Unholy - TAEKOOK (BEFEJEZETT)

˚꒰ 2.rész ˚ˑ ͎·˚

Sietve lépek ki a kapun, eléggé késében vagyok, de mentségemre legyen, hogy a főnököm még mindig úgy érzi, akkor hatékony egy munka, ha vasárnap hajnalig fent van ez ember és azon a munkán dolgozik, amit neki kellene megcsinálnia. Várom már azon pillanatokat, amikor a cég is visszavesz egy kicsit a szokásos rohanásából és hagy két levegő vételnyi időt mindenki számára. Szomorkáson nyomom el az utca sarkon a cigit, majd egy rágóval gazdagítom a reggelimet, nem szeretnék reggel egy alapos kioktatást, úgy érzem, bármenyire is leszek idős, a nagymamák mindig kioktatnak, hogy nem egészséges ez a dolog, miközben sütivel tömnek meg. Ez az élet rendje. Mosolyogva nyitom ki a kaput, amint oda érek, már hallom, ahogy a kutya szokásosan ugat, be sem teszem rendesen a lábam, már rám ugrik, hogy az elmaradhatatlan szeretetáradatot megkapja, többiek csatlakozására sem kell sokat várni, úgy néz ki, megint én voltam késében. Nagymamám egyből úgy dönt, hogy ő most belém karol és úgy megyünk tovább, ezt főleg azért teszi szerintem, mert így képtelen vagyok rágyújtani. Pedig ennek a kibírásához nem csupán egy szál kéne, hanem egy doboz is. Vajon a gondolataimat meg kéne gyónnom? Ha igen, biztos vagyok benne, hogy egészen estig ott hajlondoznék és annyi imát el kéne mondanom, amennyit még a pap sem ismer. A hét közepén történtek nem mindig járnak a fejemben, de azért hazugság lenne azt állítani, hogy nem gondoltam rá egy nehezebb napon, hogy visszamegyek, hiszen akkor ellazultam. Mégsem tettem meg, nem volt arra semmilyen bizonyíték, őt is ott találom. Már pedig nekem ő kellene, ha betévednék újra. Mintha még mindig magamon érezném a nyomást, amit azoktól a barna szempároktól kapok, van bennük valami sötétség, amiért alapból is felkelti mások figyelmét, kíváncsiak lesznek az emberek, hogy mit rejt az a titokzatosság. Főleg a hozzá tartozó félmosoly, minden titkodat kideríti csak egy nézéséből, már csak azért is, mert késztetést érzel rá, hogy elmond neki. Előttem van a kép, amikor megjelent az ajtóban, ami egyre nyugtalanítóbb tekintve arra, hogy egyre közelebb kerülünk a templomhoz. Elfoglaljuk a helyünket és szerencsére az orgona hangja van olyan hangos, hogy elnyomja minden ide nem illő gondolatomat, már csak az hiányzik, hogy kifelé menet elégjek, amiért jobban leköt egy idegen férfi segge, mint a pap monológja, mégis milyen nehézségeken ment keresztül szeretett személyünk.

-Olyan fáradtnak nézel ki. - hajol felém nővérem. - Alszol te eleget? Mostanában még csak nem is beszélünk sokat. - suttogja nagy beleéléssel. - Azt ne mondd, hogy a munka miatt. Merre jártál a héten? Kerestelek is, mert hiányzik az öcsikém, de ő ignorál. Csak akkor bocsájtom meg, ha valakivel voltál.

Teljesen hirtelen szakítanak ki az elmém csatájából, először fel sem fogom mégis miket hadar nekem itt össze - vissza, pedig még az előttünk ülő úr szúrós pillantásokkal is illet, amiért megzavartuk a szent éneket. Azt hiszem azt, nem túlzottan értek hozzá, sőt nem is figyelek. Nővérem félre tűri arcából a hosszú tincseket, megmutatja, hogy ő bizony aggódik, viszont a mosoly valami mást sejtett. Mintha tudná, hogy mégis miért nem írtam vissza neki, fogalmam sincs, miért hiszem azt, hogy bárki, aki rám néz, teljesen tisztában van azzal, meglátogattam azt a helyet, sőt önként mentem bele egy külön előadásba is, minek a vége egészen jól zárult. Mindig azt hiszem az arcom árulkodik ezen tevékenységemről, pedig még csak egyetlen egy jelét sem látják ennek.

