Unholy - TAEKOOK (BEFEJEZETT)

˚꒰ 33.rész ˚ˑ ͎·˚

Életemben csak egyszer éltem együtt valakivel, nagyjából tudtam mire számítsak, bár Taehyung tökéletesen meg tudja mutatni minden alkalommal, hogy teljesen más, mint a legtöbb ember. Mindig olyan, mint egy külön világ, mégis imádom ezt a külön világot. Amikor megbeszéltük vele, hogy mindenáron én költözök oda, nem mertem remélni azt, hogy mégis ez mennyi idő lesz. Őt nézve, ez mindig is vékony lécen táncolt, s minden nehézség ellenére sem gondoltam volna, hogy ez már öt éve tart. Pont ma öt éve és még mindig tud furcsaságokat művelni, szerintem ezeket sosem fogom igazán megszokni. Sóhajtva nyújtom ki a kezemet az ágyba, hogy korán reggel még egy kicsit zaklassam, jó szokásomnak híven, összevont szemöldökkel nyitom ki a szememet és nyilván egy üres hellyel szemezek. Túlságosan is izgulok a mai nap miatt ahhoz, hogy ilyen korán ennyire éber legyek, mint ő. Szenvedve fordulok a hátamra, egyszerre akarok itt maradni az ágyban, viszont, ha tehetném, már most oda rohannék, hogy elé térdeljek és most kivételesen nem azért, hogy lerángassam róla a nadrágot. Az majd az ebéd után is ráér, miután megkaptam a választ a kérdésemre. Az egyik párnát a arcomba temetem, nagyon izgulok, ráadásul túlságosan is ciki lenne, ha elutasítana és Jimin meg Yoongi csak berobbanna az ajtón, hogy gratuláljon. Elmosolyodom, mikor meghallom a dúdolását, amióta nem beszél a szüleivel, egyre szabadabbnak tűnik, ami meglehet, hogy érdekes kijelentés, de legalább nincs olyan személy az életében, aki minden lépését vissza akarja fogni. Minden erőmet összegyűjtöm arra, hogy kikeljek az ágyból és halkan menjek a konyhába, az ajtófélfának támaszkodom, ahogy Taehyungot figyelem. Minden reggelemben az a legjobb rész, amikor ebben a konyhában táncol reggelit csinálva, külön élvezet, ha éppen a pólómban van. A vigyorom csak egyre szélesebb, miközben tekintetemmel egyre lejjebb haladok a hátán a combjaira és a tetkóra, öt év alatt nem kellett letakarnia a "Taekook" feliratot, ha igennel válaszol a kérdésemre, soha többé nem is fog kell majd ezen gondolkodnia sem. Nem akarom elkiabálni a helyzetet, de nem tudok nem arra gondolni, hogy ma akár már a vőlegényem is lehet. Eddig a fenti erők az ő vallásos családját arra késztették, hogy utálják őt, a házasság szép vigasztalás lenne... Bár az is lehet, csak magam miatt imádkozom ezért. Ebben a pillanatban elnézve őt, teljesen megérte beszerezni egy rudat a szobánkba, ajkaimba harapok, össze akarom magam szedni és nem most azonnal visszahúzni a szobába. Kuncogva lépek mögé, amiért nem vesz észre, vagy csak nem szeretne észre venni, karomat a dereka köré fonom, hogy közelebb húzzam magamhoz. A reggeli kellemes és friss illata mindig is a gyenge pontom lesz, a vállára nyomok egy puszit és figyelem mit csinál.

-Azt hittem, hogy sosem fogsz felkelni. - dől a mellkasomnak. - Azt hittem, hogy nekem kell kirángatni téged az ágyból. 

-Tegnap este te vittél oda be. - adok egy puszit az arcára is. - Te vagy korán fent, hova akarsz elszökni nélkülem? A legfurcsább pár csak holnap jön.

-Nem akartam elszökni Yoongiékkal. - nevet. - Csak reggelit készítek magunknak, hamarosan indulni kell, ha oda akarunk érni időben és én oda akarok érni. Minden évben a parton vagyunk az évfordulónkon, csak ez most...más... és izuglok.

-Mire gondolsz? - kérdezem, kicsit félve is. Ha most rájött arra, hogy mit tervezek és már előtte el akar utasítani, egy autó elé ugrok. - Minden évben ugyanazt csináljuk.

-Mert.. ez az ötödik, az sok. Ne kérdezősködj folyton, nagyon kíváncsi vagy korán reggel, inkább csak ülj le vagy ezzel a fakanállal fenekellek el. - mutat az ebédlőbe. - Mint egy rossz gyerek. 

Kissé megszeppenve ülök le a helyemre, legalább nem én vagyok az egyetlen, aki már most izgul, bár azt nem tudom, hogy ő miért,  hiába nézem, nem tudom kitalálni. Jimin biztosan nem mondott neki semmit sem, Yoongi sem, mivel a párja kinyírta volna, ha tönkre teszi Taehyung eljegyzését. Most fogja velem közölni, hogy neki ez az öt év tökéletesen elég volt ahhoz, ne akarjon többet látni. Meglehet, hogy túlságosan is félek, ha róla van szó. Bárcsak képes lennék a gondolatolvasásra, most igazán nagy hasznát venném, talán nem kerülgetne a szívroham veszélye. Még akkor is kitartóan nézem őt, amikor leteszi elém a reggelimet, egyszerre csodálkozom benne és rettegek attól, mégis milyen kimenetele lehet ennek a napnak. Akkor is a férjem lesz, ha a világ másik végére kell mennem emiatt. Érzem, ahogy az arcom melegebb lesz ettől a nézéstől, miért kell mindig úgy rám néznie, mint aki a lelkemig lát?