Elrabolva //BEFEJEZETT//

23.~ KÖNNYEK

Emmeline miután összegyűrte a levelet, azonnal a házba rohant hogy beszéljen Nicholassal. Szinte a cipői gyors kopogásából lehetett hallani a feszültséget ami átjárta. Dühösen kopogtatott a dolgozó szoba ajtaján, erősen, hogy biztos hogy hallható legyen.

Nick ajtót nyitott, és döbbenten bámult a könnyekkel küszködő dühös lányra.

-Em?? -kérdezett meglepetten.

-Ez meg micsoda??!! -nyomta az összegyűrt papírt tiszta erővel a férfi mellkasának, aki azonnal kibontotta azt, majd miután beleolvasott elhajintotta, és a haját túrkálva az íróasztalára támaszkodott.

-Kérlek, meg tudom magyarázni...

-AKKOR ELMONDANÁD HOGY MI EZ??!!! -üvöltözött sírva.

-Nem akartam hogy még zaklatottabb legyél Em! Annyira öeültem hogy végre.. 

-Hogy végre mi?! Hogy végre megkaptál?! Igaz?!

-Nem erről van szó! -emelte fel Nick is a hangját.

-Akkor mégis miről, Nicholas??! Ne tagadd le, hogy többször is kértem tőled, hogy hagy beszéljek a szüleimmel!! De folyton csak a kifogásokkal jöttél nekem!!

-Mert téged akartalak megóvni!!! -csapott az asztalra.

-A családomtól??? Mégis mit gondoltál Nicholas? Neked van jogod egyedül velem lenni? Szegény lány amnéziás, adjunk be neki nyugodtan azt amit akarunk! Úgy sem tudja!

-Nem is ismered őket!!

-Mert esélyt sem hagytál megismerni!!

-És jobb is így neked!

-Ezt nem te döntöd el Nick... -hátrált meg az ajtó felé, miközben letörölte az arcát.

-Én csak megakartalak téged óvni! Hidd el az apád nem jó hatással van rád! Tudom Em! Ismerem őt és tudom!

-Milyen csodálatos, hogy mindenki ismeri a saját szüleimet csak én nem. -mondta karba tett kezekkel. -És ha már régen visszatértek volna az emlékeim ha találkozhatom velük??! Az nem jutott eszedbe?!

-Majd visszatérnek másképp! Hányszor mondjam még el hogy óvni akartalak?! Nem állsz erre a találkozásra készen!

-Ezt nem te fogod megmondani Nick!! -mutatott rá az ujjával. -Kurvára nem te!

-Em, szeretlek téged! Belátom hogy hiba volt, és nagyon sajnálom...

-Szeretsz?? -kérdezte szarkasztikus nevetéssel. -Mond hát nem veszed észre? Te csak birtokolni akarsz engem!

-Nem ez nem igaz!

-De igen! Annyira megszállott lettél hogy elzársz a külvilágtól, az emberektől mindentől! Azt látom amit te engedsz! Annyira belefáradtál ebbe az egészbe, és, betegesen félsz tőle hogy újra elvesznek tőled, hogy megakarod írni előre minden lépésemet!

-Em, sosem akartalak bezárni téged! Mindent amit teszek azért teszem hogy neked, hogy nekünk jó legyen! Hogy boldog legyél! És az is voltál!

-A kalitkába zárt madár sem boldog, csak annak néz ki.... a látszat néha csalhat. Hallottál már erről?

-Gondolnod kell a fiadra is Em!

-Őt ne keverd ebbe bele! Mi köze a te birtoklási vágyadhoz?! Ő egy ártatlan gyermek!

-Hogy mi? Mondjuk ha újra el kell téged veszítenünk, arra nem gondolsz hogyan éli túl Evan?! Egyszer is elég volt neki! És most itt van ez a levél is... a fenyegetés... -tépkedte a haját. -Folyton rémálmaim vannak hogy megint elvesz tőlem az a szemét rohadék!!! -söpörte le a papírokat az asztalról.

Emmeline elhalkult, és nagyot sóhajtva a homlokához nyúlt.

-Nick, -lépett közelebb hozzá. -Tudom hogy félsz. Én is félek. De nem élhetünk így örökké!

-És mégis miért nem? -nézett rá a férfi könnyes szemekkel. A lány a vállára tette a kezét, és megsimogatta.

-Nagyon nagy fájdalmat okoztál nekem.

-Sajnálom. -fogta meg Nick az arcát, és húzta közelebb magához. -Sajnálom! -nézett a szemeibe.

Emmeline is alig látott valamit a könnyeitől, közben szorosan megmarkolta Nick vállán a kabátot.

-Senkim sincsen. Senkim! -sírt. -Csak ti vagytok nekem. Te és Evan!

-Megígérem hogy jóváteszem! Mindent jóváteszek! Kérlek ne haragudj rám!

A lány nem válaszolt, még mindíg csak vizslatta a férfi tekintetét. Nick elkezdett az arcával felé közeledni, amitől nem hátrált meg, csöndesen hagyta hogy megcsókolja őt.

A hosszú és szenvedélyes érintkezés után egymás karjaiba bújva sóhajtoztak, amikor Nick hirtelen megszólalt.

-Támadt egy ötletem!

-Micsoda?? -nézett fel Em kíváncsian.

-Majd meglátod!

-Naaa mondd már! -nyaggatta.

-Holnap kimozdulunk. Hármasban. Mit szólsz hozzá?

-Tessék??? -kérdezte tátott szájjal.

-Örülnél neki?

-Persze hogy örülnék! -ölelte meg újra. -És, hová mennénk?

-Ahová te szeretnél! Válassz te. Elmegyünk, városnézőbe, vásárolni, múzeumba, amit csak szeretnél! Rajtad áll Em! -mosolygott rá.

-Nick! Ez csodálatos!! Annyira örülök! -kiáltotta el magát.

-Tényleg nem zárhatlak be ide téged. Igazad van. Ne haragudj!

-Hát, ez kezdetnek megteszi. -mosolyodott el Emmeline aranyosan.

-Még ma írunk a szüleidnek. És, áthívjuk őket, mondjuk a hétvégére. Ebédeljünk eggyütt. -Sóhajtott.

-Ez csodálatos lenne! -nézett rá gyermeki őszintességgel mosolyogva.

-Tényleg nagyon sajnálom. -szorította meg Nick. -Nem veszíthetlek el megint. Bármit megteszek neked amit csak szeretnél!

-Nick, nincsenek nagy vágyaim... csupán ennyit kérek. Hogy ne korlátozz ennyire. És, ne zárj be mint egy madarat a kalitkába. Mert nem vagyok az. -nézett rá.

-Belátom, igazad van. Túlzásba estem. De azután hogy...

-Nem kell magyarázkodnod! -tette a lány az ujját a szájára, elcsitítva őt. -Tudom, nem indult minden fényesen, mikor elszöktem, de visszajöttem, és szerintem azóta nagyon sokat fejlődött a kapcsolatunk. Nem lennék képes mégegyszer elmenni!

Nick tekintete az utolsó mondat hallatán felragyogott, és vágytól fűtve csókolta meg feleségét újból.

Lassacskán lentebb vándoroltatta kezeit a derekára, amit érezvén a lány is egyre tapogatózni kezdett.

Lassan bújtatta ki a férfit a zakóból és az ingjéből, ezután Nick is levetkőztette őt, és egy hirtelen mozdulattal az íróasztalra ültette.

Végül a heves csókolózás közepette egymásnak estek a dolgozó szobában,  mígnem a végén Em pihegve dőlt a férfi mellkasára, és ölelkezve eggyütt ábrándoztak.