-Dolgoztam, a főnököm szerint többet kell dolgozni, szóval túlórák voltak, amit annyira nem bánok, mert dob a fizetésen. - vonok vállat, végtére is igaz. - Ezt csináltam egész héten. Még mindig nincs senkim és egy ideig nem is tervezem, hogy lesz, jelenleg elég a kapcsolatokból. Nincs két hónapja, hogy szakítottam, ne akarj ennyire kapcsolatba kényszeríteni.

-De igen! Mivel azóta szét vagy esve! - mutat rám teljes meggyőződéssel.

Szem forgatva szentelem minden figyelmemet a prédikáló papra, inkább az, minthogy velem megbeszéljem azt, ami kifejezetten nincs is. Szerintem teljesen normális dolog, ha éppen meggyászolom a régi kapcsolatomat, aminek épp csak vége szakadt, az már más kérdés milyen módon teszem azt, de ez az idő jár nekem és nem is szeretnék újra belebonyolódni valamibe. Érzem magamon azt a pillantást, ami azt sejteti velem, nincs vége a beszélgetésünknek és még komolyabban is bele fogunk ebbe bonyolódni. Sajnos ismerem őt és így fog történni, túlságosa is a szívén viseli az életemet, főleg azóta, hogy megtudta, egész életem során csak férfiak társaságát fogom keresni, mintha emiatt különösebb bánásmód kéne nekem. Meg vagyok elégedve az elfogadásukkal, nem kell nekem több figyelem csak emiatt, de testvérem szerintem mindig sajátjaként fogja tekinteni az én életemet. Hirtelen ráz ki a hideg, amikor oldalra fordítom a fejemet, ismerős az a srác, aki minden féle dolgot hord az asztalhoz, legalábbis olyan, mintha ismerős lenne. Talán láttam valahol az utcán ezeket a barna fürtöket, esetleg máskor is itt van, túlzottan sose figyelem a személyeket itt, de most mégis meg akadt rajta a szemem. Majdnem a saját lábamba bukom fel, mikor közelebb érek hozzá és már látom az arcát is. Szerintem képzelődőm, nem hiszem, hogy az a sztriptíztáncos járna egy templomba, esetleg csak hasonlít rá, lehet van egy ikertestvére, mondjuk akkor elég különböző életet élhetnek, az sem biztos, hogy jól kijönnek egymással. Anya megfogja a csuklómat, hogy lehúzzon a földre, persze, pont akkor kell meghajolni, amikor vélhetőleg egy ismerős személyt látok egy olyan helyen, ahol nem is kéne lennie. Lehajtom a fejemet, látszólag nagyon leköt engem az imádság, pedig csak az ját a fejemben, vajon két külön személyt látok vagy éppen ugyanazt, csupán csak különböző szerepekben. Szinte elsőként emelem fel a fejemet, meg akarom nézni magamnak, ki az a srác, végre rám is néz, a szemében az enyhe meglepődés elég árulkodó, azt mutatja számomra, jól gondoltam, hogy ő az. Elég szokatlan így látni, semmi olyan testrésze nincs kint, aminek nem lenne szabad, sőt szemeiben sem azt a titokzatos csillogást lehet látni, úgy néz, mint aki még azt is megveti, akik egymás kezét fogják. Nem a legjobb hely arra, hogy minden emlékemet elhozza, amit ő teremtett nekem, még egy félmosolyt is elengedek, mire csak enyhén megrázza a fejét, még el is kapja rólam szemeit, bezzeg most játssza az ártatlant. Legnagyobb sajnálatomra ez a ruha semmit sem emel ki rajta, hosszú nadrág és még az ing is hosszú, mereven áll a helyén, pontosan tudja mikor mit kell csinálnia. Eddig is értetlen volt számomra az ő személye, ezek után meg főleg. Mit keres egy templomban, ha máskor meg egy sztriptízbárban melegszik vagy lehetséges azt kéne kérdeznem, mit keresett egy olyan helyen. Inkább ott tudnám elképzelni, mint itt és nem azért, mert szinte ruha nélkül táncikál előttem, hanem azért, mert akkor van a tekintetében egyfajta tűz, ami már - már tökéletessé teszi, itt viszont nincs semmi ebből jelen. Tényleg más személynek lehetne mondani őket, de már lebukott, felismert engem! Ezek szerint nézek ki számára annyira jól, hogy tényleg megjegyezze miképp is nézek ki.