Live Love (Befejezett)

A hét negyedik napján

Kazu szemszöge

"- Hová akarsz menni? – Keserű boldogsággal töltött el a kérdést melyet mindig hiányoltam, de nem állhattam meg, válaszként mindössze egy viszlát hagyta el ajkaim mielőtt még becsukódott mögöttem az ajtó."

Késő délután lévén nem róhattam sokáig az utakat a városban bolyongva, az önsajnálatba feledkezve. Ha kérdés nélkül kimaradok a szüleim még telefonon keresztül is képesek lennének leüvölteni, hogy megsüketüljek. Sietnem kell, mivel közlekedési eszközre se szállhatok, mert nem fürödtem le Sotánál. Elég kellemetlen, viszont sokkal rosszabb érzés az, hogy elvesztettem..

Vicces, hiszen hogy veszthetném el ami sosem lehetett az enyém? Igazán izgalmas volt amíg tartott, ez cáfolhatatlan, de soha nem kellettem neki. Az eszem tudja, noha a lelkem mégse akarja elengedni. Ha azt vesszük rengetegszer volt velem durva, és igen, ide sorolom azt is mikor átnézett rajtam. Értelmetlen, hogy emiatt vagyok ennyire levert. Hülyeség, de már-már azon morfondírozom, hogy kerüljem el a holnapi sulit, aztán a szülinapozást anyáékkal. Egyikhez sincs kedvem. Most minden szürkébbnek és monotonnak tűnik az életben. Elvégre sajnos, otthon meg kb mindenhol máshol jó pofát kell vágnom, mintha semmi se történt volna. Csak kellene valami ami kiűzi a gondolataimból mielőtt lebukok. 

Ah, istenem, szeretem őt, a nevetését, ahogy a szemei beszélnek hozzám helyette. Amikor szorosan magamhoz ölelem a mennyekbe repít ha viszonozza, és mindig meglep valamivel, mint most mikor édesen kéjesen a nevemet mormolta. Nem akarok újra egyedül lenni, de én se kívánhatom magamnak a szenvedést. Azt viszont most megfogadom, hogy soha többé nem megyek a pasik közelébe, ha ez ennyire fáj. Maradok a lányoknál, nem szeretnék megkeseredni ilyen fiatalon, ráadásul érzem, hogy a darabokra tört szívemet egyébként sem tudná más személy összeilleszteni.

- Min töröd a fejed? – Csatlakozott mellém Kaede a semmiből mint a villámcsapás. És könnyen elérte, hogy hasonlóképpen rosszul érezzem magam, mintha átcikázott volna rajtam.

- Te mit keresel itt? – Hunyorogtam, mert a fény szinte megvakított sötét gondolataim között, s így néztem körül hirtelen. Eddig csak a lábam vitt a jól ismert utakon. Sose hittem volna, hogy most futok bele valakibe. Főként ebben az állapotban..öm..koszosan.

Barátom vállát rántva préselte össze a száját mielőtt válaszolt volna. – Hozzátok megyek, mert a múltkor levert a bátyád lol-ban, és viszem a nyereményét. – Lendítette felém a díjat egy cseppet sem zavarta, hogy közben felrázza a két doboz sört a szatyorban. – Szerintem max egy polip tudná megverni Hikarut. Valahogy minden billentyűn egyszerre van a keze, és közben az egeret is használja!

- Miből gondolod, hogy otthon van? - istenem add, hogy ne legyen - Kolis jó pár kilométerre innen, nem emlékszel? – Csóváltam meg a fejem, ám a hasonlata azért megmosolyogtatott.

- Igen, de hazajött, hogy veletek ünnepeljen. Nem tudtad? Még nem voltál otthon? – húzta össze szemöldökét – Történt valami?

- De voltam, csak..El kellett ugranom vásárolni, és amikor eljöttem még kongott a ház az ürességtől. – Magyaráztam. Egy hazugsággal több vagy kevesebb a barátaim fele, már nem számít.

Ellenben jobban átgondolhatnám mikor ilyenekre vetemedek, mert a kezeimre nézett, melyekben nem volt semmi. – Ó, értem. És mit vettél?

- Elvesztettem a pénzem. – Motyogtam halkan, miközben azon morfondíroztam mekkora hülye vagyok. A legszívesebben előre rohannék hazáig, mert ha sokáig beszélgetünk előbb-utóbb lebuktatom magam, csakhogy ugye értelme nem lenne, egy helyre megyünk.