetem. És csak néztem őt. Elmerengtem arca apró részletein. Egy éve még nem tűnt ilyen öregnek. Két éve ráncai sem voltak. A három évvel ezelőtti énje pedig már elmosódik.

Most ráncos és a haja is őszül. Pedig fiatal még. A fájdalom, a drog és a kilátástalanság megöregítették. Fájdalmas nézni ezt az egyre inkább felgyorsuló folyamatot.

A szemeiben magamat látom. És ez nagyon megrémiszt.

Látom, hogy olyan is lehetek, mint ő. Kiszolgáltatott és gyenge. Ha azt folytatom, amit most csinálok, akkor hamarosan olyan leszek, mint ő. De én ezt nem akarom. Nagyon nem.

- Mit nézel? - kérdezte egy idő után.
- Az anyámat. - válaszoltam neki.

Megforgatta szemeit és megmozdult kicsit. Hangosan felszisszentett és arcizmai fájdalmasan rándultak meg. Az a törött borda nem lehet túl kellemes.

- Ígérem, hogy egyszer megmentelek! - mondtam neki bólogatva. - Esküszöm! Miattad fogok kijönni ebből a szarból és kimenekítelek! - bíztattam magam. - Csak adj egy kis időt! - álltam fel.

Az ajtó felé indultam, miközben még odaszúrt a végére, ahogy mindig szokott.

- Dehogy jössz ki! - mormogta. - Olyan vagy, mint én! - mondta és igyekezett megsérteni.
- Nem! - ingattam a fejem. - Azt szeretem magamban, hogy soha nem hagynám, hogy olyan legyek, mint te. Soha nem fogom magamat függővé tenni egy férfitől, mint te! - mondtam és kiléptem az ajtón.

Nem tudom, hogy ez igaz-e. Szeretném, hogy az legyen.

Felkavaró volt látni anyát a szokásosnál is rosszabb állapotban. És felkavaró volt hallani a szavait. Hallani azt, hogy nem vagyok neki fontos.

A mosdó felé vettem az irányt és a mosdókagylóban megkapaszkodva igyekeztem összeszedni magamat. A tükörbe nézve pedig csak elemeztem azt, amit látok és igyekeztem nem anyát látni magam helyett.

Tudom, hogy tennem kell valamit, hogy ne váljak olyanná, mint ő. De fogalmam sincs, hogy hogyan. Azt érzem, hogy egyedül nem megy.

De ki fog segíteni?

Bementem az egyik fülkébe és tekertem magamnak néhány cigit. A tömény fű szag a tüdőmbe hatolt és szinte marta, de éreztem, hogy szükségem van rá.

A folyosón végigsétálva alig vártam, hogy végre kiszabaduljak a friss levegőre. Ahogy kinyitottam a duplaszárnyú ajtót, hirtelen eszembe jutott, hogy kivel is jöttem.

Az anyával való nem túl szívélyes beszélgetésünk miatt el is feledkeztem róla, hogy Charles-szal érkeztem.

De most megpillantottam, hogy az autója elejére ülve várakozik és az ajtócsukódásra fel is kapta a tekintetét a telefonjáról. Sötét éjszaka volt, de még így is láttam, hogy a szemei vörösek a sírástól.

Habár ő szomorú volt, én magamban valami halvány örömöt fedeztem fel. Azonnal igyekeztem elnyomni, mert megmagyarázhatatlan. Mégis furcsa öröm járta át egy pillanatra a testemet Charles látványától.

- Te... - nyeltem egyet. - Te megvártál? - kérdeztem.

Egy pillanatig sem jelentett volna problémát, ha nem vár meg. Én biztos nem tettem volna.

- Persze. - bólintott. - Hogy van anyukád? - kérdezte.
- Jól. - vontam vállat és zártam rövidre.
- Kibékültetek Charlotte-val? - kérdeztem, miközben közelebb sétáltam az autón pihenő fiúhoz.
- Nem. - ingatta a fejét szomorúan. - Nem akarok most haza sem menni, mert olyan üres nélküle minden. - mondta.