Mi vagyunk az éjszaka - Charles Leclerc ✔️

19

Mindent feladva, beültem az autóba és kifelé bámultam az éjszaka fényeire koncentrálva.

Charles bepattant mellém és nem éreztem rajta semmilyen megkönnyebbülést.

Hosszú ideig könyörgött nekem, hogy menjek végre vele, de amikor ez végre megtörtént, akkor nem láttam rajta az elégedettséget.

Talán mert tudja, hogy most ezzel az ég világon semmit nem oldott meg. Tudja, hogy ha most hazamegyek vele, nem változik meg semmi.

És tudom, hogy ez ugyanúgy megrémíti őt is, mint engem.

Utunk során elhaladtunk a házunk mellett, ami már igazán nem is az enyém. Igazából sosem volt, mindig is a Travis-é volt, még akkor is, ha én dolgoztam meg az áráért.

Láttam, hogy fel vannak kapcsolva a villanyok és hogy egy árny gyorsan mozgott odabent. A mellkasomat a mélyről jövő aggódás súlya kezdte el nyomni.

Nem tudom, hogy mi történik most abban a házban, de tudom, hogy anya nem boldog és ez a tudat nagyon fájdalmas. Azt érzem, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy kimentsem ebből a helyzetből. És ez pontosan azt jelenti, hogy elbuktam.

Elbuktam, mert akiket szeretek, azok nem számíthatnak rám.

Ethan-nel azóta sem beszéltem és amikor emberfelettien harcolt a démonai ellen, én akkor is csak a drogokért könyörögtem neki.

Anyában látom, hogy már teljesen irreálisan gondolkodik és én még ilyenkor is csak haragszom egy-egy bántása után. Túl gyerekes vagyok ahhoz, hogy túllegyek a saját problémáimon és vele törődjek.

És ott van Charles. Talán fogalma sincs róla, hogy mit jelent ő számomra. Nem is lehet, mert nem mondtam neki és máshogy sem adtam a tudtára. Mindig csak bántom, pedig nem szeretném.

Képtelen vagyok azt adni az embereknek, amit megérdemelnek és ez csakis az én hibám és csak én tudom megoldani.

Az autóút fájdalmasan halkan telt, de most nem is tudtam volna mit mondani. Nem cselekszünk logikusan, ezen nincs mit megbeszélni.

Néha rápillantottam a fiúra és testtartása egyértelműen elárulta, hogy milyen rosszul érzi ő is magát.

A kormányon nyugvó tenyere fehér volt, mert szorította azt. Szemei szigorúan csak az utat nézték és néha teljesen indokolatlanul fékezett.

A megszokottnál lassabban gördültünk be a ház elé és Charles egy nagy levegővétel után szaggatottan kifújta a levegőt.

- Szerintem itthon van Charlotte. - mondta halkan.

- Ha beértünk a lakásba, azonnal felmegyek a szobámba, hogy megbeszéljétek. - válaszoltam.

- Nem akarok semmit megbeszélni! - hajtotta fejét a kormányra.

- Pedig muszáj lesz, Charles! - merengtem előre.

- Nem érted, hogy nem akarom? - kérdezte.

Nem reagálva szavaira kiszálltam az autóból és elkezdtem kifelé pakolni a csomagjainkat, mire ő is észbe kapott és kiszállt segíteni.

- Te jó ég! - mondta Charles, miközben elfordította a kulcsot a zárban.

Én is ezt mondtam magamban, amikor kinyílt előttem a fehér műanyagajtó.

Charlotte, akit mindig lehengerlően erősnek láttam, most a kanapén, használt zsebkendők gyűrűjében remegve zokogott.

Vörös szemeivel Charles-ra nézett, majd rám. Ekkor én is a fiúra kaptam a tekintetem, aki meghökkenve állt az ajtóban, mintha nem tudna beljebb menni.